Larent Tailhade, aki a századvég minden anarchista lapjába írt, s amikor a francia képviselőházban bomba robbant, így üdvözölte a merényletet:” Mit számít néhány emberszerűség elpusztulása, ha szép a gesztus!” Párizsban néha lövöldöznek, így pl. Zola temetésén, miközben Clemenceau miniszterelnök mond gyászbeszédet, Dreyfus kapitányt egy újságíró két pisztolylövéssel megsebesített a karján. Ám a Quartier Latin negyedében, a place Mabert melletti sikátorban, a Koldus operá-hoz méltó tetves, de kedves helyen, Guignard, a cafe híres patronja, a kizsákmányolás maximumát kínálta, termében állva altatta a csavargókat, akik kötélbe akaszkodva szunyókálhattak néhány souért, és a szerencsétlen clochard-ok káromkodva, köpködve, böfögve riadtak fel. Arra már nem is emlékszem, hogy Henry Miller, vagy George Orwell megfordult-e itt, de arra igen, hogy mikor George Orwell Katalóniába ment a spanyolok oldalán harcolni a polgárháborúban, akkor a Latin negyedben kapta Henry Millertől a bőrdzsekijét. Ez később szerencsét hozott. George Orwell torkát átlőtték, de olyan szerencsésen, hogy a golyó áthaladt rajta és később semmilyen beszédkészségében nem akadályozta Orwellt. Az átadás a Quartier Latin negyedben a rue de l’Estrape 3. szám alatt történt, ahol 1749-ben letartóztattak egy Denis Diderot nevű „destruktív” alakot. Ámbár maga a légkör befogadó volt, itt már az 1920-as években állt mohamedán mecset. Maga a negyed büszkélkedhet Párizs legrégebbi templomaival és legpatinásabb bordélyaival. A legdurvább rész a boulevard Saint Germain, ahol egy hajdani várbörtönből átalakított pincében rendeztek be mulatót, a re de la Huchette utcában(A halászó macska utcája). Ez volt a címe Földes Jolán regényének, ami nemzetközi sikert aratott, mert megnyert egy francia regénypályázatot) A mulatóban sikamlós dalokat hallani, amelyeket az Operából kiszuperált, de még dúskeblű szubrettek énekeltek a nyaktiló és egyéb kínzószerszámok közt. A mezőny vegyes. Heverő ázsiaiak, kuckójukban heverő lappok, japánok, akik a legkisebb veszekedésre felnyitják a hasukat, eszkimók, akik nem vesznek tudomást a korról, amelyben élnek, négerek, akik nem feketék. A hottentotta és az indián egyformán a kávéházban lopja a napot. Találhatni jóságos perzsát is, aki orvosságot ad a szegényeknek, de a Caveau des Obliettes-ben, ugyanazon az emeleten egy emberevő uzsorás lakik, azon a szinten egyébként a fakírok gyakorolnak-meséli a városról Sebastien Mercier. Az árak méltányosak. Az említett híres utcában volt a Kék Napórá-hoz címzett vendéglő, ahol Bonaparte 1795-ben heti 5 frankot fizetett a hotelben levő szobájáért. A diáknegyedben itt volt először járda a francia fővárosban, itt szólalt meg először templomi orgona, s itt használt először villát IV. Henrik az Ezüst Torony c. vendéglőben. A légkör kellemes Julianus császár, amikor 358 februárjában Párizsba érkezett, egyik első intézkedése az volt, hogy csökkentette az adót.

„Párizs este igazán tündérvároshoz hasonló” jegyzé fel naplójában Jókai, aki első ízben szedett körtét diófáról, s első látásra meglepő és elvakító. „A remek világítás, az ízléses fényes boltok, a széles, szabad utcák két oldalán meseszerű, ragyogó látványt nyújtanak. L’Hotel des Princes-be szállottunk meg – írja. Széchenyi nagyon szép lakosztályban, én egy kis szobácskában. ‒ Mindjárt úti ruháinkban a Palais Royalba menénk. Itt az első pillantás a velencei Márkus-térre emlékeztet, de több fénnyel, ízléssel és élettel. A legnemesebb szellemi termékektől s a legszükségesebb használati cikkektől, a leghiúbb élvek s a legkeresettebb divatárukig minden található itt. Tudományos egyletek, olvasótermek, kávéházak, melyekben kizárólag politizálnak, játékbarlangok, kétes hírű korcsmák, a legelőkelőbb emberek s a legaljasabb csőcselék rikító ellentétben vannak itt együtt.”

„Ma D’Auvergne-el (Széchenyi Haushofmeister-jével) dissertálék nagyon hosszan politikáról. Egy szakács szájából következőket kelle hallanom: csak is a gazdaság felvirágoztatásában, s a földmíves osztály előnybe részesítésében van az állam igaz ereje. Ott, hol az ipar a manufactura s a kereskedelem az agricultura rovására emelkednek s ez a társadalmi osztály (a földmíves) amaz (a kereskedő) alatt áll, tönkre megy a nemzet igaz cselekvő ereje. Az oly ország, mely existenciájának táplálékát nem belsejéből, hanem idegenből veszi, nem independens többé, más natioktól függ s így létele bizonytalan, Róma is csak addig volt igazán nagy, a míg konzuljait is az eke mellől hívta védelmére. Bécs 300.000 kardforgató polgárt tud előállítani s 3000 munka által erőssé vált izmus falusi ember az egész halom susztert és szabót szét tudná kergetni. Róma óriási nagy volt és saját súlya alatt omlott össze, mert voltak jó törvényei naggyá lenni, de nem nagynak maradni. Anglia is, kultúrában és nagyságban tán már igen magasra hágott, de törvényhozói elég bölcsek valának neki oly törvényeket adni, melyek nemcsak erőteljesen növekvő ifjúságához, de hatalmas férfikorához is mérten elegendők valának. Az ő szemében – úgymond – legméltóbb existencia az önérzet által megédesített bírása és jó felhasználása, egy saját munkával, becsületesen megszerzett vagyonnak, azért is nem cserélné fel sorsát egyikkel sem azon nagyméltóságú fecsérlőkével, kik nagyobb részt, egy érdem nélkül kapott vagyont gondtalanul elprédálnak. Ez az ember szakács és K. herceg szolgálatában volt. Ott, hol a rangsorozat nem pénz s nem egy nehány rongyos kutyabőr szerint megy, a moralis világban, d’Auvergne bizonyára inkább a herceg és K. még kuptájának is igen rossz lenne.”

Széchenyit nagyformátumú férfinak mondja, de nem hallgatja el, hogy a bortól estvére néha összeakad a lába a mi Stefinknek. Az útirajz írója sokszor szorong. Fél az erdélyi közvélekedéstől, amely úgy fogja fel barátságukat, mint egy gazdag nagyúr kegyét egy szegény ördöggel szemben.

A sokszor megváltoztatott útiterv szerint nemcsak Párizst és Londont látogatták volna meg, hanem az USÁ-t is. Ez azonban elmaradt.

Wesselényit nemcsak a lovak és lovardák, egy-egy kanca marja érdekli, de élénken részt vesz a kártyában és vadászatokon is, s hajlamait a szépnem iránt sem titkolja. Csak két hét múlva érkeztek vissza Pestre, a Király utcában szálltak meg

Párizsba többnyire vonattal érkeznek a magyarok. Kivétel Kassák, akinek elhiszem, hogy gyalog ment. A hordárok rajától elvarázsolt pályaudvar az érkezés és indulás szimbolikus színtere, a vágyak és remények kiindulópontja, a csalódások helyszíne. Honfitársainknak Párizs a Gare de l’Estnél kezdődik.
A németeket Goethe megajándékozta Rómával, a franciákat Maurras megajándékozta Athénnal, bennünket, magyarokat a költő: Ady megajándékozott egy párizsi pályaudvarral. Karácsony Benő az utazás előtti lelkes mámorában a város „maradéktalan elfogyasztására” rendezkedett be:
„A nagy Párizst fogom látni, a mély Párizst, a füstös falakat, tele hirdetésekkel, a furcsa nevű kabarékat napóleoni obeliszket, szellemes kalapos lányokat, a metrót, az utcákat, az olvasmányaimat és mindent.”
Picasso barátja a párizsi éjszaka fotósa, Brassai, így érkezett: „Délelőtt fél tízkor futottunk be a pályaudvarra. Több útitársammal autótaxin érkeztem a rue Delambre-ba és vertem fel hajnali álmából Tihanyit. Most napi nyolc frankért lakom két sarokkal odébb. Az emberek kedvesek és közvetlenek, egy kis utánajárással lehet majd műtermet szereznem. Megjelentem már a Rotonde-ban, ez a montparnasse-i művésztanya. Micsoda kedves, aranyos nők. Békebeli croissantok, briósok, articsókák, habkönnyű ételek, elragadó nők. A kávéházakban minden ingyen van, a cipők szépen az ajtó elé rakva, utcán, áruházakban mindenben szabadon turkálhatsz, mert minden a vevők becsületére van bízva, különösen hat mindez Románia után.”
Endre de Ady… írta:
„Párizsról le kell beszéljelek, azt hiszem, ha most kijönnél, még jobban csalódnál abban a buta Mah-Jong partiban, amelyet a Baedeckerek Paris néven neveznek. „Hogy Adym, ez az iszákos hülye mit látott Párizsban, az más lapra tartozik. Itt egyáltalán nem lehet ámulni, hacsak azon nem, hogy miként lehet annyi utolsó piszkos krajzleráj egy rakáson, mint itt.” – József Attila. Nem kell ácskapcsot vernünk egy kultusz koporsójába, de Henry Miller és Braque barátja, Brassai is megjegyzi, hogy Ady le akart ugrani az Eiffel torony tetejéről. Párizst azonban mégis neki köszönhetjük.

Móricz sógora Nomádiában

A nomádoknak se lovuk, se villamosuk, gyalog élnek a Párizs környéki wigwamokban. Maguk varrják, foltozzák ruhájukat, maguk kötik hozzá a levált talpat a cipőtalphoz. Minden barakk egy külön törzs, minden törzsnek van egy külön száma, hogy a levélhordó és a rendőrség kiismerje magát. Tilos a törzsfőnek való bejelentés nélkül idegen harcost a törzsbe fogadni. Van varázsszeres ember, hajdani orvosnövendék, ma alkoholista, sebeket kötöz, és azzal nyugtat, hogy kevés ember kerüli el a halált. Jandáné a táltos, egy pakli franciakártyából jövendöl és ért a magzatelhajtáshoz. Krompach, a regős, énekel és szomorkodik, esténként be-bemászik egy ablakon a törzs valamelyik elhagyott lányához. Asszonyaikat sokszor megverik, mert gyakran maguk sem tudják, mi bajuk. Ami bungalónkban lakik a Szent Ember. Őrült, egész nap ír. Vannak, akik úgy hívják, a megszállott Szabó. Mindenki tisztelettel kitér előle, és eltűrik keleti fenségét, amellyel leereszkedően megszólítással tünteti ki valamelyiküket. Magas homlok, fehér bőr, sudár alak. Nehéz, vállig érő lovagi frizurát és bibliai szakállat hord. Ruházata érdekes kombinációja a zarándoklebernyegnek és a hálóköntösnek, a derekán hosszú zsinórral van megkötve, széles fazonja luxusszerűen üt el a csuha barna színétől. Kenetteljesen, lassan beszél. Nemes veretű és reneszánsz frazeológiával szónokol, mert beszélni senki nem hallotta még. Leszegett fejjel jár, ám, ha valakit kitüntet figyelmével, mintha Lear király elevenedne meg. Szemei nagyok és kékek, mint a prófétáké. Hangja meleg és bársonyos, beszéde jóságos. Felesége művelt, de nagyon csúnya nő. Bálványozza férjét. Móricz Zsigmond húga. Amit a Szent Ember meghagy, az a családé. Nyomorognak. Mindenkihez jóságos, csak a családját akarja sokszor megölni, kiváltképp a feleségét, akit állandóan ledér dolgokkal gyanúsít, holott az asszony külseje még a gyanú árnyékát is kizárja. Nem sűrűn jön rá a dühroham, de akkor nagyon erősen. Tör, zúz, kést ragad. A roham csillapultával bibliai jóságú ember. Egész nap ír, már hat éve, de nem mutatja senkinek. Mindenki nagy kalaplevevéssel köszön neki, még Molnár is, a Lesujtó Ököl, a Krakéler Kéz, a nagy harcos, akinek rendkívüli testi ereje van, és szintén elmebeteg. Fejlövése után lett búskomor. A forradalmak előtt csendőr volt, aztán kommunista lett. Hogyan? Máig probléma a nomádok előtt. Ha valaki a szemébe néz, megveri. Ez a mániája. Uszítani is lehet. Csak azt kell mondani valakire, hogy rendőrkém, és máris összecsikordul a foga, rohan nyomban verni, ölni, törni, zúzni. Előbb-utóbb okvetlenül meg fog ölni valakit. Venlickánétól azonban ő is tart. Nála minden eszközt szentesít a cél: az egyszerű lopástól az összetett szélhámosságig. Mikor nagyobb összeghez jutottak, vettek a lányuknak egy állóbabát, nyitottak egy kantint és egy hétre az Union Szállóba mentek lakni. Az ötlet jó volt, ám a kantin finomabb dolgait: téli szalámi-ők ették meg. A babát a kislány kivitte a telekre és elásta. Temetést játszott. Semmi áron nem mondta meg, hogy hova temette a babát. Mellettük laknak Battáék. Az asszony, ha van munka takarítónő, a férj, ha van, vagy ha nincs munka alkoholista. Két állandómotívum kíséri a napi életet: az alkoholizmus és a családirtás. Rejtő Jenő a fűtetlen barakkban, lázasan várja a szilvesztert. A folyosó végén sötét gomolyag mozdul. Hirtelen egy bibliai hang szólal meg: -Uram az ember lelke mélyén csodálatos megérzések rejlenek, és vannak világos pillanatok, amikor kinyilatkozik bennünk az isteni tartalom. Szinte súgja: Uram a feleségemet bűnös erők tartják befolyásukban. Ma ilyen kinyilatkoztatásom volt. Az asszony terhes. Hipnotikus hatalom rabja, egy orvos tartja a markában, ördögi ember. El fogom pusztítani a sátánt, az áldozatát és a magját. És már suhan is tovább a falak mentén.

Rejtő Jenő életrajza nyomán

A zarándoklat a 19. században indul, és a második világháborúig tart. Regényességét ennek a korszaknak és kapcsolatnak ma már megmosolyogjuk: írók, akik német újságírócápák megrendelésére gátlástalanul gyártják a hamis interjúkat a világnagyságokkal, szélhámosságokkal tartották fel magukat, kigépeltek régi újságcikkeket, és mint eredetit eladták a szerkesztőnek, hálásak voltak, ha a honoráriumból egy kiadós ebédre futotta. Ne felejtsük, hogy Párizs Gorcsev Iván és Vanek úr városa is, nem kell csodálkoznunk Brassai ijedelmén, aki meginterjúvolt egy bárót, a cikket eladta, és felröppent a hír: a báró már két éve halott…

Ebben a bohém légkörben először a Hét, a Magyar Géniusz, a Budapesti Hírlap, majd a Nyugat újságírói (Justh Zsigmond, Szomory Dezső, Heltai Jenő, Ady Endre, Szini Gyula stb.) küldik írásaikat a boulevardokon sétáló elegáns tízezerről. Kiállításokról, szalonokról, társasági és politikai szenzációkról, egzotikus uralkodók látogatásáról, színházi bemutatókról, a csillogó, mulató, mondén világról, a szabadság, a demokrácia és a választások hazájáról. Az 1900-as párizsi világkiállításra kiutazó Jókai Mórnak neves francia írók, művészek adnak fényes estélyeket, Justh Zsigmond pedig a nagy Sarah Bernhardt szűk baráti köréhez tartozik. Szomoryt maga Dumas támogatja és Daudet.

A várost azóta felfedezők Ady lábnyomában lépkednek, már mi is tudjuk, hogy Párizsban hol lejt a járda…
Magamtól nem gondoltam volna, hogy a francia egzisztencializmus-a kortársak szerint legtehetségesebb alakja, Paul Nizan – mondott 1939-ben a párizsi Ady emlékünnepélyen üdvözlő beszédet.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ