Friedeck 1983-84

Tenni kéne már valamit

A közben megnyílt titkos csatornákon is egyre zagyvább hírek jöttek otthonról .Pampa először meg kell kapjon egy kis formulárt (ahogy ezt ott nevezték), majd ha arra pozitív válasz jön, kiadják a nagy formulárt, de ez sem kötelezi a szekut még csak válaszra sem, ezután azonban állásából elbocsájtják, lemondatják az állampolgárságáról, és otthon ugyanúgy hontalanságra lesz ítélve, mint mi itt. Még a „kis formulár” előtt számon kértek tőle bizonyos iratokat, amelyek mint a területi választóbizottság elnökének, a tulajdonomban kellett hogy legyenek. Én akkor hallottam meg, hogy én ilyen valami vagy valaki is voltam. Amint kiderült, ezt a nagy megtiszteltetést a párttagságomnak köszönhettem, és távollétemben osztották rám egy gyűlésen. Pampának persze sejtelme sem volt listákról, iratokról, feladatokról, nagy ejnye-bejnye és rosszalló fejcsóválás mellett hazaengedték. Alig telt el néhány hét, több ezer görgőt mentek megkeresni a lakásban. Mikor átmentem Vásárhelyről, az új munkahelyemen, a bútorgyárban nagy bátorsággal kidobattam valami központi parancs nyomása alatt felszerelt görgős rendszert, amit az anyag mozgatására használtak. Egy olyan rendszerben, ahol kiszámítható, hogy melyik részelem mikor ér a következő munkafázis elé, megkönnyíti a darab mozgást, ott viszont, ahol rengeteg külső, teljesen kaotikus faktor dominál, lefékezi az egész munkamenetet. Állandóan éppen az kellett, ami leghátul volt a görgőkön, és akkor először le kellett tolni száz másikat, hogy ki lehessen bányászni azt, ami kell, s utána visszatolni a többit, mert útban van. Egy bútorgyárban, ahol fával dolgoznak, és nem panellel, mivel a fa egy élő anyag, képtelenség tökéletes precizitással egymás után, a megmunkálás kívánta sorba állítani a félkész darabokat. Az egyetlen, ami működött akkor és ott, a villásszekeres ide-odamozgatás lett volna, de ezt gátolták a sínek, s ezért voltam bátor egy hétvégén a karbantartókkal az egészet kihordani a gyárudvar eldugott sarkába, s ott letakarva átadni az örök enyészetnek. Az egész kb. 12 tonna lehetett, s mivel én két hátizsákkal jöttem el Romániából, nem tizennégy vagonnal, mint Mihály király, ez inkább csak ürügy volt, hogy otthon szétnézhessenek, vajon mibe lehet még belekötni, mivel lehet még késleltetni a családegyesítést.

Valahol már írtam, de miután ide vág, elismétlem, hogy amikor már kezemben volt az útlevél, négy bőrkabátos, nagyon szimpatikus ember (ember?!) azzal állított be este 10-kor, hogy számoljak el 15 bútorgarnitúrával, ami az én aláírásommal hagyta el a gyárat, de ismeretlen címre vitték. Azonnal beültettek a dzsipbe, és megkezdődött a kirándulás. Egymás után jártuk be a közeli Pártvillákat, és írattam fel darabszám a „kilopott” teljes szobaberendezéseket, a két hiányzó garnitúrával kapcsolatban megkértem őket, hogy nézzenek be a főnökük irodájába, oda nekem nincs bejárásom, s ha csak le nem cserélte időközben valami modernebbre, hát ott lesz.

Egyvalamire jó volt ez az otthonról jövő hírek provokálta emlék kálváriajárás, mert ahogy végigmentem a munkahelyeken, eszembe juttatta, hogy állj meg, ember, te informatikus is voltál, és éppen a napokban jelent meg a helyi újságban egy hirdetés, hogy a GF Schaffhausen és a környék legnagyobb fémipari vállalata tesztvizsgát írt ki számítógépes adatfeldolgozó munkához. A teszthez nem kellett semmi önéletrajz, ajánlás, munkaengedély, úgy volt, hogy majd az első három megközelítően jó eredményt elérőt kérik be beszélgetésre. Azonnal jelentkeztem, és hamarosan egy asztal mellett feszengve ülve vártam a tesztlapokat. Nagyon közeli jó ismerősökkel találkoztam, írhatnám, gyermekkori barátokkal, na nem a teremben, hanem a feladatokban. A SICC, a Szórakoztató Időtöltéses Cseles Csalafintaságok köszöntek rám a tesztek 90%-ában. Áldottam Karinthy Frigyes barátját, Grätzer Józsefet, aki szerkesztette, és édesapámat, aki a kezünkbe nyomta még olyan 56 éves korunkban. A hiányzó 10% szöveges feladat volt, ott rábíztam magam a szerencsémre, és x-eltem szorgalmasan.Toronymagasan kiemelkedő pontszámot értem el a többi részvevőhöz viszonyítva. Azzal engedtek el, hogy biztosan számíthatok a meghívásukra, s így újra feltöltött akkuval vártam és vártam. Semmi, pedig már megszoktam, hogy elemi udvariassággal az elutasító választ is levélben közlik, de semmi hírt nem kaptam, se levél, se telefon.Vettem a bátorságot, és felhívtam a GF személyzeti osztályát, megkérdeztem, hogy számíthatok-e a közeljövőben a beígért beszélgetésre? Herr Gyárfás, vegye fel a kapcsolatot Herr Sigggel, s tőle érdeklődjön.

Herr Sigg a megkeresésemre azzal válaszolt, hogy ő nem köteles nekem semmiről sem beszámolni, ő arról sem tudott, hogy én ilyen vizsgára jelentkeztem, és ő csak a hazafias kötelességét teljesítette, mikor a GF-nek negatív ajánlást küldött rólam. Már rég eljöttem a Házból, mikor egy, a GF-ben dolgozó bridzspartner a kérésemre utánanézett, mit tudott az a marha Sigg kitalálni ellenem?! A lényege a levelének az volt, hogy a kitűnő teszteredmény igazolja az ő tézisét, hogy én a román állam alkalmazottja vagyok, akinek az ipari kémkedés a feladata, és ő nem vállalja a felelősséget a GF-fel szemben az utólagos kellemetlenségekért. Ez volt az aljas pitiáner bosszúja az apró kellemetlenségekért, amiket nekem tulajdonított. Így az informatikusi képesítésem is a jégre került. Gyerünk tovább, mert én dolgozni akarok, dolgozni! S ez vakított el annyira, hogy elfelejtettem, én pénzt keresni akarok elsősorban, és az a fajta munka, amikor az ember beosztott valahol, csak egy formája a pénzkeresésnek. Sajnos, az egyetlen, amit én ismertem, mert otthon a negyven év alatt azt, hogy önálló vállalkozóként is lehet ezt tenni, kiölték belőlünk. Na de ahhoz, hogy erre a nagy bölcsességre rájöjjek, még évek kellett elteljenek, és sok más mindennek történnie kellett.

(Folytatjuk)

1. GT:
   2013. augusztus 25. 13:25

   Hát így van a dupla vagy tripla svédcsavar elásva… Aztán bírja az ember idegrendszere!!!