A ken hosszú, sötét és elhanyagolt helyiségéből este nyolc felé távoztam, gyakran N. Péter társaságában; sovány, fekete, zöldszemű kamasz volt, zenekedvelő és könyvmoly. Társaságunkban általában az jelentette a legnagyobb elismerést, ha valakit „intelligensnek” neveztek, és Péter már rég kivívta ezt az elismerést. Mindenki tudta róla, hogy rengeteget olvas és el tudja fütyülni valamennyi Beethoven-szimfónia főtémáját. Kiléptünk az esőtől csillogó Kapu utcára, ahol, a korszak szokása szerint, a 100 méterenként felszerelt utcai hangszórókból zene áradt. – Beethoven- hegedűverseny – jelentette ki Péter, és addig sétáltunk fel-alá az esőben, amíg a koncert utolsó akkordja elhangzott. Akkor Péter udvariasan hazakísért, és a kapuban sietősen elbúcsúzott, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám. Sértette hiúságomat ez a közöny, meg voltam szokva, hogy a fiúk mindig hosszasan búcsúzkodnak tőlem, találkát kérnek, vagy megpróbálnak egy puszit kapni. Péter tiszteletet ébresztő magatartása imponált nekem, és elhatároztam, hogy a barátaim közé sorolom őt. (Húsz év múlva árulta el, hogy „de azért tetszem neki”, amit rezignáltan könyveltem el, mint minden későn jövő elégtételt.)

Felfelé indultam a lépcsőkön, amelyek a kertkaputól a házig vezettek. Alacsony bukszusbokrok szegélyezték az utamat, mögöttük két kis ezüstfenyő gubbasztott – akkor alig embermagasságúak. Tegnapelőtt arra jártam: a harmadik emelet magasságát is elérték már. Elhaladtam az utcai villa mellett, s a lépcsőkön felfelé kapaszkodva aggodalmasan lestem fel ablakainkra; ha a szoba ablaka sötét volt, még volt rá remény, hogy anyám nincs otthon és elmarad a szokásos patália, amellyel fogadott, ha este nyolc óra után érkeztem haza. – Kivel voltál és hol? Nem megmondtam, hogy ne járj este ezekkel a fiúkkal?! A tanárnő is panaszkodott rád! Péterrel voltál? Az egy rendes úrifiú, ismerem jól az anyját. De azért vigyázz magadra, veszélyes egyedül kószálni. – Sohasem mondja, hogy miben is áll a veszély. Egyelőre minden szavát szentírásnak veszem, és állandó bűntudatban élek; az utcán rettegek attól, hogy valamiképpen találkozom vele, amikor a fiúkkal vagyok, úgy érzem, megölne a szégyen, ha megpillantanám. A társas élet vonzása azonban leküzdhetetlen és egyáltalán nem kristályosodik ki valamilyen személyes vonzalomban: mindig az vonz és izgat, ami titokzatos: séták az esti, holdfényes domboldalon vagy árnyas parksétányokon, lehetőleg titokban, hogy senki se tudja, hol vagyok…

Mindenképpen csak nagy időközökben és lassanként jutok hozzá mindezekhez: mindennapjaimra rányomja bélyegét az a különös fiziológiai jelenség, amelynek magyarázatát még ma sem ismerem. Illetve nem tudom, mi okozta azt a súlyos neurotikus szorongást, amely megmérgezte kamaszéveimet. A fő tünet: egyensúlyzavar. Furcsa nyomást érzek a két szemöldököm között, az utcán minduntalan az az érzésem, hogy összeesem. Szédülök. A félelem, hogy elveszítem egyensúlyomat, heves szívdobogást okoz, érverésem sokszor százon felül van. Moziban, koncerten, színházban is elfog ez a rémes érzés, izgatottan tapogatom nyakamon az ütőeret, forróság önt el, de a szégyen, hogy esetleg magamra irányítom a figyelmet, odaszögez a helyemhez, nagy nehezen végigszenvedem az előadást. Persze, sohasem esem össze, a számtalan orvos, akikhez az anyám elcipel, tanácstalanul csóválja a fejét, és azt ajánlják, menjek férjhez. Aztán még tanácstalanabbak lesznek, amikor kiderül, hogy még a tizennégyet sem töltöttem be – az alakom már fejlett, nőies, többet mutatok a koromnál. Mit lehetne tenni? Semmit. A baj magától marad ki, bár sokáig – szinte az érettségiig – vissza-visszatérnek a rohamok, de egyre gyengülőben. Mindenesetre megkeserítette serdülőkoromat ez a fiziológiai szorongás, amely később átváltott belső, lelki szorongássá. Nem tudnám megmondani, melyik volt rosszabb.

Mindenesetre furcsa, félénk, sokat otthon ülő leányka vagyok – szigorú, lármás és határozott anyámra kenem, hogy nem megyek sehová a barátokkal, akik kirándulni, táncolni, sportolni hívnak. – Nem enged az anyám – mondom, de tulajdonképpen én magam sem mennék, bár igencsak kívánkozom. Elmagányosodásom valahol itt kezdődhetett. Az ember a hormonjaiban hordozza végzetét – és nálam a kamaszkor viharai hozták felszínre a génekben rejlő tulajdonságokat, amelyek a tapasztalt szem előtt már korábban sem maradtak rejtve. Másképpen hogyan írhatta volna apám – alig 10 éves koromban – abban a versében, amelyet nyafogó kérésemre, kisleányok közt divatozó apró emlékkönyvembe írt: „… Zsibbadt magányunk, melyen nem segít / Se könyv, se szó, se szeretet, se hit. / A sokaság zavarja s a zaj / sötét félelme, és a szőke haj…”.

Egy még korábbi versében – két- hároméves lehettem – újabb jellemző nyomra bukkanok: „vigasztalan gyerek”, írja rólam.

Valóban vigasztalan voltam, magányosságom előérzetében. Apám felfedezte már akkor bennem, amit önmagából oly jól ismert: a magányt, amely egyes lelkekben úgy burjánzik, mint a rák; a magányt, amely fagyos leheletként árad belőlünk, akárcsak a kaján és kockás sapkát viselő ördögbôl Adrian Leverkühn felé.

Önéletrajzom nem önéletrajz: nyilvánvaló, hogy a világ akkori eseményeihez, de még önnön életem eseményeihez sincs sok köze. Célom: feltérképezni a magány lázgörbéjét, tehetetlen, hosszadalmas, megtévesztő és egyre lélegzetállítóbb kudarcokba fulladó kísérleteimet arra, hogy kitörjek szorításából.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. november 29.