Az én kedvencem, gondoltam a New Yorkban, a Kimondhatatlan, annak is a II. része. Többször idéztem már, és nem győzöm ismét belinkelni. Ha van valami, ami miatt számomra Jékely Zoltán nagy költő (és van! van!), akkor az ez a hat sor: „Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan. / Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan. / E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, / és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort! / – De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát / mi? S tegnap? Ezer éve?… Talán nem is én éltem át.”

1982 márciusában hunyt el, ez a vers meg 1981 októberi. Szóval tényleg „mindjárt”. De ez a mindjárt a versben még inkább ott bolyong, mint a kronológiában. Költők nem muszáj meghaljanak, ha elég hitelesen mondják, hogy nemsokára meghalnak, és Jékely nagyon hitelesen mondja.

És ez a furcsa mondattörés is, ahogy a ‘mi’ elválik a ‘dehát’-tól. És azok a hiányos kérdések, és az a legyintő válasz vagy inkább belenyugvás: „Talán nem is én éltem át.”

És: „e földi lét nem földi titka”. Milyen kevés, szinte közhelyes szóból milyen sok.

Nem akarom lebecsülni a nagy, közismert verseket, a Ballada a kóbor kutyákról címűtől A marosszentimrei templombanig. De azok csak (számomra csak!) nagy versek: szépek, érzékiek, költő írta őket. Ez a második Kimondhatatlan sokkal több: olyan, mint az Allegro barbaro vagy Caravaggio feje Dávid kezében: fájón az enyém.

Forrás: A jódeménység foka

1. Keszthelyi György:
   2013. augusztus 24. 16:07

   Előnyömre válik a Látó 2o13. 4. száma, amelynek hátsó „ajándékrekeszében” négy darab levelezőlap nagyságú Jékely Zoltán fényképet találtam. Nagyon jó ötlet volt.

2. Demény Péter:
   2013. augusztus 25. 14:39

   És milyen jó képek! :)