Meghalt a kortárs lengyel dráma jelese, Sławomir Mrożek (1930-2013), aki a világirodalomban is kimagasló helyet szerzett magának. Abszurd, fanyar humorú munkái széles körben ismertek a magyar közönség előtt is.

Meghaltam, és a túlvilágra kerültem. A túlvilág kapuját vörös zászló ékesítette.
– Inkább kékre számítottam – mondtam az ajtónállónak.
– Régen halt meg?
– Nem, most az előbb, egy perce lehetett. A portás bólogatott, mintha épp ilyen feleletet várt volna. Elégedett volt magával, mint a tudós, aki a megfelelő eredményre jutott.
– Származása?
– A földről, vagyis a bolygóról származom. Elgondolkodva nézett rám, mint a kutató, aki, miután megismerte a vizsgálat tárgyát, a módszeren elmélkedik. Volt benne valami hihetetlen szakszerűség, noha nehéz lenne meghatározni, miféle szakmáról is van szó. Az biztos, hogy nem egyszerű portás. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy találkoztam már valahol ezzel a szakmával.
– Na – mondta -, nem csinálunk ügyet belőle, bár ebből a tréfából kellemetlenségei is adódhatnának. Maga ezt nem veszi komolyan. De most még elnézzük. Származása?
– Már mondtam.
Az asztalra csapott.
– Munkás, paraszt vagy értelmiségi? Vagy valami földbirtokos?
– Földbirtokos? Nem, dehogyis – tiltakoztam erélyesen a régi reflex hatására.
– Na, akkor töltse ki! – tolt elém egy rubrikákkal teli adatlapot, a rossz minőségű papír régóta ismerősnek tetszett.
– Csak azt szeretném mondani, hogy azt hittem, itt már mindent tudnak. Akkor viszont erre már semmi szükség.
Az égre emelte tekintetét, ha lehet ezt egyáltalán így mondani, hiszen ott voltunk, és riasztó, túlságosan erőltetett türelemmel így szólt:
– Persze hogy tudjuk. De hogy jön ez ide? Tudjuk meg kell, az két különböző dolog.
– Miképpen a földön, azonképpen a mennyben?
– Úgy van.
Tollat adott, oda volt láncolva (hogy a páciensek el ne lopják? De itt, a mennyben?), ez is ismerős volt valahonnan. A penna hegyén döglött legyek maradványai csúfoskodtak.
– Csak olvashatóan. És semmit se hagyjon ki.
Mi van itt, Szent Péter, hiszen ez az ég, nem a föld – akartam mondani, de borotvált arcára nézve elment tőle a kedvem. Szent Péter, ha jól tudom, nagy szakállú. Lehet, hogy elment egy pillanatra, ez meg csak egy segéd, aki a főnök távollétében visszaél a hatalmával? Úgy látszik, ilyesmi a mennyországban is előfordul. Nem kell fennakadni az ilyen apróságokon, már csak azért sem, mert, úgy tetszett, ezenkívül minden rendben van. Az Atyaisten hatalmas arcképe a megfelelő szakállal a porta falán lógott.
Belépővel a birtokomban a paradicsom belterülete felé indultam. Kíváncsian néztem körül, szemügyre vettem az angyalokat és az üdvözült lelkeket. Elég hamar megtaláltam őket, de kissé furcsák voltak, vagyis nem pont ilyet vártam. Ahelyett hogy magukban üldögélnének egy-egy felhőn, zárt alakzatban vonultak, fúvószenekarral az élen. A zenekar valamelyest emlékeztetett azokra a festményekre, amelyeket még életemben láttam, bár ott nemcsak a harsonát fújták az angyalok, hanem hárfáztak is. Itt viszont kizárólag tülköltek. Még inkább elképesztett a szárnyuk, vállban amputálták, nem is szárny volt, hanem csonk. Csatlakoztam az utolsó négyeshez. Mint mindenhol, itt is az utolsó sorban meneteltek a legkevésbé megnyerő és fürge példányok. A satnyák és lagymatagok. Nem szólt hozzám senki, egy idő után nekem kellett elkezdenem a beszélgetést.
– Alleluja – szóltam az egyikhez, aki a legeslegutolsó volt, mert mindig késlekedett. Feltételeztem, hogy a helybeliek így üdvözlik egymást.
– Alleluja – viszonozta, de valahogy tartózkodóan, vonakodva.
– Milyen így üdvözülten – folytattam, nem riadtam vissza kelletlenségétől -, jól megy a sora?
– Minden rendben – válaszolt, és rövid, fürkésző pillantást vetett rám.
– Hát ez a menet meg hova tart?
Hosszasabban és figyelmesebben nézett rám, de nem szólt egy szót sem.
– Bocsánat, hogy kérdezősködőm, de most érkeztem a földről, igen tájékozatlan vagyok.
– A földről – ismételte, de még mindig tartózkodóan.
– Igen, most érkeztem, a kapunál pedig nem tudtam meg semmit. Az a szent, mintha nem Szent Péter lett volna, nem mondott semmit.
A tétova angyal hallgatott egy kicsit.
– Mi a bizonyítéka arra, hogy tényleg a földről érkezett? – nyögte ki végre.
– Elég, ha a vállamra néz. Nincs szárnyam, csak a tárgyalás után kapok, természetesen csak akkor, ha idevesznek.
– Tényleg – helyeselt, és felderült. – Bocsásson meg az éberségért, de ha hosszabb időt tölt itt, meg fogja érteni.
– Elég furcsák a szárnyai, alig látszik valami. Miért ilyen rövidek?
– Lassítsunk egy kicsit – javasolta. Vártunk, míg köztünk és a menet vége között bizonyos távolság keletkezett.
– Egyszerű – mondta, mikor már a legutolsó angyalok sem hallottak minket. – Mire jó a szárny?
– Hogyhogy mire, hát repülésre.
– Ha pedig repül az ember, el is repülhet, nem igaz?
– Magától értetődik.
– Elrepülni…
– Hogyhogy elrepülni?
– Elrepülni és ott maradni.
Derengett már valami.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy azért adnak ilyen rövid szárnyakat, hogy ne lehessen…
Válasz helyett csonkjait kezdte mozgatni. Egy milliméternyit sem emelkedett.
– De hisz ez lehetetlen! Ki akarna megszökni a paradicsomból?
– Attól függ, melyikből. Sok minden megváltozott itt azóta, mióta hittanra járt.
– Az lehet. Nagyon rég tanultam a katekizmust. Még a háború előtt, az iskolában. – Hát ez az. A Történelem azóta előbbre lépett. A szükségszerűségeknek megfelelően.
– Megmagyarázná ezt egy kicsit bővebben?
– Mit tanult például a bűnről…
– Hát, mint rendesen. Ne lopj, ne ölj… Az egész tízparancsolatot.
– Nem aktuális.
– Hogyhogy nem aktuális? Lehet már lopni és ölni?
– Lehet is meg nem is. Nem ez a lényeg. Más kritériumok döntenek. Bűn az, ami gátolja a társadalom fejlődését. Az erény pedig sietteti. Ha már mindenáron lopni akar, hát lopjon, de úgy, hogy siettesse vele a fejlődést. Ugyanez áll a gyilkosságra is. Eszerint fogják megítélni tetteit.
– Várjunk csak… Ezek szerint a paradicsom… a paradicsom már haladó?
– Több annál. A paradicsom már a végső megvalósulása, maga is tudja, minek. A szükségszerűségeknek megfelelően. Biztosan tanult erről a háború után.
– Jézusom – jajdultam fel.
– Miféle Jézus? Azt ajánlom, vigyázzon ezzel.
– Ezek szerint Szent Péter…
– Miféle Szent Péter? Rég eltették láb alól.
– De hiszen… a kormányzat nem változott. Saját szememmel láttam a képet.
– Azét a szakállasét? Nem emlékezteti egy másik szakállasra, eléggé hasonlít rá…
Elsötétült előttem a világ.
– Károly?! – kiáltottam.
Bólintott. Már nem volt szükség szavakra.
Megszédültem. Vissza akartam fordulni és menekülni innen sürgősen, de eszembe jutott, ki őrködik a kapuban. Átfogta a vállam:
– Nehéz ügy, barátom – mondta együtt érzőn.
– Történelmi szükségszerűségek.
– Hova megyünk… – dadogtam.
– Nagygyűlésre…
– Milyen nagygyűlésre…
– Most lesz valakinek a tárgyalása, mi pedig, mint a nép hangja, kiabálunk, „Éljen!” vagy „Le vele!”, hiszen tudod.
– Tudom – mondtam csendesen, és az eget bámultam, vagyis lefelé néztem. Ha a földön lennénk, azt mondanám: „a földet bámultam”.
– De várj csak, nem a te tárgyalásod lesz? Hiszen feletted még nem ítélkeztek, még csak most mész a bíróság elé.
– Úgy van, akkor én leszek az. Rögtön félrehúzódott.
– Ne haragudj – mondta sietve -, de csak a tárgyalás után találkozhatunk. Biztosan megérted.
– Gondolod, hogy elítélhetnek?
– Hát nem vagy egy Féliksz, ezek meg nem viccelnek. A múlt rendszerben még volt bűnbánat, ez meg az, de most nem számít semmi, csak a szükségszerűségek.
Csatlakozott angyalkollégáihoz. Ettől kezdve nemcsak hogy nem állt szóba velem, de még keresztül is nézett rajtam.
Lehajtott fejjel ballagtam utána. „Történelmi szükségszerűségek”, „ezek nem viccelnek” – zúgott a fejem tőle. Ez lett hát a mennyországból. Őrület, micsoda hihetetlen átalakulás, ki gondolta volna.
Mégis, ha jobban belegondolunk, ezek a változások nem is olyan meglepőek. Hát nem éltem eleget a földön, a XX. század második felében? Nem olvastam különböző nyelveken elég újságot, tudományos értekezést és irodalmi művet? Nem hallgattam rádiót? Nem néztem tévét? Hát mindez nem volt elég ahhoz, hogy lássam, hova vezet ez az egész? Lehet, hogy nem értettem, mit mondanak, írnak és mutatnak? Hogyne értettem volna. Láttam, hogy új értékek születnek, megváltozik a Jó és a Rossz fogalma, elpusztul a régi hit, és új lép a helyébe. Hát akkor?
Nem az eszem csapott be, hanem a hitem. Egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg, és hogy ennyire. Személyes tapasztalataim alapján nem tudtam elképzelni, hogy ők is, önként… Most meg itt vagyok, teljesen felkészületlenül a tárgyalásra, pedig ettől függ, hogy üdvözülök vagy elkárhozom örökre.
Hiszen ha lehet üdvözülni, akkor biztosan elkárhozni is lehet. Ha pedig…
Már itt is vagyok az utolsó ítélet helyszínén. Tágas völgy felett hegy magasodik, ünnepi vörös drapéria borít mindent. A menet a völgyben maradt, a hegyet pedig ellepték az Új Egyház Pátriárkái, Atyái, Boldogjai, Prófétái és Szentjei, alulról felfelé, rang szerint, egészen a csúcsig, a Trióig. A Legfelsőbb Lény – már említettem – legfelül székelt kolosszális szakállával. A trónon ült, kezében az Írással, összegyűjtött műveinek köteteivel. Válla mögül az érdemes Vice kandikált ki, neki is van szakálla, de nem olyan göndör, és vágtak is le belőle valamennyit. A Legfelsőbb Lény balján a Kopasz ült rövidre nyírt spicces szakállal, a jobbján ülőnek pedig már csak bajsza volt. Alant pedig borzasztó sokan voltak.
Ott álltam egymagam az irdatlan hegy lábánál, mögöttem az üdvözültek tömege. Egy arkangyal a kürtjébe fújt – nem tudom; Szuszlov vagy Bugyonnij -, és elkezdődött a tárgyalás.
A bíróság titkára felolvasta az aktámat. Megismertem. Életében nem volt nagy Titkár, azaz nem volt akkora híre a világban, mint más Első Titkároknak, nálunk mégis mindenki ismerte. A földijeim közül még sokan emlékeznek kis ondolált kefebajszára, biztos azért csatolták az aktámhoz, mert területileg egykor hozzá tartoztam. Egész földi életem ott volt lefektetve az iratokban. Nem festett valami jól. Bár fiatal koromban különféle istennek tetsző szervezetekben tevékenykedtem, az idő múltával afféle farizeus lett belőlem: Később meg… Egyre rosszabb.
– Alperes lelkét sok bűn terheli! – kezdte az Elnök, de félbe kellett szakítania, mert valami fecsegés háborgatta. – Csendet kérek a teremben – intette meg a kis, kövérkés szemüvegest, aki a Boldogok szakaszában szomszédait oktatta valamire, suttogva, de hevesen. – Sok bűnt kővetett el, sokszor káromolta Istent.
– Le vele! – üvöltötte a tömeg a völgyben. – De a bíróság át akarja nézni az ügyet elejétől a végéig, és esélyt akar adni neki az üdvözülésre.
– Éljen! – üvöltötte a tömeg.
-Alperes, jöjjön közelebb, és válaszoljon a kérdésekre. Minden a válaszain múlik.
Közelebb mentem néhány lépéssel, ott álltam közvetlenül a hegy lábánál. Jól hátra kellett hajtanom a fejemet, ha látni akartam a felsőbb régiókat.
– Ne zavarogjon, kérem – szólt megint az Elnök a fecsegőre.
– S’il vous plait.
– Aha – gondoltam -, ez valami francia lesz.
– Az első kérdés: alperes, hogy viszonyul a feudális elnyomáshoz?
– Imádom.
A döbbenet moraja futott végig a hegyen és a völgyön. Nem mondtam egészen igazat, a földesurak inkább közömbösek számomra, de a biztonság kedvéért jobbnak láttam túlozni. Nem kockáztathattam meg egyetlen olyan választ sem, ami üdvözüléssel fenyegetett volna. A francia meg egyfolytában beszélt valamit, nem törődve semmivel.
– Sartre elvtárs! Hagyja el a termet! Aha, alperes ezek szerint az uralkodó osztály híve? Mondja csak, mi a véleménye a társadalmi termelés és a magántulajdonban levő termelőeszközök közti ellentmondásról.
Várnom kellett egy kicsit, mert némi zűrzavar támadt, Sartre nem akart menni, úgy kellett elvezetni. Féliksz Dzerzsinszkij és Thorez távolította el, de még ekkor sem állt be a szája. Csak akkor állt helyre a rend, mikor elvezették. Csend volt, válaszolhattam.
– Nekem mindegy. Csak pénz legyen.
Feljajdult a hegy és a völgy. Maga az Elnök is mintha elborult volna. De uralkodott magán, és azt mondta összeszorított szájjal:
– Egyre jobb. Alperes tehát támogatja a kizsákmányolást.
– Attól függ.
– Mitől?
– Attól, hogy kicsi vagy nagy. Ha nagy, akkor támogatom, ha pedig kicsi, akkor is támogatom, de nem annyira.
Már nem is jajongtak. Elnémultak az iszonyattól.
– Térjünk át a nemzeti felszabadító mozgalmakra. Mi a véleménye alperesnek erről a kérdésről?
-A lengyelekről van szó?
A szent borzadálytól kiszakadt üvöltés betöltötte az egeket. „Le vele! Le vele! Provokáció!”- üvöltötték a völgyben, de a hegy is zengett minden Arkangyala, Prófétája, Pátriárkája és Szentje hangján. Azt hittem, sose lesz vége, de a Legfelsőbb Lény felemelte balját. E jelre megint csend lett. A Legfelsőbb Lény az Elnökhöz hajolt, és súgott neki valamit.
– Utolsó kérdés – szólt az Elnök. – Maga a Történelmi Determinizmus akar egy utolsó esélyt adni az alperesnek. Ettől az utolsó választól függ, hogy üdvözül-e. Jól gondolja meg, alperes, mielőtt válaszol. Hogyan viszonyul a…
És itt kimondta a legszentebb szót, a szentek szentjét, olyan szent ez, hogy itt, ebben a méltatlan, világi elbeszélésben nem is idézhetem. Csak annyit árulhatok el – és már ettől elfog a borzadály -, hogy „Sz” betűvel kezdődik.
Megint csend lett, a legmélyebb csend, a kozmosz csendje. Hallom, ahogy forognak a bolygók, pulzálnak a napok, hömpölyögnek a galaxisok. Én pedig ebben a csendben…
– Baszok rá…
Mennydörgés, meghasadtak a poklok, elnyelték a káromlót. A lángban és füstben egy kövér alak pislogott rám, egyik kezében szivar, a másikban vasvilla – Churchill? -, valaki röhögött, feltehetően Harry Truman, fekete farkát csóválta, égtem a szurokban a Wall Streeten, fulladoztam a Pentagon kénköves bűzében. Akkor hát, mindörökké, ámen? – csak gondolni mertem, még most sem tudtam elhinni, hogy sikerült megmenekülnöm: lezuhannom a Kapitalizmus poklába.

Fordította: Pálfalvi Lajos

Forrás: Magyarul, Bábelben

1. Marianna:
   2013. augusztus 15. 16:41

   :(

2. Keszthelyi György:
   2013. augusztus 16. 05:04

   mekkora látszólag átöltöztetett igazságok…