Ele­kes Gyu­la barátom megkért, írjak előszót egy film­hez, ame­lyet nem láttam, vi­szont megkönnyíti a látás hiányát, hogy Páll La­josról szól. És részben iga­za is van! Több Páll La­jos él mind­annyi­unk­ban, több Páll La­jos él bennünk is, s ezek közül is a leg­iga­zabb, amely a szívünk­ben él. Ezért is könnyű Páll La­josról, vagy bárkiről írni, aki a szívünk­ben él. Mert, aki a szívünk­ben él, azt már közel en­gedtük ma­gunk­hoz, az­zal néha-néha csen­de­sebb óráink­ban el­beszélgetünk, vagy el­beszélgettünk már.

Kéznél van bármi­kor! Előve­hetjük, rákérdez­hetünk! Előszót pe­dig egyébként is már nem le­het írni, mert Páll La­jos a Kháron La­dikján az égi mezőkre eve­zett – nagy bána­tunk­ra – te­szem hozzá, mert jó volt hal­la­ni, ha ritkán is, re­csegő, re­szelő hangját, jó volt látni markáns, pat­tin­tott-kő arcát, amely már nincs! S amellyel megszűnt létez­ni az a va­la­ki, aki Páll La­jos, az em­ber volt. S aki­vel egy­ben megszűnt a költő és festő is! Ráadásul az előszó úgy tesz, mint­ha va­la­mi végle­ges, ce­ment­be öntött igazság vol­na, hol­ott nem az. Ahogy az el­mon­dot­tak alapján, az utószó se. Hisz Páll La­jos az ma­rad min­den­ki számára, ahogy csak ő, csak­is ő is­mer­te. Sze­ret­te. Látta. A ver­se­iből, vagy a festményei által meg­sze­ret­te.
El­mon­dom ezért az én álta­lam is­mert Páll La­jost!
Az erdélyi históriában, mint fel-fel­do­bott kő, min­dig előkerül va­la­hon­nan egy lámpásos em­ber! Aki, akik, a Kós Káro­lyok, Bözödi Györgyök, mint a világítótor­nyok fényei ve­szejtő időben irányt mu­tat­nak. Páll La­jos, nem volt lámpásos, lámpás-em­ber! Páll La­jos gyökérem­ber volt, aki mélyen kötődött a földhöz, amelyből véte­tett, de mint olyan, el­mozdítha­tat­lan volt. Térdig-derékig ásta magát bele a földbe, amelyből véte­tett. A meg­tartó földhöz való csen­des, hűségével ad példát. Páll La­jos igaz em­ber volt, aki az igazságot nem hir­det­te – meg­szen­ved­te. És most, a halála után el­mon­dok egy példát. Mentünk hárman, ő, én, és egy har­ma­dik em­ber, aki La­jost un­szol­ta-gyötörte: szólal­jon meg úgy­mond, mert azt mondják, so­kan nem bírták a szen­vedést, so­kat meg és betörtek a börtönben. Páll La­jos hall­ga­tott. A társunk mond­ta és mond­ta a magáét, s aztán, ami­kor La­jos meg­un­ta, azt mond­ta: „Én nem vol­tam „az”, nincs, amiért megszólal­jak. Szólal­ja­nak meg azok, akik azok vol­tak”! És mit ad az Is­ten, har­ma­dikról derült ki később, amit másokról állított.
De Páll La­jos, nem­csak igaz em­ber – sok­ol­dalú em­ber volt. Kitűnő költő, s talán meg­kockáztat­ha­tom még kitűnőbb festő. A népda­lok tisz­tasága csendül fel a ver­se­i­ben, akár kötött formát használt, akár sza­bad ver­set írt! Vi­szont, miközben a ver­se­i­ben szin­te a he­gyi pa­ta­kok tisz­tasága, töret­len tisz­ta hang­ja csendül, s per­sze az em­be­ri tisz­taság is, ad­dig a festésze­te többrétegű, a sajátos erdélyi tájfestésze­ten belül is egy sajátos hang! Úgy tájfestészet, hogy kilép a sajátos formák közül, el­moz­dul az abszt­rakt, s az abszt­rak­ton belül is egy olyan szürre­a­lis­ta világ fele, amely csak az övé. Va­la­hol a mélyből még fölsej­lik Nagy Imre és Nagy István világa – meg­kockázta­tom – nem tévedünk so­kat, hogy­ha néha-néha, talán a tu­da­ta mélyén színkom­pozícióiban még Csontváry Koszt­ka Ti­va­dar is – és nem csak a Magányos cédrus. De összességében ki­je­lent­hetjük Páll La­jos festészetében a lírai látásmód érvényesül, úgy, hogy egymást erősíti Pál La­jos a festő és a költő. S ha a ver­se­i­ben nem is ural­kodó az abszt­rakt, amely vi­szont ural­kodó a festészetében, s ame­lyen ráadásul átleng egy szürre­a­lis­ta látás és ábrázolási mód is – egymást nem zárják ki. Az egymásra csúszó ere­szes-pit­va­ros házak, szűk utcák, su­vadásos dom­bok, a ko­ron­gozó em­ber – néha ló, em­ber kont­raszt­ja már-már égi ma­gasságba eme­li Páll La­jos műveit. Amely mögött min­dig ott van, fölsej­lik, ural­ko­dik a sajátos ko­ron­di táj, a Fir­tos, a Ka­lon­da, a zeg-zu­gos me­re­dek vagy lejtős utcák, ahogy a ta­vasz, nyár, ősz, tél is sajátos Páll La­jo­sos pompázó színe­i­vel. S per­sze, mint írtam a színes lo­vak, te­he­nek is és néha-néha már-már a su­vadásos, de kősziklákkal tarkított tájhoz ha­son­la­tos, markáns, barázdás, ránc varr­ta arc, erőtel­jes a kontúrozással. A képein valósággal vibrál a költő és a ver­se­i­ben pasz­tellé szelídül a sajátos ko­ron­di táj! Páll La­jos a szülőfa­lut, Ko­ron­dot vers­ben és festmény­ben az égbe emel­te. Léc és bo­ro­na­kerítései ott élnek hófödte, vagy virágzó fáival, zöld kancáival, ka­ron fo­gott ere­szes-pit­va­ros háza­ival, föl-le ka­pasz­kodó utcáival a szívünk­ben. És nem en­ged­nek el.

Forrás: eirodalom.ro