Friedeck 1983-84

Nincs új a nap alatt

A legbékésebb, csendesebb, munkabíróbb, sőt, a munkát állandóan kereső három tamil fiú egyik napról a másikra, mintha mindhárman valami járványos betegség áldozataivá váltak volna, bezárkóztak a szobájukba, még Andrist sem hívták a szokásos esti altató kártyapartira. Azelőtt való vasárnap, amit addig soha nem tettek, elkérezkedtek, és meglátogatták sorstársaikat a winterthuri lágerben. És ettől a naptól kezdve minden megváltozott, először csak a triójukban, de hamarosan az egész Házban. Egyre gyakrabban tűntek el a vacsora után, és csak hajnalban lopták vissza magukat a szobájukba, ami azelőtt tárva-nyitva volt, de most állandóan két kulcsra zárva. Amíg nappal továbbra is szorgalmasan elvégezték a rájuk eső szolgálatot a konyhán, a kertben vagy a Házban, nem tűnt fel Herr Siggéknek, hiszen ők estére mindig magunkra hagytak. Csak Andris tanakodott, hogy vajon mi történt a barátaival azon a vasárnapon?! Nem telt el egy hétnél, tíz napnál több, mikor valakinek véletlenül a kezébe került a winterthuri helyi újság. Állomásról, vendéglőkből, ahonnan csak lehetett, mindig összeszedtük a kidobott, előző napi lapokat, álláshirdetések után kutatva. Így fedeztünk fel az újság első oldalán egy utalást, majd a harmadik lapon a fényképes beszámolót a tamil-szingaléz háborúról, de nem Srí Lankában, hanem Winterthurban. Svájc menekültházaiban vagy táboraiban addig a szingaléz többség által elüldözött tamil kisebbséghez tartozó személyek kaptak menedéket, ám valahol egy kevésbé jól értesült rendőrségi hivatalnok nem tett különbséget, Srí Lankai az Srí Lankai, és amikor két szingaléz mint menekült bejelentkezett, Winterthurba küldte őket. Fáklyát dobott a puskaporos hordóba. Élet-halál harc folyt, szerencsére csak primitív eszközökkel rendelkeztek, így csak néhányukat kellett kötözésre kórházba vinni, utána is néhányszor kiszállt ugyan a rendőrség, de mivel állandó ügyeletet nem tudtak biztosítani, a folytatást nem tudták megakadályozni. A háborúnak az abszolút tamil fölény vetett véget. Nem tudom, milyen dzsungeltelefonon kapták a mieink is a hírt, de egyszerre több százan jelentek meg Svájc minden sarkából, és ekkor, a tömegnyomás hatására ébredt rá a tábor vezetősége, hogy a tüzet a puskaporral nem lehet egy hordóban tartani, és vitték át Németországba a szingalézeket. Napokon keresztül próbáltam megértetni magam a három jóbaráttal. Fiúk, hát ezek is elmenekültek Srí Lankából, ez azt jelenti, hogy nem értenek egyet az ottani politikával, tehát veletek vannak. Amíg beszéltem, csendesen bólogattak, aztán pergő rrrrekkel egymást meg-megszakítva magyarázták, hogy a tamil-szingaléz ellentét valami olyan ősi, öröklött gyűlöleten alapszik, amit csak a Tamil Autonóm Állam megalakítása oldhat meg. Fel kell húzni, ha nem is kínai falat, de legalább a berlinit, Srí Lanka északi csücskében, és akkor béke lesz a szigeten, de a gyűlölet a lelkekben marad. Ám addig, amíg ezt a többségben levő szingalézok nem engedik, ölni kell őket a világon mindenütt.

A 20. század végét jártuk Svájcban és a már félig-meddig globalizált világban. Azóta még inkább globalizálódott a gyűlölet, fel sem tudom sorolni, hány náció között, hisz csak Európával megtelne az oldal. Előre és visszaszaladok az időben. Ami az elején egy meghosszabbított nyári szabadságként még tűrhető volt, három hónap után kezdett kínossá válni. Délig még valahogy elvánszorgott az idő, hisz valamelyik csoporttal a háziasszonyok mókuskerekében szaladgáltunk, és az izgalom, amivel lestük a postás érkezését, kitöltötte az állandó várakozást valami cselekvéssel. Ebédre hazajött Andris, röviden beszámolt az iskolai történésekről, nagy sietve valami házi feladatot is lekörmölt, aztán elment dolgára vagy vissza az iskolába, és ekkor zuhant rám mázsás teherként a semmi.

Egyre gyakrabban ostromoltam a Ház főnökét, hogy dolgozni szeretnék.

Értse meg, Gyárfás úr, amíg meg nem jön a válasz Bernből a menekült státusának a kérelmére, ön nem kap munkaengedélyt,és Svájcban enélkül nincs munka. Az esetleges munkaadóját még jobban megbüntetik, mint önt.

Herr Sigg, én ezt értem mondtam, de 40 évesen csak nem ülhetek itt tétlenül, mikor körülöttünk 70-80 éves emberek dolgoznak a kertekben, a mezőn. Még pénz sem kell. Vigyen ki minket a közeli erdőbe, s takarítsuk meg a sok lehullott gallytól, kidőlt, korhadó fatörzsektől, akármit elvégzek, csak lássam, érezzem, hogy tettem valamit. Nem tudom elfogadni, hogy mindent, úgymond, ingyen kapok itt!

Gyárfás úr, ami az erdőt illeti, az egy védett terület, húsz éve folyik a megfigyelés, hogy az erdő sokkal gyorsabban regenerálódik, még a vihardöntések után is, ha mi nem avatkozunk bele, nem beszélve arról, hogy ha eltávolítjuk az ön által szemétnek titulált természetes hulladékot, azzal elpusztítjuk rengeteg gomba meg rovar életterét. És még valami, a negyvenvalahány menekül tközül ön és a lengyel orvos az, aki munka után kiabál. Nézze meg a társait, soha ilyen jó dolguk nem volt, és nem is lesz.

És sajnos, ebben igaza volt, mert akárcsak azt, aki egy itteni börtönből kiszabadult, és nem talált munkát, s csak az ellenszenvét érezte a környezetének, ezért hamarosan elkövetett valami apróbb gazságot, bűntettet, hogy visszakerülhessen, valahogy így ért sokunkat később a szabadság. Néhány év múlva indult el egy civil mozgalom aláírásokat gyűjtő körlevele, hogy „Tegyük kevésbé vonzóvá Svájcot a menekülteknek!” Árulásnak tűnik a később jövő sorstársaimmal szemben, de ha akkor szavazati jogom lett volna, én is mellette teszem le a voksom. Igaz, nem azért a célért, amit a mozgalom tűzött ki, hogy ezáltal eleve más országokba terelje a menekülteket, hanem hogy megkönnyítsem a Házból vagy lágerből való szabadulás utáni kegyetlen hónapokat, éveket. Amit addig, úgymond, a feneked alá toltak minden nap, a teljes ellátástól a nyelvleckékig, orvosi vizsgálatoktól, a méregdrága fogrendbetételig (ez utóbbira biztosítás itt gyakorlatilag nem létezik, ezért, hacsak meg nem kötötték a szüleid négyéves korodban, később megfizethetetlenül drága), a kéthavonkénti teljes ruhacsere, a heti két kirándulás „ismerjük meg Svájcot” mottóval stb., az a szabad embernek egyszerre a nyakába, azaz saját zsebére szakad. Miközben azt sem tudod, mi mennyi. Nekem az adófizetés volt teljesen idegen, még segített, hogy az első időszakban levontak havonta egy átalányösszeget, így nem kellett az év folyamán arra külön gyűjteni. Hosszú idő telt el, míg megértettem, hogy az adó nem egy büntetés vagy az odahaza megszokott állami rablás, polgárfosztogatás, hanem szolidáris kötelesség, amit valamilyen formában teljes egészében visszakapok. Nem tudom elfelejteni, még a Házban voltunk, mikor népszavazást hirdettek, hogy mivel az utóbbi években az államkassza jóval nagyobb bevételt ért el, mint a tervezett, csökkentenék az adókulcsot. Hatalmas többség mondott „Nem”-et. Majd hanyattestem az értetlenségtől, hiszen ki az a marha, aki egyáltalán akar adót fizetni, és ha felajánlják, hogy kevesebbet kell, akkor visszautasítja?! Napok múlva olvastam a megokolást, hogy fizetik tovább az eddigit, de emeljék meg az adóból élők (tanárok, tisztviselők, katonák, útkarbantartók, városi kertészek stb.) fizetését.

(Folytatjuk)