Szigorú és komor évek következtek – 1950-et írtunk, de örök hálával gondolok a kedélyes zenei szakiskolára, amelynek igazgatónője egy természetrajz-tanárnő volt, s ahol semmit sem vettek túlságosan komolyan. Persze, hogy bifláztuk az orosz nyelvet, persze, hogy azt tanultuk: a Volta-féle ívet valamelyik szovjet tudós fedezte fel, persze, hogy ünnepi díszalbumot állítottunk össze, amelynek címlapját hatalmas vörös lobogóval és sarló-kalapáccsal díszítettem (ez a feladat rám hárult, mivelhogy a képzőművészetiről maradtam itt), s amelybe a Sztálinhoz írt hálahimnusz szövegét is én írtam csengô-bongó rímekkel, míg Sorina nevű osztálytársnőm megzenésítette, s úgy tudtuk, a csoda-album egyenesen Sztálin elvtárs kezébe fog eljutni… Persze, hogy én voltam a faliújság-felelős, már említett rajz- és íráskészségem folytán, s élveztem, hogy a hatalmas fehér kartonlap közepébe díszes aranylírát rajzoljak-fessek, amelynek húrjai között vörös selyemszalag tekereg, valami felemelő cím társaságában. A cikkeket is én írtam, vagy ha más írta, átírtam (ó, a szerkesztő első oroszlánkörmei), és mit sem tudtam arról, ami a világban zajlik. De hát ki tudta közülünk? A padban összevigyorogtunk a legjobb barátnőmmel, a szász Brigitteval, ha olyan szöveget hallottunk a katedráról, hogy a Szovjetunió a világ leg…, vagy egyéb badarságokat, a kamaszkor ösztönös érzékenységével a hazugságra. Hasduma – ezzel intéztük el, amikor a zenetörténet órán közölték velünk a Nuradjeli Nagy barátság című operája körül zajló vitát, amelyben az illető művet az imperialista dekadencia és burzsoá ideológia bomlástermékének nevezték, mint ahogy a Coca-cola – amelyet sohasem láttunk-ittunk – is hasonlóképpen a dekadens nyugati életmód szimbólumának tituláltatott. Ledaráltuk az ilyesfajta szövegeket, eljártunk a moziba, ahol kizárólag szovjet filmeket pergettek, és egy szeles, havas márciusi napon, komor ágyúdörgés s a roppant tömeg mélységes csendje közepette elsírtuk magunkat, mivel Sztálin atyuska, a népes jóságos atyja és istápolója eltávozott az élők sorából. Városunk azokban az években az említett atyuska nevét viselte. Ezt a keresztelőt megpecsételendô, a városatyák a Cenk-hegység erdős oldalára kilométernyi fenyőbetűkkel írták fel az ominózus nevet. Kik dolgozhattak a roppant munkálatokon? És milyen érzelmekkel? Erről mit sem tudok, egyetlen visszhangja sem jutott el kamasz fejemhez, de elég ismerni azt az imádatot, amellyel az őslakók hegyüket körülvették, hogy el lehessen képzelni… Aztán … már egyetemi hallgató voltam, úgy tűnt, végleg búcsút mondok a Városnak, amikor a huszadik kongresszus és a cipőrázó Hruscsov elvtárs joviálisan kiakolbólította a Mauzóleumból a borús emlékezetű diktátort, lekaparva feje körül a glóriát. Mire sürgősen eltűntek a kisebb országok és városok piactereiről a távolba mutató óriásszobrok, és szorgos kezek –valószínűleg az éj leple alatt – alapos fairtó hadjáratot indítottak a sokat szenvedett Cenk-oldal ellen, úgyhogy a név eltűnt, mintha sohasem létezett volna – hogy aztán, mint fura kísértet, húsz év múlva makacsul visszanőjön a három utolsó betű, amelyek, különösen tavasszal, mikor minden erősen zöld, felidézzék a sajátos emléket, és tanácstalan kérdezősködésre késztessék az új műúton a Pojána felé hajtató külföldi turistákat, hogy „what does it mean that LIN, those letters there on the hill?” (mit jelent az a LIN, mik azok a betűk ott, a hegyen? – szerk. megj.).

Az új iskola gyökeres környezetváltozással jár: egyre kevesebb időt töltök régi barátaimnál. – Számtan, román, orosz, földrajz, történelem, alkotmánytan, természetrajz; torna tantárgyból felmentve – folt volt a tüdőmön, tetszik tudni, és mindig szédülök –, aztán zeneelmélet, kórus. (B., a lobogó sörényű, kissé zsíros gallérú öreg tanár kétségbeesett kiabálással próbál fegyelmet tartani, de a könyörtelen banda megérzi, hogy csak amatőr muzsikus, és csúfot űz belőle.) Nagy nehezen azonban mégis hibátlanul fújjuk az évzárókon és felvonulásokon a szovjet himnusz szépen ívelő dallamát és mesterien komponált harmóniáit – a himnuszok mindig jellemzőek az illető nép művészi érzékenységére –, a lelkesítő munkadalokat (hej-rup, bumm!), a népdalokat, a katyusát és a fehér nyírfácskát. A zenetörténetet egy kövér, vöröshajú hölgy adja elő, igen lassú beszédtempóját még inkább lassítják a minduntalan közbeiktatott, ümmögés-szerű hangok. Óráin azzal töltjük az időt, hogy minden egyes ümmögés után egy vonalat húzunk a füzetlap szélére, és összeadjuk azokat: a végeredményre nem emlékszem, de igen sok volt. – Glinka (vagy Borogyin, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Szmetana, Liszt, Brediceanu stb.) már kora gyermeksége idején nagyfokú zenei tehetséget mutatott. Később … mn, mn, mn … elkerül szülôföldjéről és messze idegenben éhezve tanul, miközben …mn, mn, mn … heves honvágy gyötri – ez volt változatlanul a zeneszerzők sorsa tanárnőnk tolmácsolásában. Rájöttünk arra, hogy ha a vizsgára készülés közben a leckét hangosan felolvassuk egymásnak, az ümmögéseket is beleszőve, sokkal jobban megmaradnak az évszámok és adatok az emlékezetünkben. Május végén sokszor lógtunk el órákról és a Warthe naptól felhevült délkeleti oldalán a magas fűben hasalva hangosan üvöltöttük: „Glinka heves honvágytól gyötörtetve mn, mn, mn írta halhatatlan operáját, a Ruszlán és Ludmillát 18…-ban, mn, mn, mn” – és gurultunk a kacagástól. Ugyanitt biflázzuk az orosz nyelvtan megtanulhatatlannak érzett szabályait és a szövegeket, amelyekben változatlanul arról volt szó, hogy a kolhoznyik szorgalmasan ül a traktoron, a tanuló szorgalmasan tanul, a munkás szorgalmasan dolgozik, a tudós szorgalmasan feltalál stb.

Anélkül, hogy kötelező lenne, egyenruhánk a lódenkabát, amit „pontra” vásárolnak nekünk szüleink. Gyászos egérszürke színe csak kiemeli tizenéves arcbőrünk ragyogását, s a fekete sarkos gumicsizmát egyenesen elegánsnak érezzük, amikor végigvonulunk a korzón – a Kapu utcán –, ahol mindegyikünknek van egy álomlovagja: rendszerint a román fiúgimnázium valamelyik megnyurgult diákja. Az érettebb leányzók azonban már nem érik be ennyivel, s a helybeli sportegyletek tiszti egyenruhás ifjai felé kacsintgatnak. Brigitte barátnőm is egy ilyen lovagról álmodik, de az feléje se néz: Brigitte csinos alakú, kedves, jó kislány, de, sajnos, apja bájtalan alsó állkapcsát, kiálló fogait és kilátszó ínyét örökölte, s melléje a titkolt ellenszenvvel és undorral végzett házastársi kötelezettségből született gyermekek génjeiben rejtőző rendellenességeket, amelyek gátlásokban, bőséges izzadásban, gyerekkori vitustáncban, dadogásban és végül harminchét éves korában mirigyrákban fognak megnyilvánulni, amely egy év alatt végez majd vele. Látszatra kedélyes, patriarchális náluk a hangulat, a csinos, fekete hajú „Mutti” mindig friss süteménnyel, almaborral fogad, állandóan hajtja a varrógépet, mindent ő varr meg a családnak, ügyesen, de szellemtelenül és olcsó anyagokból, vagy háromszor átalakítva a régi darabokat. Bennem az eredmény Brigitte csinos alakját mindig a „snassz” szóval társítja, míg a Muttin valahogy mégis jobban mutat minden. A régi fényképekről őzike-szerű szépség néz rám, ez volt a Mutti mielőtt férjhez ment volna „Tataie”-hoz, a dadogós zenészhez, ki tudja, miért, talán hogy ne maradjon pártában, de talán szegény lány volt? Annyi biztos, hogy sohasem szerethette, s egész életében – talán tudat alatt – sajnálta az elmúlt éveket, az elszalasztott lehetőségeket és kicsinyes zsarnoksággal, banira kiszámított életvitellel állt bosszút férjén és leányán, akit kissé lenéz, mert csúnyácska. Mégis béke honol a kis családban, tagjai nem tudnak – nem is fognak – sohasem tudomást szerezni a titkon romboló indulatokról, a tudat alatt fortyogó pokolról. Mutti majd „ügyesen” férjhez fogja adni leányát egy férfiúhoz, akitől halálra sebzetten fog hazamenekülni egy év után, hogy még egy évre rá kínok közt pusztuljon el a kórházi ágyon, s már vakon azt fogja sikoltozni rémült, undorodó, borzadó, de mellette végig kitartó anyjának: „Mutti, ich will nach Hause!” (Anyu, haza akarok menni! – szerk. megj.) – haza, a gyermekkor paradicsomába.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2003. december 13.