Forr a város – ez­zel a mottóval szer­vezték meg az idei ma­gyar na­po­kat Ko­lozsváron. És forrt az iro­da­lom is, no meg én is (és nem ben­nem az in­du­lat). Három na­pot töltöttem ott az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligájának meghívott­jaként. Az alábbi­ak­ban egy kis szub­jektív beszámolót ol­vas­hat­nak – mi­vel ma­gam is résztvevője vol­tam a ren­dezvény­nek, másmi­lyent nem is tudnék írni. Nem is akarnék.
Nos, szerdán, au­gusz­tus 21-én érkeztünk meg Balázs K. At­ti­la földim­mel, ki­vel 18 órától a Bul­ga­kov­ban kölcsönösen kel­lett be­mu­tat­nunk egymást. Szintén 6-tól a Mi­ner­va-házban Bal­la Zsófia-est volt, mon­dom ma­gam­nak, ha választ­hatnék, azt hi­szem, arra szíve­seb­ben mennék, mint a sajátom­ra…

Saj­nos nem választ­hat­tam, így a Bal­la Zsófia je­lenéséről csak hírből tu­dom, hogy jól si­került, népes közönsége volt. Azt hi­szem, a mi du­ettünk is jól sült el – bár előze­te­sen frászom volt tőle, mert az ilyen kölcsönös váll­ve­re­getősdit nem sze­re­tem. Ezért tar­tot­tam szükséges­nek jó előre leszögez­ni a közönség előtt (némi meg­lepődést kiváltva), hogy nem lesz itt ne­m­i­szer­vek sze­xuális célzatú, kölcsönös abaj­gatása. Nem is lett, először Balázs K. mon­dott pár ke­re­set­len szót az én Las­ka La­jos c. rövid­próza-köte­temről, aztán én vázol­tam rövi­den az ő fris­sen meg­je­lent, A zöld fo­tel lakója című prózakönyvének hátterét, s fag­gatóztam is. Kérdése­im­re Balázs K. a maga szűkszavú mo­dorában vála­szolt, így fel­ol­vasással együtt negy­ven perc alatt készen vol­tunk (lásd még: gyors me­net). Ha egye­bet nem is, ezt értékel­te a nagyérdemű. Utánunk Jancsó Miklós követ­ke­zett a Vil­ma, te édes című könyvével, a mo­derátor Szántai János­nak könnyű dol­ga volt, egyet­len fel­tett kérdés nyomán Jancsó egy ka­zal­nyi, pikánsabbnál pikánsabb történe­tet mesélt a ko­lozsvári Vil­ma kocsmában (és más ko­lozsvári kocsmákban) meg­eset­tekről. Szóra­koz­tató volt (ne­kem, nem ko­lozsvári­nak is), csak talán ki­csit túl hosszúra si­ke­re­dett. Annyi­ra azon­ban nem, hogy ne tud­jak be­kuk­kan­ta­ni a Bul­ga­kov egy másik termében tar­tott Szőcs Géza-est­re. Születésna­pi akció volt, mert hogy Szőcs Géza 60, volt meg­le­pi meg min­den, közönség is bőven, így hát megállapítot­tam, hogy vi­ha­rok, sze­lek és mi­egye­bek ide vagy oda, még min­dig kul­ti­kus fi­gu­ra Szőcs Géza. Azért egy ki­csit a Csík ze­ne­kar kon­certjéből is el­kap­tam, és döbbe­net volt, hogy Ko­lozsvár egy­szer­re ma­gyar várossá vált, ha­tal­mas tömeg össze­verődött, s a kis­kocsmákban is ha­tal­mas pörgés volt és Con­ti­nen­tal szállo­da halljának közepén egy vi­har­vert zon­go­ra állt, egy cse­re­pes virággal a te­tején, s ez annyi­ra bi­zarr je­lenség volt a nagy pörgés köze­pet­te, hogy eszem­be jut­tat­ta a klasszi­kus orosz vic­cet, hogy azt mond­ja, Ivan és Szása kor­tyol­gatják vodkáju­kat, szemükben szláv bánat; Szása egy­szer feláll, és azt mond­ja Ivánnak, Iván Pet­ro­vics, én most be­lesz—-rok a zon­gorába, mire Iván le­gyint, hagyd, úgyse értenék….
Bi­zony, szin­te hi­he­tet­len, mennyi­re be­zson­gott a ma­gyarság a 4. ko­lozsvári na­pok­ra (emlékszem, az első mi­lyen ha­lovány volt)!
És így ment ez másnap és har­mad­nap is, 22-én a Bul­ga­kov­ban Sántha At­ti­la Razg­led­nyicák c. kötetét is­mer­tet­te Fe­ke­te Vin­ce, egy őszin­te és hi­te­les köny­vet is­mer­hettünk meg, ami talán túlságo­san is karcsú (ke­ve­sebb mint 50 ol­dal), de Sántha At­ti­la sze­rint lesz foly­tatása. Úgy tűnik, Sántha meg­találta azt a te­re­pet, amin a leg­ott­ho­no­sab­ban és –ma­ga­biz­to­sab­ban tud mo­zog­ni, így a kötet­be nem­igen le­het be­lekötni.
Aztán Szilágyi István lépett színre, és megállapíthat­tuk, hogy még min­dig na­gyon ott van a sze­ren, s hogy az a leg­tisz­te­let­reméltóbb ben­ne, hogy egy­szer­re tud nagy és szerény len­ni (könnyű neki, van mire…). Nin­cse­nek nála pózok, allűrök, érez­hető, hogy ez számára nem csak hak­ni, a legőszintébben adja magát, s ami játék, az tel­je­sen spontán (Fe­ke­te Vin­ce egy sor meg­le­petés-kérdéssel bombázta meg).
23-án Bréda Fe­renc An­gyal a Mo­nos­to­ron című prózakötetét mu­tat­ta be László Noémi, a könyv Bréda jel­leg­ze­te­sen furmányos stílusában íródott, ugyan­ak­kor mégis közért­hető, mert van­nak szto­rik. Mind­egyik történet fősze­replője egy Ibi­ke nevű hölgy, aki – mint meg­tud­tuk – sok Ibikéből és nem-Ibikéből van összegyúrva. A közönség leg­na­gyobb derülésére Nonó brédás stílus­ban értékel­te a köte­tet, a stílbravúrt az elsőszámú érin­tett is értékel­te. Tud­juk mi! A könyv­is­mer­tető egy per­for­mansszal volt meg­spékel­ve, és az az ánti­világbe­li tv-an­ten­na is na­gyon kel­lett a nézőtérre.
Bréda után egy pa­ne­gi­ri­kusz-péntek el­ne­vezésű akció követ­ke­zett: öt felkért költő – Egyed Eme­se, László Noémi, Fe­ke­te Vin­ce, Far­kas Well­mann End­re és Var­ga László Edgár – dics­him­nu­szo­kat írt a je­lenlévőkről. Néhányan ra­gasz­kod­tak eme klasszi­kus görög műfaj for­mai köve­telményéhez, a he­xa­me­ter­hez, mások a he­xa­me­te­re­ket rímmel egészítették ki, vagy éppen sza­bad­ra vették a fi­gurát. Majd min­de­nik al­kotás tar­tal­ma­zott egy-egy hu­mo­ros moz­za­na­tot is, így a fel­ol­vasások során volt derülés bőven. És jó volt látni, hogy a versjáték so­ka­kat von­zott, s hogy nem csak fi­a­ta­lo­kat.
Az­nap éjsza­ka a Zorán kon­cert után ha­zahúztunk (hiába, az ilyen vidéki ala­kok­nak előbb-utóbb haza kell…), így le­ma­rad­tam a László Noémi– György At­ti­la-Király Zoltán hármas könyv­be­mu­tatóról, de úgy hírlik, jól si­került. Az vi­gasz­tal, hogy házhoz jönnek ők majd így hármas­ban: lesz je­lenésük az ősz fo­lyamán a Székelyföld több te­lepülésén. A nemrég alapított ko­lozsvári Sétatér Egyesület adta ki a három köte­tet: László Noémi Föld című ver­seskönyvét, György At­ti­la Bes­ti­a­ri­um Si­cu­lo­rum c. prózakötetét és Király Zoltán Szívtűzoltóautó c. ver­seskönyvét.
A vártnál-reméltnél is jobb volt ez a ren­dezvény­so­ro­zat, az iro­da­lom él (és élni akar), ha min­den jól si­kerül, jövőre is ott le­szek „az időt mu­lat­ni a Bul­gi­ban” (idézet Nonótól).

Zsidó Ferenc

Forrás: eirodalom.ro