– Gyere haza azonnal onnan, te romlott dög! – ordít az anyám. Lefekszünk a sarokdíványra, egyik végében ő alszik, a másikban én. Eloltom a villanyt, eltelik fél óra, háromnegyed óra, a szóáradat feltartózhatatlanul ömlik belőle. Egy darabig arra gondolok, hogy mit gondolnak a tolóajtó mögött lakók, de aztán a fejemre teszem a párnát, fülemre szorítom a tenyeremet; csak a vér zuhogását hallom belülrôl. D.-re gondolok, és semmi sem érdekel. Egyszer elfáradok, leveszem a kezem a fülemről. Jótékony csend van a szobában, anyám egyenletesen szuszog. Elaludt. Én csak éjfél után vagyok képes elszenderedni.

D.-vel még néhányszor elmentem sétálni és csókolózni, egyszer meghívtam magamhoz zsúrba, és akkor Chopint zongorázott nekünk, máskor közös barátunk hívott meg magukhoz szép lakásukba, és D. itt is kitüntetett az érdeklődésével, amennyiben tánc közben a mellemhez nyúlt, de én ellöktem a kezét. Remegés fogott el, ha csak a közelembe jött, és nem mertem ránézni, nem mertem vele valahová menni, mert mindenben tökéletesebb volt, mint én. Hamar ellankadt érdeklődése irántam, komolyan udvarolt egy vele egyidős román szépségnek, akit Doinának hívtak, úgy beszéltek róluk a városban, mint jegyesekről. Aztán láttam őt más lányokkal is, akikről azt suttogták, hogy „affélék”, és a féltékenység szaggató kínjaival együtt kezdett gyökeret ereszteni bennem a „handicap” érzése, amely a férfiakkal szemben végigkísér majd egész életemben, az a benyomás, hogy nem fogom sohasem megkapni azt a férfit, aki nagyon, igazán kell, mindig más nők, bátrabbak és ravaszabbak teszik majd rá a kezüket. A D.-ügy monstruózus méreteket ölt: hosszú éveken át fogok rá titokban, hiábavalóan vágyakozni, eljárok minden évben ugyanazon a szeptemberi napon ugyanarra a padra, ahol először csókolt meg; mikor az érettségi tablójuk a Kapu utca egyik kirakatába kerül, minden este tízszer fel-alá sétálok, hogy a képét láthassam; és tizennyolc év elteltével, mikor egyszer a fővárosban összetalálkozom vele, felmegyek a lakására és az övé leszek, azzal a megbékéléssel, hogy egy elmulasztott feladatnak tettem eleget, ugyanakkor a fiatalság emlékeinek és a jelen pillanat varázsának jóérzésével. Nem csalódtam D.-ben, most is jó volt nekem, kellett, tetszett. És betöltötte ifjúsága ígéreteit, neves műépítész lett belőle, és karcsú maradt és fiatal. Azonképpen megmaradt irántam közömbösnek, jólesően eljátszadozott velem, mint kamaszkorunkban, és azonnal elfelejtett, nem keresett soha, pedig vártam.

Mindig vártam, mindig várom D.-t.

*
Hiába próbálom már ebből az időből kimutatni a magány gyökereit: nem, hosszú évek fognak eltelni, amíg a testetlen, az igazi, metafizikai magány gyógyíthatatlan rettegése kerít majd hatalmába; egyelőre, azokban az években a fiatalság ellenmérge nem engedi eluralkodni. Egészen másképpen, testi, fiziológiai tünetekkel jelenti létezését. – Ha sokáig ülök a szobában egyedül, vagy ha tágas, üres térségeken, néptelen utcákon járok, hirtelen heves szívdobogás fog el, kiver a hideg verejték, kibírhatatlan rosszullét (ma már ismerem a szakkifejezést: nausea) kerít hatalmába. Titokban falat, fogódzót keresek, imádkozom, bár jönne valaki, egy járókelő, hogy belékapaszkodhassak. Persze, nem teszem; kaputól kapuig vánszorgok, míg valahogy lecsillapodom. Az orvosok valami idegcsillapítót ajánlottak, bekapok egy pasztillát. Otthon is előfordul a dolog; anyám gyakran és sokat van távol: kórház, terep, gyűlések, éjjeli szolgálat. Alkonyodik, hirtelen meglódul a szoba velem, nyöszörögve kúszom fel a konyhaablakba egy kis szék segítségével, és lesem a lépcsőt, hogy mikor jön haza már. Órákig ülök az ablakban, már egészen sötét van. Tisztában vagyok a baj idegi eredetével, rettenetesen ingerel, hogy valaki, akárki jelenléte feloldja a görcsöt, és az egész rosszullét a semmibe tűnik, senki sem veheti komolyan. Ezért csak a legritkább esetben fordulok valakihez segítségért, de így is megtörténik, hogy felmegyek a szomszédékhoz, egy kedves román családhoz, csak úgy látogatóba, s megkérem, hogy ülhessek náluk, amíg anyám hazajön. Kedvesen fogadnak, de nincs mit beszélnünk, ma sem tudom, mit gondolhattak felőlem. Régebben kisgyerekkoromban is lemenekültem egyszer az Imre szüleihez – este tíz óra lehetett, anyám valami gyűlésen volt, elaludtam, elment és nyugodtan alva hagyott otthon, de felébredtem, és irtózva vettem észre, hogy egyedül vagyok a lakásban. Imre kígyónyelvű anyja szétkürtölte a városban, hogy anyám éjjel kószál és egyedül hagyja „azt a szegény gyermeket”, persze, mindenki csak egy dologra gondolt, istenem, bár férfiak után járt volna anyám, de neki meg sem fordult a fejében az ilyesmi, ő akkoriban őszintén részt vett az új világ építésében.

A csend is kiváltja a bajt: a csendben zúgást hallok, állandó zúgást, fülelek, honnan jön, míg rá nem jövök, hogy sehonnan, a vér zúgása az a fülben, ijesztő, eláll tőle a lélekzetem, és fektemben a szívemet is mindig érzem, hogy van, iszonyú érzés. – Minden ing-leng odabenn, mintha a koponyám túlságosan bő lenne az agyam méretéhez, lötyög ott belül a fejemben, jaj, hova menjek, mit tegyek? Anyám a kezeit tördeli, orvosokhoz, endokrinológusokhoz hurcol, mindenki szánakozva inti türelemre, a meglódultan, felgyorsítva fejlődő szervezet, és túlérzékeny, terhelt idegrendszer minden valószínűség szerint lassan egyensúlyba kerül. Egészségesebb, természetesebb, szabadabb életrend, normális emberek társasága, talán egy más környezet hamarabb segített volna. De így is lassan enged a szorongás, mind nagyobb időközökben intézik ellenem rohamaikat a magány előörsei, hogy aztán teljes erőbevetéssel induljanak győzelmes rohamra majd a negyvenedik életévem betöltése után.

Mindezt az iskolában nem tudják felőlem: az osztálytársak, tanárok derűs, szép kislányt ismernek, aki jól tanul, csak kicsit lusta és közömbös, és tornából mindig fel van mentve, pedig milyen szép, kisportolt alakja van. Kettős életet élek: egy dúlt, sötét pokol és egy felhőtlen, derült világ között járom az utat, azt remélve, hogy ami másoknak sikerül, nekem is sikerülni fog. De nem így lesz. Furcsa meglepetések érnek: zongoravizsgám szépen sikerült, de amikor ugyanazt a darabot – egy Beethoven-szonáta lassú tételét – az évzáró ünnepélyen színpadon kellene eljátszanom, hirtelen mintha megbénulnának az ujjaim, kénytelen vagyok felállni és kimenni a színpadról, égő arccal, könnyes szemmel. Hát a legbárgyúbb tanuló is képes volt végigjátszani a vizsgadarabját, csak éppen én nem? Mi ez? Dühösen verem a zongorát órákon át, de egyre rosszabbul megy – az ujjaim nem engedelmeskednek. Tudom már akkor, hogy nem lesz belőlem muzsikus. De hát akkor mi lesz belőlem? Vállat vonok – majd meglátjuk.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2003. december 27.