Ignotus a Hotel Borgesben telel

– Lisszabon, 1940 –

Hat hónapja veszteglek itt anyáddal.
Ma vízumot ígért a nagykövet,
megtette már néhányszor.
Lopódzhatok menet-jövet.
Lisszabon, az undok, Lisszabon, a céda
alig becéz. Csak boraival néha.
Hotelszobám cetként hord magában.
Bécsbe, Kolozsvárra vágyom mostanában.

*

Anyád nem jól van.
Álmában tigris látogatja,
csíkokat talál a testén hajnalonta.
Este gyöngéd, akár lánykorában,
szemem párás csókokkal borítja.

*

Olykor lesétál a tengerpartra.
Az ormok szürke bőre
magába takarja.
Nem merek utána menni,
így ködön által szeretem,
másként nem szerethetõ.
Szeméből kósza fények
érintgetik homlokom.
Szemében kósza semmi.
Csak árapály a partokon.

*

Európát teljesen belakta testem,
ahogy engem ő, még Budapesten.
Most remegésként lopódzik a végtagokba.
Kézírásom kusza, kapkodó, otromba,
s ahogy a tajték ki-kicsap a partra,
félek, már hiába vágyom nyugatabbra.

*

Minden papírom Londonban égett.
Szinte látom, hogy az ajtórésen
füst szivárog, s gyönge fények,
Nyugat, Szerda, cikkek, levelek.
Ötven év és fél bőröndnyi hamu.
Szerezz belõle egy maréknyit, ha teheted.
Ha kézbe foghatnám, tán mosolyognék,
s ki látna, mosolyogna rajtam.
Mire meghalok, rég meghaltam.

Kirándulás a Sóvatta Hegyekbe

Nézd, ahogy most működésbe lendülnek
a bogárparittyák, s apró lövedékeikkel
ellepik a foltokban fehérlő dombot!
Sóbogarak szállják meg a lejtőt,
érdes morzsákkal indulnak felfelé.
Csiszolják, görgetik a zsákmányt,
gyűlnek a csúcson a csöppnyi sógolyók.

Egész gyűjteményem van belőlük,
válassz, hogyha kedved tartja,
fûzd hajadba őket,
készíts sónyakláncot –
bőrödön maradjon
fénylő kristályminta.
Csupán egy érintés-térkép
lehetne finomabb.

Vidra éji dala

Beúsznak a vidrák a házak tövére,
oda, ahol kinő a tégla a hullámok közül,
nedves kövek között suhannak,
övék a víz alatti táj.

Foguk közt hozzák a vidrák mind a füveket:
a zsályát, mentát, kékiringót,
zsúrlót, zuzmót, kakukkfüvet,
víz alatti raktárt készítnek a vidrák lenn, a ház tövén,
teaillatú a víz, ha holdvilágban forr a folyó.

Fülükben hozzák a vidrák mind a hangokat:
a patak zúgását, a denevérek éji dalát,
s azt, ahogy egy öreg fa a vízbe dől;
messzi szörnyek moccanását hallják még,
gombák növését, és ahogy egy éji méh
virágkehelyben forgolódik.
Vízhatlan a vidrafül, hangszigetelt kuckó,
belül kergetőznek mind a hangok.

Szemükben hozzák a vidrák mind a színeket:
apró, kék kövek a meder alján,
zöld villanások az éjszakában,
bozótra akadt lila selyemsál,
hajón elúszó enyhe báli fények,
vízi színek, szárazföldi színek,
fel-felizzanak a víz alatt, a vízen.

Hangok, színek, illatok között pihen a vidra,
játékos halak testéről üzen most a víz,
s a vidra úgy érintget minden kis áramlatot,
mintha meleg szellő borzolná a felszínt.

Vidra éneke a kútban

Hervay-motívumokra

Messze fönt egy világosság-érme,
rám hull, megcsörren a kút falán,
csobbanásra vár a homályos tükör,
tovább zuhanni nincs hová a kútból.

Fülem a víz alatt:
titkos ívű kagyló,
szemem a víz alatt:
képek lassú tánca,
orrom a víz alatt:
buborékkoporsó,
hangom a víz alatt:
tévelygő fölösleg.

Messze fönt egy világosság-érme
emlékszik, milyen a zuhanás.
Egy mély, sötét forrásból bukni fel
csapzottan, mintha a semmiből.
Egy mély, sötét tükörben tűnni el
csapzottan, mintha a semmibe.

A vidra és az emberek

Vándorútjain a vidra gyakran találkozott emberekkel. Az embereknek fekete vére volt, mint a kígyónak. Hajlékony, hosszú nyelvükkel körbeérték arcukat: ha összekormozódtak, letisztogathatták vele a homlokukat is. Az emberek két lábon jártak, lépteik zajosak voltak, mintha fák mozdultak volna el helyükről. Testüket rovarokkal és növények gyökereivel táplálták; húsuk puha volt és fehér.
A vidra egyik útja során történt, hogy nagy vihar támadt, és összekeveredtek a dolgok nevei. A vidra meglapult egy vízesés mögött, a sziklaoldal száraz rejtekében. Mikorra elvonult a vihar, s elõbújt a vidra, nem ismert rá a dolgokra: újra el kellett neveznie őket. A művelet többnyire sikerrel járt, csupán néhány esetben cserélte össze a vidra a dolgok nevét. Ez azonban aligha tűnt fel valakinek.

A vidra sebe

A vidra olykor kifeküdt a napsugarak útjába, és magába gyűjtötte a sugarak erejét. A fényből is elraktározott a bőre alá, ott hordta teste belsejében.
Egyszer, alkonyattájt egy vadász sebezte meg nyílvesszőjével a vidrát; olyan erővel csapódott be a lövedék, hogy a vidra bőre alól kiszökő fény megvakította a vadászt. Úgy is nevezték később a társai: Akit-Megsebzett-a-Vidraseb.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ