Friedeck 1983-84

Megmozdulunk

Ha nem is a munkaláz, de valami tennivágyás kényszere uralni kezdte a Ház felnőtt lakóit. A rejtett izgalom, az észlelhetően állandóan fokozódó stresszes hangulat már-már fenyegetően ott volt az étkezőteremben, konyhában, még a kinti úszómedence mellett is. Mindenütt, ahol háromnál több lakó akarva vagy akaratlan találkozott. A kis szobáink maradtak a viszonylagos nyugalom oázisai. Nem lehetett ezt nem észrevenni, egyre többen hagyták el a Ház körüli parkot, és csatangoltak céltalanul a kis falu utcáin. Nem csináltunk semmi „rosszat”, de a nyitott ablakokon bekukucskáló kíváncsi idegen szemek sehol a világon nem keltenekörömet. Buchban ismeretlen volt a kapuk vagy ajtók zárása, az alig kétszáz ember lakta kis faluban valósággal rokona volt mindenki mindenkinek, bárkinek szabad bejárása volt bárhova, hiszen nem is egy magára maradt tehetetlen öreg rá is volt szorulva a szomszédok segítségére. Az unalmukban ide-oda céltalanul utcát járó idegenek kezdtek kényelmetlen, kellemetlen gondolatokat, érzéseket kelteni az őslakókban. A falu keresett fel minket, és nem a Ház vezetősége ment a dolgok elé. A hétvégére hazajáró fiatalok meghívtak a tornaterembe, hogy vegyünk részt a rendszeres heti bajnokságaikon. Rendkívüli intelligenciát árul el most utólag visszagondolva, hogy már a kezdet kezdetén vegyes csapatokat csináltak, és nem a falu küzdött a Ház ellen. Hisz a céljuk eleve nemcsak az volt, hogy ellenőrizhető elfoglaltságot adjanak a lézengő embereknek, hanem hogy közelebb kerüljük, megismerjük egymást, és ezáltal oldódjon a feszültség. Tették ezt 7-8 osztályt végzett legények ős ösztöntől hajtva, s nem a magas társadalmi, politikai és pszichológiai végzettséget gyors szemináriumokon megszerzett, lediplomázott irányítónk, felelősünk.

Tizenketten-tizennégyen gyűltünk össze és rögbiztünk. Amikor a fiúk elővették a labdákat, és felszerelték a szükséges kapukat vagy kosarakat, akkor még az volt az elgondolás, na, ma kézilabdázunk, ma teremfoci vagy kosárlabdameccs lesz, de ahogy a labda elindult, elkezdődött a vad hajsza a birtoklásáért, és a szabadfogású birkózás valamennyi megengedett fogása hamarosan rögbivé változtatott minden játékot. Senkit sem zavart, hisz nagy részük a játékokból csak annyit ismert, hogy a labdát a pálya túlsó felén be kell juttatni egy kapuba vagy kosárba, és ezt minden áron és módon. S aztán számoltuk a gólokat vagy pontokat, valakik győztek, majd át a kocsmába (a sportteremmel volt nagyon praktikusan összeépítve), és függetlenül attól, ki nyert vagy vesztett, az otthonil egények fizették a söröket. Három hét után a falu feloldódott az „ismeretlenek”, „idegenek” okozta feszültség alól, már köszöntünk egymásnak. Az otthon maradt öregeknél érdeklődtünk, hazajönnek-e a hétvégén a rokonaik, s ők is érdeklődni kezdtek, honnan is jöttünk. Romániát rendszeresen Dél-Amerikában keresték, ezen én már nem csodálkoztam, isten ments, hogy megbotránkoztam volna, hiszen az első levelem feladásánál a postán az érettségizett kisasszony is rákérdezett, hogy tengeren túlra bélyegezze a levelem? Nem voltunk az általuk ismert Európa térképén, ez természetes, ha tudomásul vesszük ismétlem, hogy 1989-ig, mikor mint lincselést mutatták be az összekötözött kezű diktátor házaspár kivégzését, kétszer ha szerepelt Románia a svájci TV-ben.

Megjegyzem, miután elültek a tömegnyomort bemutató filmek az árvaházi gyermekek és öregek menhelyéről, azóta is csak az ott időnként dühöngő árvizek, hóviharok szerepelnek a hírekben, azok is mintha egy nagyon messzi országból származó hírek lennének. Ja, még emlékszem, egyszer röviden tudatták, hogy Csau valamelyik leszármazottja fel akarta venni a több száz millió dollár ittmaradt részét (érdekes módon, a forradalom előtt néhány nappal átutalták Egyiptomba a vagyont), és ő is azt a választ kapta, mint Haiti, a Fülöp-szigetek és az afrikai diktatúrák alól felszabadult országok valamennyi kérelmezője. A svájci alkotmány szerint egy diktátornak itt letett vagyonát a diktátor bukása után csak egy demokráciában élő nép küldötteinek adhatja ki a bank. Én még egyetlen ilyen delegációt nem láttam a zürichi repülőtér piros szőnyegén az itt leélt közel harminc évem alatt. Vagy a szőnyeg alatt osztogatják segélyként szét? Nem tudom, de jól csinálják. Engem emlékeztet a valamikor majdnem vérre menő pókerpartiinkra, mikor az asztalon egy-két fizetés hevert, és kitört a vita, mert a vesztes valami szabálytalanságot vélt észrevenni, nekem (pedig akkor még nem jártam ki a svájci iskolát) az első és nagyon sürgős dolgom az volt, hogy magam elé sepertem a pénzt, zsebretettem, s aztán nyugodtan folyhatott a vita tőlem akár reggelig…

(Folytatjuk)