(Levelek New Yorkból)

“Az ember számára a változás határnapja mindig az, amikor neki, magának jön meg az esze.” Legalábbis egy nálam bölcsebb ember ezt tartotta. Viszont ennek semmiféle szempontból nincs köze Miss Alvarohoz, akit a Houston Street közepén fedeztem fel hazamenet a virágoskert közepén. Csak az, hogy éppen ez járt akkor a fejemben, és talán az is, hogy változásnak könyvelhető el az is, hogy Marysolunk áttette tartózkodási helyét a Hamilton Fish Park bejárati lépcsőiről, ahol tanyázni szokott, ide, a nyolcsávos sugárút sávelválasztó zöldövezetébe.

– Holá, pápi! – integetett rám kedélyesen.
– Mesés jóidőnk van, nemdebár?
– Csak széjjelnézek.
– Mindjárt gondoltam. Mit is csinálhatna mást az ember ilyen ragyogó időben…
– De nemsokára megyek.
– Vajon pimaszul tolakodónak tartana, ha megkérdezném, , miért éppen itt sziesztázik, drágám. Már nem mintha nem lenne elég fennkölt hely az ozsonnaidőben való magasröptű elmélkedésekre ez itt a két gyorsforgalmi utat összekötő pálya a házunk előtt…
– He?… Anyuci hogy van?
– Remekül. Valahol napozik ő is.
– Na, Marysol üdvözli. Anyuci rendes asszony.

A sánta szomszéd a hetedikről mellettünk robogott keresztül a zebrán motoros tolókocsiján valami zűrzavaros ingben, kis barna zacskóban kétdecis italt szorongatott, és úgy igyekezett vele haza, mintha az élete múlna rajta.

– Holámiámor! – lelkesedett be Miss Alvaro, és miközben felállni próbált, egy csavaros derékmozdulattal az idén ültetett liliombokorba duvadt.
– Jól vagy, mamesz?
– Perszehá’… Keresek valamit!
– Mind keresheted. Elgurult – vigyorgott sárga lapátfogaival a zűrzavaros ingű, és elporzott a tolókocsival.
– Most érzem először, drágám, hogy mekkora szerencse, hogy nem rózsákkal ültették be ezt a sávelválasztót, mint a nyugati szakaszán a Houstonnak, mert igencsak megnehezítené a keresést.
– Este tipo es mi buen amigo!
– Nem beszélek spanyolul, mámi.
– Annak a seggfejnek mondtam, elment?…
– Mialatt kereste a valamit a liliomok közt…
– Szép virágok.
– Túl közelről nézi, attól tartok. De bármennyire is szaggat a szívem, hogy ezt a remek kis társalgást most felfüggesztem, drágám, nekem mennem kell. Ha gondolná, segítenék felkelni…
– Nem, nem, nem. Szeretem a virágokat.
– Rendben, csak ígérje meg, hogy arccal felfelé fogja nézni őket, amint lesz egy kis alkalma megfordulni.
– Tudod, mit hallottam, pápi? Nagy változások lesznek.
– Ugyanbiza, hol?
– Nem jut most eszembe, de majd elmondom később.
– Nagyszerű lesz.

Amikor átértem az úttesten, épp Nyina trappolt be a buszmegállóba. Ha nyerített volna se lett volna feltűnő. De nem nyerített. Így hát, szóba elegyedtem vele:

– Hogy szolgál a jóságos egészsége Nyinocska? Minden rendben?
– Nem panaszkodhatok… Miss Alvaro mit csinál a virágágyásban az út közepén?
– Alulról szagolja. A virágok iránti mérhetetlen vonzódása juttatta ide, legalábbis bevallása szerint.
– Na ja…
– Nincs jogunkban az ellenkezőjét feltételezni. És ugye, nem korlátozhatjuk senkinek sem abbéli féktelen szabadságát sem, hogy például rajongva élvezze a természet remekműveit, azokat a csudaszép liliomokat. Képzelje csak, Ninucska, az én gyermekkoromban a nagyanyám udvarán egész sor fehér liliom sorakozott a ház előtt a tornácon, és a minap, amikor a Fort Tryon Parkban megcsapott a liliomillat, bizony az én lelkem is ünnepelt.

Nyina aggodalommal vegyes megrökönyödéssel fordult felém távolbaszökött gondolataiból, majd lenyalt egy félrecsusszant rúzs-pontot az ajka széléről, és hogy meggyőződjön róla, minden rendben a sminkje körül, egy kistükörrel gyorsan végigfutott az arcán.

– Van baj a világban elég… – tette hozzá.
– Van, Nyinucska. Van. De mekkora szerencse ránk nézve, hogy ebben a mérhetetlenül szabad országban élünk itt, és kedvünkre kiélhetjük mindenféle szenvedélyünket. Juteszembe, hallott a változásokról?
– Mi változott?
– Azt még nem tudni, Miss Alvaro említett valamit.
– Nocsak! Hátha új lakó jön – csillant fel a szeme.
– Apropó, munkába tetszen ügyekedni, kedveském?
– Úgy is mondhatjuk – biccentett Nyina és az órájára pillantott, majd elolvasott gyorsan pár üzenetet a telefonján.
– Eddig csak a házban vállalt munkát… azazhát hogy … házimunkát végzett, amennyiben jól emlékszem múltkori nagyon bájos kis csevegésünkre a liftben.
– Na látja, ez az én változásom. Manapság nem lehet korlátolt az ember. Most ki sem látszom a… sok munkától.
– Ó, micsoda öröm ilyent is hallani manapság, amikor a munkanélküliség csataménként vágtat előre, és ugye, a világgazdaság…

De akkor felbukkant a M21-es busz, és Nyina rövidrezárta a világ nagy gondjait:

– Szarok a világgazdaságra. Mint ahogy az is szarik énrám… Na, báj-báj, szomszédocskám! – és egy cirkuszi kiselefántra emlékeztető lendülettel felcsimpaszkodott a buszra.
Nekem csak onnan jutott eszembe a változás hazafelé botorkálva a Houstonon, hogy az idei kicsi naplóm címe ez: Változások. És biza, már több, mint felét teleírkáltam a hétköznapjaimmal és – jobbára kedd-szerdára eső – hétvégéimmel, messzemenő változások nem jutottak hirtelen eszembe. És úgy gondoltam, ha ez a cím igaz, és miért vonnám kétségbe Coelho mester éleslátását, akkor még nagy eseményeknek nézhetek elébe a közeljövőben. Ez pedig már egy örömnek pontosan elegendő. De addig is , amíg rámtörnének maguktól a nagy változtatások, egykori tanítóm és osztályfőnököm bölcs tanácsa vezényel, Sanyi bácsi ugyanis azt javasolta, ha nem leltük az ismeretlent egy feladatban, hogy segíts magadon, és … valami lesz.

New York, 2013. augusztus 24.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ