Mindig szerettem volna eltűnni a tömegben – valamiképpen bizonyítani, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Ez sohasem sikerült. Másságom leplezett vagy leplezetlen ingerültséget, irigységet, dühöt ébresztett, amely ellen kedvességgel, bocsánatkérő, bűntudatos magatartással válaszoltam, igyekezve meggyőzni őket arról, hogy én tulajdonképpen semmit sem akarok, legyen minden az övék, tessék csak, parancsoljanak, én itt sem vagyok, levegô vagyok, senkinek sem állok útjában.Ez a viselkedés még jobban ingerelte ôket, mivel olyasmikhez jutottam minden erőfeszítés nélkül, ami nekik verejtékes erőlködésbe került: az ajtók és szívek könnyen megnyíltak előttem, tetszettem a férfiaknak, szellemes, élénk és nyílt voltam. Jó tulajdonságaimat bűntudattal viseltem, mivel semmi közük nem volt a demokráciához: „jogtalan” előnyöket biztosítottak, és nem lehetett megszerezni őket, születni kellett velük. A csúfak és ostobák – hiába volt köztük némi nézeteltérés – meglepő szolidaritást tanúsítottak, amikor engem, a közös ellenséget kellett megsemmisíteniük. És mivel küzdeniük kellett – győztek is. Én magam úgy éreztem, minden kijár nekem, a szeretet és érdeklődés és siker, s ezekért az ujjamat sem mozdítottam. Ellustultam, s amikor odakerültem, hogy nagyon kellett volna valaki vagy valami, rendszerint más kaparintotta meg, mert hiszen mindig értékes dolgok és emberek kellettek volna, és nagy volt a kelendőségük…

Anyám csak olajat öntött a tűzre. (– Menj, mondd meg a tanítónőnek, hogy te nem fogod ezt a szerepet játszani! Te a királyfi szerepét kell kapjad! Ki akarnak tolni veled! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, és én, mert rettegek hangos kitöréseitől és mert tulajdonképpen szófogadó gyerek vagyok, odamegyek és elszajkózom, amit mondott. Megalázva és keserűséggel kell tudomásul vennem, hogy a sértődött tanítónő teljesen kihagy a színdarabból, amely egy regős-játék, s amelyben az előénekes én kellett volna hogy legyek, tiszta, erős hangommal.) Anyám sok ilyesmivel sulykolja belém, hogy nekem mindenből a legjobb, legszebb jár. Arisztokratát nevel belőlem egy olyan világ küszöbén, amely kihúzza az arisztokratizmus alól a talajt, legyen az szellemi vagy származási.

Nem kapom meg a királyfi szerepét, nem is fogom soha megkapni. S mert nem adják jószántukból – semmit sem adnak jószántukból –, nem törekszem érte. Lassan szorulok egyre hátrább. A kitűnő tanerőkkel rendelkező leánylíceumból, „a sovén antiszemita bandából”, ahogy anyám dúl-fúl ellenük, sürgősen ki is vesz és beírat – megkérdezésem nélkül – az akkor létrejött képzőművészeti iskolába – a művészeti szakiskolába, ahogy a kor nyakatekert terminológiájával nevezik. A marxizmus a korszellemnek megfelelően kizárja a tiszta művészet létezését, tehát azok, akik művészettel foglalkoznak, „művészeti dolgozók”, akik tanulmányaikat technikailag végzik, szakmaként, mint minden munkás ember. Tehetségeket „a nép soraiból” kell verbuválni, brigádok járják a falvakat azokat felkutatni, és néhány autentikus tehetség mellé számtalan csodabogarat hoznak be az iskolába, akiket évtizedek múltán mint kultúrigazgatókat vagy pincéreket látok viszont.

Az iskola a zárda épületében van. Kevéske rajztehetségem, színérzékem s a többi felvételi tárgyból kapott jó jegyeim könnyen átsegítenek a felvételi vizsgán, az általános színvonal igen alacsony. Egy ragyogó szeptemberi reggelen ott találom magam a hosszú, szűk osztályteremben, amelyen egykor – még a zárda- évekbôl emlékszem – a titokzatos „Aula” felírat ékeskedett. Kopott padok sorakoznak benn. Beülök a harmadikba. Szőke copfos, rendes szász kislány mellé kerülök. Az első padokat ők foglalják el, a szászok jó rajzolók, jó muzsikusok, jók mindenben. És akkor még nagyon sok él a városban, bár ebben a periódusban sokukat deportálják Oroszországba. Osztálytársaim egyszerűbb családok sarjai, szüleik falusiak vagy muzsikusok, festők, kisemberek. Csinos román lányok ülnek mellettünk, duzzadnak az egészségtől, szép hangjuk van és fogalmuk sincs a helyesírásról. Hátul – legnagyobb rémületemre – hórihorgas, falusi darócba öltözött, durva beszédű kamaszok zajonganak, disznó nótákra gyújtanak a szünetekben és sanda pillantásokkal méregetnek bennünket, lányokat. Egy pillanatra elszorul a szívem, félni kezdek: kik ezek? hogy kerültem ide? De nem töprengek sokáig: megszoktam, hogy semmit sem határozok egyedül, anyám akarta, bizonyára ezt kell csinálnom. Lassan megszokom a környezetet, a fiúk tiszteletteljes távolságból lesnek az „úrilányok” felé, s a rajzórákat élvezem. Gipsz-Periklészt kell másolni az egykori kápolna fûtetlen karzatán, télikabátban, kesztyűsen dolgozunk, de szeretem, szórakoztat. Már-már elhatározom, hogy festő leszek, amikor miniszteri rendelet érkezik a képzőművészeti szekció átköltöztetéséről Iasi városába. Anyám persze „nem enged”, s egyszerűen átírat a félév végén a zenére. Gyerekkoromban tanultam zongorázni, mit nekem a felvételi vizsga. Persze, hogy sikerül, s ott találom magam ugyanabban a hosszú, keskeny osztályban, ugyanazokkal a padokkal – hasonló összetételű tanulók között, csak éppen rajz- és festészeti órák helyett szolfézst, zeneelméletet, összhangzattant, zenetörténetet tanulunk, fogalmam sincs, milyen színvonalon. Ezt is szeretem, itt is jó jegyeim vannak, az általános színvonal fölött vagyok, jól érzem magam, respektálnak, békén hagynak. Persze a zenében közepes vagyok, több olyan kollégám van, aki zenei tehetség, ez kétségtelen, ők azok, akik majd nem hullanak ki a rostán. De velem együtt a zömüknek semmi köze a zenéhez. Az egész iskola kissé komolytalan, a városban nem is veszik túl komolyan a művészetiseket, akik minden szerda délelőtt kötelezően megjelennek a szimfonikus hangversenyek matinéin, s akiknek karszámát egy líra díszíti. Ez az iskola nem gátolt abban, hogy rengeteg időt töltsek olvasással, faljam az otthoni magyar könyveket, amelyek teljesen más világot jelentettek. Nem éreztem ellentmondást a két világ közt, nem kevertem össze a kettőt.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2003. december 6.

1. Gergely:
   2013. augusztus 12. 12:24

   Az itt folyamatosan közölt szövegnek egy része most jelent meg a 33 magyar író Brassóról címû kötetben, ajánlom brassói és nem-brassói Káfé-olvasók figyelmébe, megvásárolható a kiadónál, vagyis a Mûvelõdés folyóiratnál Kolozsváron.

2. Kerekes Tamás:
   2013. augusztus 15. 06:27

   Tehetséges szerzőket keresünk
   DIGI-BOOK Kiadó
   E-book kiadó, mely egyrészt papíralapú könyvek digitalizálását vállalja, másfelől elektronikus kéziratok e.book-ká formálását- . A kiadványokat-szerződés alapján-a kiadó értékesíti
   A kéziratait küldje a következő címekre
   bujtor.laszlo@digi-book.hu
   thomaskerekes@msn.com
   http://www.digi-book.hu