Friedeck 1983-84

Ócskapiac

A levelek Bernből még nem jöttek meg, de mintha valami, akár egy közeledő hideg vagy éppen meleg front – ki melyikre érzékeny – jelezték nekem, hogy hamarosan történni fog valami, meg kell történnie a sorsfordulónak. Készültünk, tervezgettünk, a sok elutasító válasz az álláskérő levelekre nem tört meg. Valahogy úgy éreztük Andrissal, hogy ha innen elmehetünk mint befogadott menekültek, akkor minden rendeződik. Ez különösen nagy jelentőséggel vonatkozott ránk, mert a berni levél nemcsak a családegyesítés lehetőségét nyitja meg, hanem a Vörös Kereszt hivatalosan, a legrövidebb időn belül ide hozza Pampát. És akkor minden, de minden másképpen lesz. És a „másképpen” nekünk csak jót jelenthet!

A Házban a hangulat már rég nem volt az a családias, mint a startnál. Egyrészt a régiek nagy többsége megfásult, csalódott emberekké vált, csendes letargiában végezték a kiosztott feladatokat, már a déli postást sem várták az udvaron, hogy a borítékokat látva tippeljenek, vajon honnan és kinek érkezett levél, az újonnan jöttek meg magukkal hozták a zsúfoltságot és a majdnem mindennapi nézeteltéréseket. Akik későbben jöttek, már tisztában voltak azzal, hogy nekik jogaik vannak, és van valahol Genfben vagy Bernben egy nemzetközi megfigyelő, akinél bármi apróságot jelenteni lehet, és az boldogan rohan ide, mert végre az állása igazolva lesz, ő lehetett az utóbbi években megismert brüsszeli hivatalnokok prototípusa.

Állandó lett az addig ismeretlen reklamálás, elégedetlenség a számomra mint menekültnek, hétcsillagos szállónak tűnő ellátás ellen. A muszlimokkal való gyarapodás hozta kellemetlenségek csak fokozódtak. A szobánkat most már zártuk és a „my house, my castle” törvénybe lépett. Mi mindennek ellenére készültünk. A B. Tamástól jött hír után nemsokára újra bevittek a Schaffhauseni idegenrendészetre, és ezúttal már nem egy egész napot igénybe vevő, izzasztó vallatásnak voltam szenvedő alanya, hanem, mert kísérővel érkeztem, rögtön sorra kerültem, a folyosón egymás mellett szép csendben várakozók nem irigyen néztek, inkább az volt a tekintetükben, hogy ez valami nagy bűnt követhetett el, de ez anynyira sütött, hogy olyan volt, mintha kereszttűzbe kerültem volna.

A hivatalnok, aki kilenc hónappal előbb az első interjút készítette velem, ezúttal csak annyit kérdezett, valós-e, ami a jegyzőkönyvben áll, hogy arra a kérdésre, hogy én személy szerint ki voltam-e téve valami üldöztetésnek vagy veszélynek, azt válaszoltam, hogy nem, mert ennek értelmében, bár egy veszélyeztetett nemzeti kisebbség tagja vagyok, nem jár a menekült státus?! Végtelenül örvendek, uram, hogy újra Ön elé kerülhettem, válaszoltam elfogadható németséggel, mert Ön még biztos emlékszik, hogy az akkori tolmács asszony innen egyenesen a szülészetre sietett, és ezt az utolsó kérdést már a jelentkező fájdalmak miatti jajgatás mellékzenéje közben fordította le nekem, azért történhetett meg, hogy valótlan szöveg került a jegyzőkönyvbe. Ennyi volt, mehettünk is vissza a Házba. És siettem is, mert aznapra bolhapiacot hirdetett a falu.

Ramsennel (a szomszéd nagy község) összefogva a Ház nagytermében asztalokra, padokra kiterítettek minden elunt háztartási, főleg konyhai eszközt, frissen mosott és vasalt ruhákat, szerszámokat, könyveket, az udvarra meg a bútordarabok kerültek. Már előző este a vacsoránál szétosztottak színes papírból gyártott zsetonokat, hogy mindenki egyforma anyagi lehetőséggel válogathasson a standokon. Gyakorlatilag nekünk ingyen volt minden, az adományozók aztán leírhattak egy részt az adóból. Az albán fiúk éjszaka a Ház pincéjében levő színes másológépen megduplázták a saját meg a nekünk járó zsetonokat, így aztán másnap körbejártuk az asztalokat, és ami első látásra megtetszett, azonnal kifizettük, azokkal fel a szobába, s majd újra vissza, hogy ne tűnjön fel a kezeinkben a túl sok áru. Nekem a konyha volt a fontos, mind a mai napig a költözésekkor a konyha abszolút elsőbbségnek örvend, ha az működőképes, már csak egy matracot tegyünk le a hálószobába, s a többi tőlem ráér.Remek dolgokat vettem, és nyugodt lelkiismerettel, mert minden garantáltan működőképes, mondták az eladók, és ez hihető is volt, svájci gyártmány lévén mind egy szálig. Aztán jóval később, mikor üzembe helyeztük őket, értek nem is minket, hanem a felettünk és alattunk lakó szomszédokat apró kellemetlenségek.

Amit mint legértékesebb trófeát, a Pampa megérkezésének napját követő első reggelinél mint beköszöntőt próbáltam ki, az automata kávéfőző gép volt. Vizet bele, szemes kávét s két poharat is alá, mert egyszerre két adagot is tudott produkálni – a kapucínert későbbre ígértem -, és megnyomtam a Start gombot.Viszonylag gyorsan melegedett a víz, és a gőz olyan sivítással tört ki belőle, mint gyerekkoromban a Szovátára vivő kisvasúti szerelvény mozdonyából, de ezt feledtette, mert elnyomta a hamarosan beinduló kávéőrlő pokoli lármája. A lerakódott vízkő megtette a hatását: működőképesnek működőképes volt, de használni, szükség esetén, valahol a Szaharában lehetett volna. Villámgyorsan ki a konnektorból, vissza a kartondobozba a Ház összes rossz emlékei mellé.

(Folytatjuk)