Azok a vasárnapi ebédek…

Már délelőtt valami szorongás- félével készülök. Legjobb holmimat keresem össze, de valahogy mindig úgy érzem, ruhatáram csak elnéző szánakozást vált ki apám feleségének vizslató és szakavatott tekintetéből. Anyám pazarlását s ugyanakkor szűkmarkúságának nyomait keresi rajtam – és meg is leli. Ő maga kitűnő ízléssel öltözik, van benne valami dzsentri választékosság: mindig finom s diszkrét ruhái, drága bundái, elegáns cipői, bőrtáskái kiváltják csodálatomat, akárcsak lakásának otthonos, jóleső rendezettsége és kifogástalan konyhája, meg az a halk családiasság, amellyel az évtizedek óta hozzá járó, Annuska nevű bejárónő iránta viseltetik. Irigykedve, sóváran és megalázva figyelem ezt az életvitelt, amely olyan gyökeresen különbözik az otthonitól. Itt mindig csend és nyugalom honol, kellemes meleg és friss levegő van a lakásban, amelyet értékes és antik bútorok tesznek lakályossá. A fiókos komódon, választottan szép magas üvegbura alatt finomművű, régies állóóra méri az időt, lassú félfordulatokat végző ingával, a dolgok és történések determinált rendjének biztonságérzetét keltve. Megbűvölten bámulom, akárcsak a levendulaillatú szekrényben uralkodó példás rendet, amelyből P. néni, mikor a lefekvés ideje közeledik, patyolatfehér, finomított lenvászon ágyneműt és egy hűvös tapintású batiszt hálóinget vesz elő számomra, ha ott alszom náluk. Esztétikai érzékemet tökéletesen kielégíti a környezet és az életforma, amelyben apám lehorgonyzott, első házasságának bősz viharai után – mégsem érzem otthon magam benne. Idegennek, betolakodónak, megtűrt szegény rokonnak érzem magam, akinek juttatnak egy-egy falatot a finom ételekből, de aggodalmasan őrködnek felette, nehogy nagyobbat faljon a kelleténél. Ügyetlennek érzem magam e sok apró, ízléses tárgy és az aprólékosan kidolgozott, átgondolt gesztusok és szavak ceremóniája közepette, mindig félek, nehogy valamit felborítsak, megzavarjak egy mozdulattal vagy szóval, mint elefánt a porcelánboltban.

Pedig megpróbálnak kedvemben járni. Kirándulni megyünk együtt, ajándékot kapok karácsonykor; a szépen csillogó fa alatt, miután elénekeltük a „Mennyből az angyal”-t, rendszerint egy boríték vár rám, amelyben pénz van. Az évek során egyre jobban lehangol ez a boríték, amelynek tulajdonképpen örülnöm kellene, nemsokára valósággal úgy érzem magam, mikor megpillantom, mintha valaki csattanós pofont mért volna az arcomra. Ahogy múlnak az évek, egyre jobban vágyom egy igazi ajándékra – pedig ha lett volna egy kis eszem, a kapott pénzből egész kis vagyont gyűjthettem volna, megalapozva azt a függetlenséget, amely megszabadít anyám zsarnokságától, de ez meg sem fordult a fejemben. Ahogy pénz került a kezembe, elköltöttem. Valósággal irtóztam a tulajdon, a vagyon vagy gyűjtés gondolatától, úgy éreztem, megbéklyóznak az értékek, a dolgok, a tárgyak. Nem. Én kitartóan várakoztam arra – mondanom sem kell, hiába –, hogy végre megkapjam az ajándékot a karácsonyfa alatt, ami hozzám méltó, amit egyedül csak nekem szántak, hosszasan keresgélve és töprengve, hogy mit is válasszanak ki, nem pedig pénzt vagy olyan ruhadarabot, amelyek nem kellenek, vagy olyan könyveket, amelyekről messzirôl érzett, hogy nem szívbéli könyvek. Egyszer Gorkij Klim Számginját kapom ajándékba apámtól, és zavartan, bosszankodva gondolok arra: vajon komolyan azt képzeli, hogy ez nekem tetsző irodalom?

– Túlérzékeny gyermek – mondják rólam tanácstalanul és türelmüket vesztve, de mindenképpen szeretetlenül, kissé zavartan és fanyalogva. S mindehhez hozzájárul az az állandó hadiállapot, amelyben apámék anyámmal állanak, s amelyet jelenlétem mindig robbanékonnyá tesz. A látogatások után anyám telefonál vagy valamilyen körmönfont írtóhadjáratot indít ellenük, kihasználva gyermeki fecsegésemet, amelyből adatokat gyűjt.

De mindennek csak hosszú évek múltán ébredek tudatára. Gyermek- és serdülőkorom évei során megmagyarázhatatlan feszültségben zajlanak le a heti vasárnapi látogatások, egészen addig, amíg apám be nem költözik a fővárosba, s én is felkerülök az egyetemre.

Tehát felballagok a dombra vezető utcán a szép villáig, amelynek földszintjén apámék laknak és becsengetek a barna ajtón. Azonnal nyílik és P. néni – sokáig szólítom „néninek”, csak felnőttkoromban fogom nevén szólítani és tegezni – szívélyesen betessékel.

– Vegyél narancsot. Apád ír, gyere be a konyhába.

Felkuporodom az egyik konyhaszékre, és figyelem, amint hosszú, finom ujjaival boszorkányos ügyességgel és kecsességgel végzi a különböző konyhai teendőket. Mindent leegyszerûsít, mindent megszervez, nem győzöm csodálni, milyen tisztán és bonyodalommentesen zajlik itt a legutálatosabb konyhai akció is – mint például a mosogatás. A kályhán leves fő, benn a sütőben, tűzálló edényben finom szagokat árasztva sül valami. Megterítjük az asztalt – keményített abroszra ezüst evőeszköz, két rend tányér, poharak kerülnek –, és szólok apámnak, jöhet ebédelni. Kezet mosunk, asztalhoz ülünk. A gusztusos, egyszerű és ötletes fogások – a háború alatt sokszor egyetlen fogás –, túrós puliszka, rakott krumpli, zsemlepudding stb., étvágygerjesztően párolognak a szépen terített asztalon. Eszem és hiába minden, nem ízlik úgy, mint otthon, ahol anyám odacsapja az asztalra a sokszor elsült, elfőtt, türelmetlen, ideges kézzel összetákolt, formátlan ételt, amelynek csodálatos módon olyan ízt tud adni, amilyent máshol nem tapasztalok! Anyám főztjének titka, hogy nem sajnálja a belevalót (az ételen nem spórolunk! – szokta mondogatni), mindig attól fél, hogy nem táplálkozom (ezt a szót használja) elég jól és beteg leszek, éhen pusztulok. A spórlás veszi el az ízét P. néni szép ételeinek, és bármennyire is bizonygatom, hogy milyen jól laktam és milyen nagyszerű volt, magamban egy kis csalódást érzek; lelketlenek ezek a fogások, akárcsak a kifogástalan modorú, üres lelkű emberek.

Aztán leszedjük az asztalt, és én segítek eltörölgetni. Zavartan igyekszem, hogy a megfelelő törlőruhát használjam a különböző fajta edényekhez: vastagot a lábasokhoz, közepest a porcelánhoz, vékonyat a poharakhoz. Mindig a másik fiókot nyitom ki – nem azt, amelyikben a megfelelő rekeszek vannak a kanalaknak, késeknek, villáknak. Végül helyére kerül minden, a vidám, fehér, pirospettyes asztal- és székterítők is (az ablakfüggöny is ilyen), s bemegyünk a szobába. Apám újságot olvas, P. néni köt vagy horgol, szebbnél szebb mintákat, én könyvekbe mélyedek, vagy felmegyek a szomszédék kislányaihoz. Ha nem alszom ott, öt óra tájt elbúcsúzom és hazaindulok a korai téli alkonyatban a kielégületlenség és valami bujkáló megkönnyebbülés keverékét hordozva magamban, hogy visszabújhatok rendezetlen, zajos, kétes és nem comme il faut életembe, amelyben azonban otthon vagyok – már amennyire egyáltalán otthon tudom érezni magam az életben, meg a saját bőrömben.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. január 17.