Friedeck 1983-84

Mindennapok

Minden este azzal a reménnyel gyömöszöltem be magam a tévés szoba hatüléses kanapéjába kilencediknek, hogy igazi Híreket hallok. Híreket, amelyek kapaszkodót adnak hitemhez, hogy hamarosan felgyorsulnak a berni ügyintézések, és ha a menekültstátus megadásával még ki is várnak, legalább munkaengedélyt kapjunk. Nagyon szerettem volna, hogy történjen már valami. Éreztem, az én természetem nem alkalmas kompótnak, egy-két hét, és vagy beszáradok, vagy megsavanyodom. De lestem a Híreket otthonról, az elhagyott országról is. Ha azt mondom, 1989 végéig kétszer szerepelt Románia a svájci televízióban, már túlzok, mert mind a két alkalommal tulajdonképpen roma király választását mutatták be rejtett kamerával. Mert az, hogy ott húszmilliónál több ember sínylődik, s közöttük majdnem kétmillió segítségért kiált, nem volt téma a nyugati TV-k számára. A levelek otthonról rendszeresen jöttek. Az első hónapokban egy kölcsöncímre (íme, vannak jó 56-os példáim is). Egy közvetve megismert magyar család vállalta, hogy továbbítja az ő nevük alatt az én leveleimet, és fogadja a válaszokat. A mai eszemmel már tudom, hogy ezzel a csellel még jobban felhívtam a figyelmét a szekunak, s csak azt értem el, hogy a teljesen ártalmatlan tartalommal írott sorok így még újabb két hét késéssel jutottak a címzettekhez, s ugyanez vonatkozott a válaszokra is. Mert hát miről is írtam. Andrisról a legtöbbet, hogy a három nyári hónap alatt kinőtte minden ruhadarabját, s miket kapott helyettük, az iskolájáról, de isten ments, hogy valami felsőbbrendű tanítási rendszerre tettem volna utalást, nem, ilyesmit soha, csakhogy érti már a nyelvet, a szünetekben ő a kedvenc, s a tanulás itt sem vesz húsz percnél több időt igénybe, akárcsak otthon. És miután ő is aláírta, örök mottóként ismételtem, hogy nagyon várjuk, hogy találkozzunk, hogy együtt legyünk… Az otthonról érkezett levelek viszont egyre gyakrabban hoztak nagyon szomorú beszámolókat. Először betegségekről tudattak, majd egymás után távoztak a nagy Öregek. Apósomat, aki már eljövetelünkkor megbetegedett, s éppen csak felgyógyult az infarktusból, egy váratlan és gonosz roham elvitte. Nanó és Apó (Pampa nagyszülei), mindketten túl a kilencvenen, mikor búcsúzni voltam náluk, még felkeltek az ágyból, de csak azért, hogy megmutassák, ők már mindent elrendeztek, mert ők is készülnek a nagy útra, a hiuban ott voltak a padmalydeszkák vagy 15 évvel azelőtt tűzifát vásároltunk a bútorgyártól, s aközé csúsztatta be a jóindulatú raktáros, a szép ruhák a hidegszobában, a többit pedig Pampa (a feleségem) mind tudja. Úgy távoztak el, ahogy az egymást nagyon szerető pároknak csak nagyon ritkán sikerül, napokon belül követték egymást az öröklétbe, én pedig a Házban fel sem tudtam ocsúdni a sűrű táviratok lesújtó tartalmából. Egyetlen levél sem kérdezte, mit csinálsz?, hogy vagytok?, mert tudták, hogy erre őszinte válasz úgysem jöhet, minek mélyíteni a sebet, ha már gyógyítani a távolból nem lehet. De valamennyi hosszan ismételte: Vigyázz a gyermekre, vigyázz magadra! Aztán valahol rés nyílt a Román Nagy Falon, és először könyvek jöttek 12 kilós csomagolásban (nem postai úton érkeztek, turisták, diplomaták hozták magukkal), később még az egyetemek elvégzését igazoló diplomáim is kijutottak. Ezeknek a diplomáknak aztán csak dekoratív szerep jutott, mert azt az állást, ahonnan aztán nyugdíjba is mentem, nem ezeknek az alapján adták, kérdeztek, feleltem, próbaidőt kaptam, s mikor minden rendben volt, kiírhattam a nevem elé a dipl. ing.-et.A diplomákat heccből felragasztottam az irodám falára. De nemcsak az enyémeket, hanem az ugyancsak Gyárfás András névre kiállított, fiam okleveleit is. És nemcsak az érettségiről meg ilyenolyan végzettségről tanúskodókat, hanem szép vegyesen a fiam cserkész, barlangász, gulyásfőző okleveleit meg az én bridzsversenyeken elért helyezéseimmel dicsekvőket is. Óriási volt a visszhangja a vállalatnál, senki nem kérdett rá, hogy ez vagy az mi is tulajdonképpen, de látták, hogy „Diplom”, és ott volt rajtuk a nevem, és hogy kisebbségi érzésüket palástolják előttem, úgy tettek, mintha nem vennék észre. De a dzsungeltelefon működött. Fizetésemelést nem kaptam érte, de a hecc, az örök,viszkető hecc újraszületett, s irigyeim vakarózhattak.

(Folytatjuk)

1. Kerekes Tamás:
   2013. augusztus 15. 06:26

   Tehetséges szerzőket keresünk
   DIGI-BOOK Kiadó
   E-book kiadó, mely egyrészt papíralapú könyvek digitalizálását vállalja, másfelől elektronikus kéziratok e.book-ká formálását- . A kiadványokat-szerződés alapján-a kiadó értékesíti
   A kéziratait küldje a következő címekre
   bujtor.laszlo@digi-book.hu
   thomaskerekes@msn.com
   http://www.digi-book.hu