Friedeck 1983-84

Csorgunk a Rajnán

Megszakítom a magyar-magyar svájci élményeket, mert félek,hogy én is az otthoni sajtó végzetes hibájába esem. Nem szeretnék csak a negatívumokról írni, pusztán azért, mert az az érdekes, és ezáltal egy teljesen fals képet alakítani ki egy közösségről, hiszen ez részemről még hálátlanság is lenne azokkal szemben, akik tényleg jóindulattal fogadtak. Nálam a fordítottja alakult ki, mint az általam ismert antiszemitáknál. Náluk, ha rákérdeztem a közös zsidó ismerősökre, kivétel nélkül kiderült, hogy azok mind nagyon jó barátok, de a többi, a tömeg, azzal van a baj.Az 56-osok között sok volt az olyan, akikben, miután üzleti kapcsolatba kerültem velük, nagyot csalódtam, de ha a tizenhétezres létszámú közösség bármelyik rendezvényére elmentem, mindig felhangolódva, jó érzéssel, a „nem vagyunk egyedül az idegenben” megnyugvásával mentünk vissza a Házba. Jelentősen besegítettek az egyik emlékezetes kirándulásunkba is.

Nekem gyermekkori álmom volt a Maroson tutajjal lemenni, amíg csak lehet, de valahányszor nekifutottam, persze próbaútként csónakkal, már a legelső este, bárhol is kötöttem ki, bámuló cigányok vettek azonnal körbe, s ez elijesztett. Nem történt soha semmi, de ott lógott a levegőben, hogy majd ha sötét lesz… Társat nem tudtam toborozni, na meg később a feladatok is sűrűsödtek, így aztán az egész tutajosdi csak álom maradt. Andris 14 éves lett 1984-ben, s a nyári vakációjára valami rendkívülit, de a mi zsebünkhöz mértet tervezgettem, s előjött a kép: Tom Sawyer és Huckleberry Finn a Mississippin, na meg én és a marosi tutajok.

Bridzsórákat adtam a klubban, és összegyűlt annyi pénzünk, hogy vettünk három gumicsónakot, azért hármat, mert amikor az első bevásárlás után hazavittük a sokkal drágább nagy és egy kicsi csónakot, kiderült, hogy a nagyot csak géppel lehet felfújni, én pedig tisztában voltam azzal, hogy bizonyára néhány helyen ki kell majd a folyóból szállni, és pár kilométert gyalogolni, s úgy, felfújva, nem tudjuk majd a csónakot cipelni. Minden további nélkül visszacserélték a nagyot két kisebbre. Egy lett az élelmiszeres, málhás, sátras csónak, egy-egy pedig az Andrisé meg az enyém. Bevásároltunk, konzerveket, italokat, grillező eszközöket-szerszámokat, mindent, amit előre meg lehetett venni, sőt, Frau Sawade volt olyan kegyes, hogy egyheti élelemadagunkat hideg csomagokban kiosztotta, Herr Zwalen meg, miután közösen a többiekkel felfújtuk a csónakokat, a kis busszal elvitt a Stein am Rhein-i kempingtáborig, ahol kényelmesen vízre szállhattunk.

Gyönyörű júniusi reggelen indult el a három csónak. Az Andrisé külön, az enyém a málhással egybekötve. Beeveztünk a folyóközepébe, ott behúztuk az evezőket, hátradőltünk, és kezdődötta dolce vita.A Rajna, ahogy kiválik a Bódeni-tóból, határfolyó lesz Svájc és Németország között, egy rövid kis szakaszon mindkét part svájci, de a jobb oldal többnyire már Németország. Azt kellett elkerüljük, hogy ne ott kössünk ki esténként, más szabályról nem tudtunk.Nekem nem volt teljesen gondtalan a csorgás, mert engem fékezett a málhás, és így Andris, bár állandóan látóközelségben volt, de nem azonnal elérhetően, ki-kidugta időnként a fejét a csónak pereme fölé, hogy jövök-e. Délben kikötöttünk Feuerthalen mellett, valamivel Schaffhausen fölött, sátrat vertünk, tüzet raktunk, a csónakokat egymásra téve, le is kötöztük, s bementünk megbámulni a Munot erődítményt. Bármelyik irányból közelíted meg a várost, ez uralja már messziről a képet. Tudtommal ostrom nem érte, „jó, ha van” mottóval épülhetett, majd szerzetes rendek lakták, akik a domb oldalán szőlőt termesztettek, és a világ egyik legfinomabb borát készítették. Alig pár ezer palackkal évente, amiből méregdrágán adják el a sokcsillagos New York-i vendéglőknek azt, ami a belső fogyasztásból megmarad. A vár külső fala és a vízárok között szarvasok, őzek tanyáztak, ez vonzotta a kisgyermekes családokat is a vasárnapi sétára. Mint mindig, itt is szerencsénk volt, összeszaladtunk egy bridzsklubossal, aki elvállalta, hogy az autójával levisz a vízesés alá, s így megspóroljuk a csónakleeresztést, gyaloglást és különösen a tüdőt próbáló újra felfújást.

Ugyanis közvetlenül Schaffhausen után van az európai Niagara, a Rheinfall. Mi már jártunk ott a táborral, és a laufeni kastély oldaláról megközelítve be is bújtunk a zuhatag alá. Felejthetetlen élmény a feletted több ezer tonnás erővel lezúduló tömeg, a hang, a szín és a sok kispriccelt vízcsepp szülte szivárvány összhatása. Érdemes volt tehát újra átélni, így hát miután lerakodtunk Neuhasenben, a vízesés utáni parton, visszamentünk és befizettünk a hajóútra. A kikötőből több széles és lapos fenekű, 3040 embert befogadó hajó viszi a merész és fizetőképes turistákat egy sziklacsúcsra a vízesés közepébe. A szikla két oldalán ömlik az áradat, de a nagy kő megtöri, és csatornát, ösvényt enged, hogy kikössenek, roppantügyes manőverezés után, a hajók, majd csigalépcsőkön fel lehet mászni a vízesés fölé, ott aztán egy egészen más arcát mutatja a szokatlan látványosság. Maga a hajóút is tele van izgalommal, mert bár messziről úgy néz ki, hogy több ezer éve ugyanúgy zuhan alá a víz, mikor közeledsz hozzá, váratlan lökések hol jobbról, hol balról ingatják a hajót, sőt ki is emelkedik s végigmos egy-egy hullám a fedélzeten. Na de nyomás tovább, sátorhelyet keresni, mert lassan esteledik, s még össze kell gyűjteni a rőzsét, a sör és a Cola szerencsére jó hűvös, mert végig hálóba kötve a vízben lógott, s míg parázs lesz és megsül a servala, elismételgetjük százszor: Ej, ha Mámi is itt lehetne!

(Folytatjuk)