Friedeck 1983-84

Nem evezünk, csak csorgunk tovább

Sietek pótolni az első napi csorgás eseménytelenségét a büsingeni látogatással, már csak azért is, hogy ha valaki kedvet kap utánunk csinálni a rajnai expedíciót, megértse, miért nem szabad ezt kihagynia .Büsingen Stein am Rhein és Schaffhausen között félúton a folyó partján áll egy olyan kis község, amelyből még ezer van Svájcban, és mégis százezrek látogatnak oda, ha csak egy félórára is. Egykis darab Baden Württembergből, egy német „sziget” Svájcban.Érdemes végigolvasni a falu közepén a krónikát, hogy hol önálló,hol osztrák, hol német, hol svájci, sőt, még francia tulajdon is volt az évszázadok során, és még ma sincs végleg lezárva a hovatartozás. A labda Schaffhausen kantonnál van. Ha fel tud kínálni egy, a németeknek megfelelő csereterületet, azonnal feloldódhatnak a határok. Most még ha Németország felől érkezel, át kell menned a német, majd a svájci vámon. A folyóról vagy Schaffhausen oldaláról ellenőrzésmentesen sétálhatsz be, ki és végig a gyönyörű helységen. Az egész lakosság Svájcban dolgozik, frankban viszi haza a fizetését, de német pénzzel – akkor még Márkával ma Euróval – fizet a faluja postáján, üzleteiben stb.Különösen a volt keleti blokk államai említik gyakran Svájcot mint követendő példát, célkitűzést, hát ezt is le lehetne másolni, vagy átültetni!? A folyó a vízesés után lassan megnyugszik itt, és már majdnem Duna szélességben hömpölyög a két ország természetes határaként. Időnként vakbélszerű nyúlványokat produkál, itt már elmaradnak a Schaffhausen és Bódeni-tó között sűrűn járó sétahajók,így már nem kell a három csónakot minduntalan összeterelnünk ,s mint kis szigetek, percekig himbálózzunk, amíg elhalnak a hajó hullámai.

Ellikon magasságában, az egész folyót teljes szélességében átkötő táblák jelentek meg. A vízi hajózás jeleit csak a tengeri hajózás jeleinél ismerem kevésbé, arról ugyanis, a Maros partján felnőve, sejtelmem sincs. De elég egyértelműen kergettek a folyó jobboldalára. Nem szívesen követtük az utasítást, mert az német oldal volt, és Büsingennel ellentétben ezt határőrsök, járőrök figyelték, védték. Nekünk pedig se személyi igazolványunk, se útlevelünk, még egy árva oltási gazolványunk sem volt. Herr Sigg azzal engedett el, hogy ha bajban vagyunk, mondjuk be az ő telefonszámát, és ő visszaigazol, de ettől iszonyodtam, mert akkorra már igen nagyon dühöngött a kettőnk közötti szimpátia. A táblákat követni kellett, mert a csónak magasságában a víz felett kihúzott sodronyok valósággal bekényszerítettek egy folyosóba. Alig 100 méter múlva tisztázódott a kép. A Rajna a forrásától a deltájáig több száz méter magasságot zuhan, s hogy ellenőrizhető legyen a víztömeg, hát 45 kilométerenként zsilipeket építettek be. A csónakot betereli a sok tábla egy szűk csatornába, míg az orra a falba ütközik, ott meg nyomsz egy gombot, amitől a vízszint lassan az alsó szakasz magasságára csökken, akkor kinyílik a fal, és máris tovább lehet evezni. De volt olyan is, hogy rácsúsztunk egy acélrácsra, mintha egy kalicka aljában volnánk, az a vízszint magasságában átgördült a gát túlsó oldalára, ott percekig lebegtünk a semmiben, majd a rács leereszkedett, és utunkra bocsájtott. Rajtunk kívül akkor senki mást nem láttunk a négy nap alatt a Rajnán. Megéri ekkora beruházást csinálni?, morfondírozgattam, hisz a csónakokat akár ki is lehetne emelni, vállon átvinni a gáton, s újra vízre vele. Pénz van, akkor miért ne csinálják?!, intéztem el akkoriban az ilyen kételyeket. Ma már az utcára vonulok én is, ha véletlenül nincs januárban friss málna a boltokban, nemhogy elviselném a Rajnát zsilipek és csónaklift nélkül!?

A nap sütött, a víz vitt, a fejünket, mint párnára, a csónak szélére hajtva csináltuk a nagy semmit. Halászfelszerelést is vittünk magunkkal, de egy-két sikertelen próbálkozás után elpakoltuk. Mindent úgy csináltunk, ahogy azt valamikor Miki bátyámtól tanultam, csak éppen egy percnél tovább nem volt türelmünk azt a vacak úszót bámulni, s aztán meg mit is csinálunk, ha kifogunk valamit, mikor annyi az élelmünk, hogy félős, ránk romlik?! Beszélgetni napközben az ebédnél s majd a vacsoránál meg utána tudtunk, mert továbbra is ragaszkodott a fiam az előőrs szerepéhez, így mindig 100-200 méterrel előttem navigált. Ennek az volt az egyetlen hátránya, hogy én egy pillanatra sem adhattam át magam annak a gyönyörnek, hogy becsukom a szemem, és hallgatom, mit susog, csobog a Rajna, pedig számomra ez volt, ha nem is az egyetlen, de a tulajdonképpeni lényege a kirándulásnak. Aggódó természetet örököltem, így aztán ott és akkor, a számomra teljesen idegen közegben állandó stresszben tartott a „mi lesz,ha?”, s így állandóan kézközelben levő evezőkkel kísértem sasszemekkel az előttem levő csónakot. Ennek következménye volt aztán, hogy négy nap múlva, egy másodperccel a fiam előtt, vacsoránál bemondtam az unalmast. Neki a foci, a barátok közelsége és általában az akció hiányzott már nagyon. Megállapodtunk, hogy ezt megcsináljuk majd még egyszer, de akkor már hármasban, és még jobb felszereléssel, stb.stb., és másnap reggel a Zurzachi strandnál kikötöttünk, leeresztettük a csónakokat, szépen felgöngyöltük őket, s vártuk az autóstoppot. Kétszer is átszálltunk, míg eljutottunk Stein am Rhein-ig, ide már a kis busz értünk jött, s visszavitt a Házba. Éppen csak a díszkaput meg a piros szőnyeget felejtették el a fogadtatásunkra, de az üdvrivalgás nagy volt. A vacsoránál viszont közröhej köszöntött engem. Egész időalatt rajtam volt egy zsokésapka, tükröt nem vittünk a vízre, s így nem láthattam, hogy a homlokom kézepétől egy valósággal festett csík osztja kétszínűre a fejem. A nap megtette a magáét, hetek teltek el, míg visszanyertem „sápadt arcú” mivoltomat.

A csónakok közül egyet a Háznak ajándékoztunk, hogy a többi lurkó az úszómedencében élvezkedjen, s ezzel kivívtuk a szüleik, de még Herr Sigg szimpátiáját is, ám azzal tönkretettem a folytonos úszás lehetőségét, állandóan ütköztem, vagy egy-egy ütéstkaptam a fejemre az össze-vissza evező gyermekektől. A másik kettő még sokáig várta, hogy sorra kerül, aztán az idő vasfoga repedéseket marcangolt a gumin, na meg ki is nőttük őket, mint Andris a pántos rövidnadrágot, így aztán a szemétbe kerültek. Jó volt. De ha a Maroson lemehetnék egy teherautó három összetolt, felfújt keréktömlőjén, az lenne az igazi!

(Folytatjuk)