Fejfájáscsillapítómon hosszú évekig fémes narancssárga, halványszürke és méregzöld színű csíkozás virított, amelyet gondolkodásom arany-szürke-zöld trikolórrá léptetett elő. Elképzeltem, hogy amikor legyártották az első adagot belőle, a nyugati gyárosok átvágtak egy külön erre a célra készíttetett arany-szürke-zöld libériát. Kezdetben nem törődtem a színekkel, de aztán később, ha élnem kellett a gyógyszerrel, naplómba arany színű zselés-golyós filctollal, enyhén a papírhoz érintett ezüst ceruzával és sötétzöld golyóstollal apró kis zászlókat, bannereket, libériákat rajzoltam az adott szövegrészhez.

Szokásom volt nyáron kimenni a libegőhöz, megelőző célzattal bevenni egy vakolatszínű tablettát és egy harmadliteres pezsgő ásványvízzel felhajtani, nehogy a lebegést megszakítsa valami napszúrásos tünet.

Minek tagadjam: megszerettem a gyógyszert, s megfigyeltem, hogy sietős írás esetén is az orvosság tulajdonnevét szépen, kalligrafikusan vetem papírra. Ez a vétlen három szín egyszerre jelentette számomra a termék hitelességét, valamint jótékony hatásának feltételes reflexét.

Esetek tucatjai jutnak eszembe, amikor bevettem az elviselhetően keserű, olykor sárgásbarnán elszíneződő, de változatlan hatású analgézikumot. Egy tündér mulasztotta el olyankor a fejfájásomat, és a kíséretéhez tartozó lovagok narancssárga-szürke-méregzöld szalagokkal, zászlókkal, paripaviselettel asszisztáltak hozzá.

A ‘nyolcvanas években használtam először. A komor, orvosi díszítés ekkor még nem állt hozzám közel, ám csakhamar rászoktam, s minthogy a naplóba mindig beírom, hogy hánykor mit veszek be, azt is megfigyeltem, hogy az esetek jelentős részében x óra 42 perckor öntöm le a torkomon. Persze erre magam is rásegítettem, s olykor, ha úgy láttam, hogy 40-41 perc az idő, elővettem a gyógyszert és megvártam a misztikus 42 percet. Egy másik „szent” idő az x óra 00 perc 00 másodperc. Ekkor felhajtom…

Nagy dolgok ezek –, nem nagy dolgok ezek.

1997. augusztus 28–október 2-a között kórházban voltam. Amikor depressziós vagyok, nem fáj a fejem(!). Kibirtam több mint egy hónapig e nélkül a gyógyszer nélkül, aztán szeptember végén mégiscsak rászorultam volna, de nem kaptam; az ápolóknak van fontos és kevésbé fontos teendőjük, s beláttam, hogy kezdő fejfájásom a gyógyulás tünete.

’97 nyárutóján történetesen nem szedtem, s emiatt bizonyára jobban izgatott… és a tízes kiszerelésű trikolóros doboz máig ezt a felépülésemet idézi.

Budapest, 2013. VIII. 9.