Friedeck 1983-84

Állást keresek

Otthon, az elutazás előtti hetekben, semmit sem tudva, csak nagy öntelten, az optimizmustól duzzadva azzal biztattam Pampát is, magamat is – jóformán nem is búcsúztam, és nem is váltam eltőle -, hogy három hónap, igen, nem több mint három hónap, és jössz Te is, meglátod, és akkor aztán… S mikor már a hetedik hónapja ott aszalódtam anélkül, hogy egyáltalán befolyásolni tudtam volna a berni malmok lassan őrlő hivatalnokait, valahol a tudat alatt már gyilkol a „mi lesz azután?” A munkaengedély tiltása nem zárta ki, hogy az újságból kitallózott álláshirdetésekre ne küldjek jelentkezést. Egyik sem volt azonnali munkába álláshoz kötve, én meg közben megtudtam, hogy ez mindig hosszabb procedúra, remélhettem tehát, hogy amíg válasz jön, és megtörténnek a személyes interjúk, addig csak megkapom a menekült státust. B. Tamástól is jött üzenet, hogy már megtalálta azt az ismerősét Németországban, aki ismer valakit Bernben, a menekültekkel foglalkozó ügyosztályon, és ez majd megkéri azt a valakit, akinél a dossziém van, hogy tegye a halom tetejére, s akkor hamarosan történik valami előrelépés az ügyemben. Ez aztán óriási lökést adott. Attól kezdve naponta 3-4 levelet küldtem szerteszét, már nem­csak a német kantonokban jelentkeztem minden nagyobbnak tűnő, fát feldolgozó vállalatnál, ha hirdetett, hanem egész Svájcban. Egy hét múlva valamennyiüktől megjött a válasz, de mintha öszszebeszéltek volna, ugyanazt tartalmazta: A „diplomás faipari mérnök” ismeretlen fogalom Svájcban, próbálkozzam Németországban, ott Rosenheimban van egy faipari főiskola, az látja el egész Nyugat-Európát mérnökökkel, de még az sem ad „diplomás” titulust. Sajnálják, de túlkvalifikált vagyok az itteni szükségletekhez.

Nosza, elő a második diplomát. Matematika-fizika tanárra állandóan szükség van, hisz ló döglik, hám ürül az itteni sulikban is. És jött is a meghívó, de sajnos, mindegyik azt kérte, hogy csatoljam a kérelmemhez a diplomám svájci elismerését. Semmi probléma, gondoltam én, lefordítattam németre, és csatoltam. Most már egy kicsit késtek a válaszok, de a fakalapácsütés hangja könyörtelenül elhangzott: ahhoz, hogy elismerjék a romániai végzettséget, újra le kell érettségiznem itt Svájcban, és kivételesen két év alatt letehetem a tanári diplomához szükséges vizsgákat. Köszönöm, ezek szerint mérnök vagy tanár már nem leszek.

Csak semmi aggály, majd jön a dagály, ahogy mondta Miki bátyám, itt bármilyen munkából (1984-et írunk) egy férj tisztességesen eltart egy asszonyt és két gyermeket. Lennebb adtam tehát, először mesternek, majd még lennebb adva, asztalosnak jelentkeztem a műhelyekben. A válaszok szokványosak voltak, egyet kivéve. A szokványos az volt, hogy az állás már betöltve, elkéstem (a jóságos Herr Zwalen világosított fel, hogy a nagy többségnél ez a helyzet, már megvan az új munkaerő, de a hirdetést le kell adni, számomra akkor felfoghatatlan okokból kifolyólag). A kivétel egy, a hegyek közé zárt (az is igaz, hogy Svájcban mi nincs hegyek közé zárva?), vagy helyesebben beszorult faluból érkezett válasz volt, és nem a műhelyből jött, hanem a polgármestertől: „Nagyon sajnáljuk, de a mi községünk nem fogad be idegeneket. Barátságos üdvözlettel és további jó kívánságokkal, Herr XY.”

Ekkor elszabadult vagy gátlástalanná vált de talán a kétségbeesett lenne a legjobb jelző rá a munkakeresés. Jelentkeztem meteorológusnak. Már nem emlékszem, melyik 3000 méter fölötti csúcson kellett volna állandó jelleggel laknom, és naponta leolvasnom, majd telexen közvetítenem, amit műszerek mutatnak, hát erre igazán még egy el nem ismert mérnöki végzettség is elég kell legyen. Az elég is volt, de ezt csak gyermektelen remetének vagy házaspárnak írták ki, mert onnan iskolába járatni gyermeket nem lehet.

Nem sorolom, hogy mészárostól cukrászig, aszfaltozótól tetőfedő ácsig mi minden pénzkereső lehetőséget pályáztam meg. Márletagadtam azt is, hogy érettségim van, kiemeltem az 184 cmesés 85 kilós mivoltomat, és csodák csodája jött egy meghívó személyes beszélgetésre. Új lakájt keresett (a régi kiöregedett) egy új arisztokrata multimilliomos, és a méreteim megfeleltek. Először a pofaszakállas, távozó mindenes fogadott, aki két óra alatt vázolta, hogy mi is a teendőm. Az Úr nagyon pontosan ismétlődő napirendjét kell a magamévá tennem. Előtte egy órával kelek, utána egy órával fekszem le. Reggel behozom az újságot és kivasalom, majd tálcára téve beviszem a reggelivel a hálószobába, ésígytovább, ésígytovább, az angol filmekből már ismert forgatókönyv szerint. Az sem baj, hogy feleségem meg gyermekem van, hisz külön lakrész áll a rendelkezésünkre, s a gyereket majd rendezi a feleségem, én attól még 1000%-an az Úr rendelkezésére állhatok! Még a fizetést is elárulta. Herr Sigg és Herr Zwalen kaphattak annyit, de együtt! Ezek után aztán bemutatott az Úrnak, akisajnos annyira „melegen” fogadott, hogy az egyéb szolgálatokra képtelen mivoltom miatt enyhe csömörrel küszködve feladtam az anyagi biztonságot jelentő lakájkarriert.

(Folytatjuk)