De akkor még tizenöt-tizenhat éves vagyok, és a kis lakást otthonossá tette a Mutti pedantériája, tisztaságszeretete. Leválasztott lakás volt, tulajdonképpen egy szoba fele – a többit elrekvirálták, idegenek költöztek be. Mutti nem szólt, behúzódott a megmaradt területre, attól kezdve tálban mosakodtak, s óvatosan lopóztak ki a vécére, kerülve a konfliktust. Akkoriban majdnem minden házban ez történik, fenekestől felfordul a világ, csodavillák tulajdonosai kerülnek egyik éjszakáról a másikra az utcára, vidékre toloncolják őket, s helyükbe másfajta emberek költöznek. Sok helyen emberhalállal végződő összecsapásokat eredményez ez az őrségváltás; torz, groteszk helyzetek keletkeznek. Brigitte-éknél csend van s én szívesem járok hozzá, mert nálam otthon elszabadult a pokol: háromszobás lakásunkból két szobába hihetetlen népség költözik, ezek egymást váltják, mivel anyám őrjöngéseit egyik sem bírja sokáig. Anyám kéjes dühvel veti magát a veszekedés lehetőségeibe, üvölt, csapkod, pereskedik, bútorraktárt csinál az előszobából és az erkélyből, mozdulni sem lehet már ott, de arra nem gondol, hogy kisebb lakásba költözzünk. Vissza akarja kapni mind a három szobát, de ez sohasem fog neki sikerülni. Két vénasszony kihal a szomszéd szobából, még a szekuskapitány is elmenekül előle, de a szoba nem szabadul fel: nagy a lakásínség, és az új honfoglalók egyre jobban terjeszkednek.

Igyekszem tehát minél kevesebbet tartózkodni otthon: kihasználom az alkalmat, hogy anyám gyakran éjjeli szolgálatos a kórházban, és vagy Brigitténél, vagy másik barátnőmnél, Anne-nál alszom. Anne tehetős szász szülők gyermeke, csinos villájuk van a város végén, hatalmas fekete farkaskutyájuk és macskájuk. Anne cseppet sem szászos, titokzatos mandulavágású fekete szeme van és göndör fekete haja, csinosan öltözik és nagyon érdeklik a fiúk. Nagyon szeretnék vele barátkozni, ő is szívesen veszi jelenlétemet, de titkaiba nem avat be – minden bizonnyal sokkal korábban érik, mint én, a gátlásaim okából. Akkoriban azonban még ártatlan susmutolásban és ábrándozásban merül ki minden ilyenfajta ösztönünk, és vég nélkül rójuk a korzót vagy ólálkodunk együtt a fiúgimnázium tornatermének ablakai előtt, hátha megpillantjuk valamelyik álomlovagunkat.

Az én álomlovagom D., tizennyolc éves és csodálatos: okos, művelt, négy nyelven beszél, zongorázik, kitűnően fest és rajzol, kosarazik, úszik és sízik. Apjának jól menő fogorvosi rendelője van a városban és szép villájuk a Postaréten. D. az első „ideálom”. Egy este a Kapu utcában valamelyik közös barátunk bemutat egymásnak, és D. felfigyel rám, másnap megvár és a parkba visz sétálni, leülünk egy padra, s megkérdezi tőlem, a kivilágított villasorra mutatva:

– Tudod, hogy azok ott milyen stílusú oszlopfők?

Fogalmam sincs az oszlopfők stílusáról, fülig vörösödöm. Szerencsére a sötétben nem látszik, mint ahogy nem látszanak a pattanásaim sem, a hajamat pedig elálló füleimre húzom. D. átfogja a vállamat, arcát minden zavar nélkül az arcomhoz szorítja és a számat keresi. Jó szaga van a hajának és a piros kockás flanell ingének érintése is kellemes. Hagyom, hogy megcsókoljon.

– Nem így – mondja oktató hangon, és bedugja a nyelvét az ajkaim közé. Zavarom felenged, és hirtelen elönt a forróság. Visszacsókolom és most jövök rá, mit értett azon a zálogosdin az a fiú, mikor azt kiabálta, hogy nem tudok csókolózni. Meleg szeptemberi este van, párásan kel a hold a hegy mögül; csókolózunk, majd hazafelé indulunk a felpuhult sétányon, a hulló akáclevelek alatt. A föld szaga szinte elviselhetetlenül édes.

Nem is hallom otthon anyám ordítozásait, hogy hol tekergek a „golánok”-kal ilyen későig és hogy ennek rossz vége lesz, ha egy úrilány elindul a lejtőn, hova jut stb., stb. Mintha felhőkön járnék. Ujjaimat végighúzom az ajkamon, nyelvemmel ízlelem az idegen száj emlékét. A hold már magasra kúszott a kert fái fölött. Kikönyökölök a langyos szeptemberi estében, nézem a város távoli fényeit.

Az élet csodálatos.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2003. december 20.