1.

A második világháború végén a Szovjetunióba hurcolt Mikó Imre a sztálinista korszakban, illetve a Ceauşescu-diktatúra megszilárdulását jelző második kulturális forradalom kezdetén volt az unitárius egyház főgondnoka (1964–1968; 1975–1977). Magam egy homoródmenti egyházi vizitáció alkalmával hallottam először emlegetni a nevét. Akkor még nem tudhattam, hogy a két világháború között az Erdélyi Fiatalok (1930–1940) munkaközösségének tagjaként többször megfordult szülővidékemen. Oklándon is tartott előadást, aminek hatására ifj. Fekete Domokos gazdálkodó írta meg véleményét a falupártoló folyóiratról. Személyesen a Kolozsvári Rádió Egyetemi Élet című műsorának riportereként ismerkedhettem meg vele 1967-ben. Az egyetemi könyvesbolt pultja mögött állt, ha jól emlékszem, barna köpenyben. A vevők kiszolgálása közti szünetekben – nyári hónapokban különben sem tolongtak a vásárlók – lábon állva írta földije, az Amerikát járt közszékely, Bölöni Farkas Sándor életregényét, A bércre esett fát.
Az Erdélyi Fiatalok indulásakor Mikó Imre még nem volt húszéves, de már az unitárius ifjúsági önszerveződés egyik vezéregyéniségének számított. A másik természetesen a világkörüli utazásáról hazatért Balázs Ferenc volt, akit úgy köszöntött a középiskolás Mikó az Unitárius Közlöny hasábjain, mint eszményképét. Felekezeti hovatartozásától és világnézeti szemléletétől függetlenül Mikó egyébként is mindenkit becsült, akikkel a kisebbségi gondok legyűrésében együtt lehetett gondolkozni – és főként dolgozni. Az előtte járókra éppúgy odafigyelt – Balázs Ferenc az első kisebbségi írónemzedékhez tartozott, a nála tíz évvel fiatalabb Mikó a másodikhoz –, mint a nyomába lépőkre.
Alighanem Balázs Ferenc útitársa című (az Amerikában szerzett gazdasági ismertekkel „prófétáló” – harminckét évvel ezelőtt elhunyt – Lőrinczi László kadácsi/ürmösi lelkészről, szövetkezet-szervezőről, mezőgazdasági szakíróról szóló írásomnak köszönhetem, hogy Mikó utolsó rádiós beszélgetésében engem is az utána jövők sorában emlegetett. Egy évtized múltán törleszthettem valamelyest a rám testált nemzedéki kötelességből, amikor az Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930 – 1940) című kötet anyagát sajtó alá rendeztem.
A folyóiratból, illetve a mozgalomról közreadott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy az Erdélyi Fiatalok köréből elsődlegesen Mikó Imre foglalkozott a kolozsvári román egyetemen tanuló magyar hallgatók önálló diákszervezetének problémáival. Mikó jól tudott románul, és jól eligazodott mind a magyar, mind a román jogrendszerben. Nem véletlen, hogy joghallgató társainak ő fordította magyarra – miként azt monográfusa kimutatja – az egyetemi jegyzeteket. (Lásd: Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 55–67.; 238–255.) E tapasztalati tőke is arra predesztinálta az Erdélyi Fiatalok legfiatalabb alapító-főmunkatársát, a kisebbségjogi szeminárium vezetőjét, hogy élére álljon az ifjúságjogi kisebbségi küzdelmeknek. Tehát amikor ő a mai KMDSZ elődjének a létjogáért küzdött, akkor német, ukrán, szerb, stb. nemzedéktársai érdekérvényesítését is felvállalta. Neki köszönhetően a falukutató mozgalom nemcsak a Dimitrie Gusti monografikus szociológiai iskolájával tartotta a kapcsolatot, hanem az erdélyi szászokkal, partiumi svábokkal, bánsági szerbekkel, máramarosi ukránokkal is. A kisebbségjogban magának szakmai elismerést szerző Mikó Imre ugyanakkor mindvégig felvállalta az unitárius érték- és érdekvédelmet. Kezdetben a harmincas évek elejének tájékozódó periódusában, majd a második világháborút követő évtizedek ideológiai irányvesztettségében/kiszolgáltatottságában.

Mikó Imre

A joghallgató Mikó Imre a Dávid Ferenc Egylet Ifjúsági Körei képviseletében és a Székelyek Kolozsvári Társasága Ifjúsági Bizottsága vezetőségi tagjaként került az Erdélyi Fiatalok alapító-főmunkatársai közé. Szakérdeklődésének megfelelően az értelmiségnevelő műhely kisebbségjogi szemináriumát vezette. A székely autonómia, a Duna-konföderáció kérdései kötötték le elsődlegesen érdeklődését, illetve a nemzetiségi viszonyok 1918 utáni alakulása. Leginkább a vegyes lakosságú vidékeken felgyorsuló asszimiláció, a döntően magyar lakosságú erdélyi városok népesség-arányának a megváltozása foglalkoztatta. Ehhez persze történelmi/helytörténeti okadatolás, alapos szociológiai felkészültség és szociográfiai megjelenítő erő szükségeltetett. Egyikben sem szenvedett hiányt. Hiszen olyan mesterek voltak segítségére, mint a Székelyföldről elszármazott Asztalos Miklós történész, Balogh Arthur jogtudós, Csűry Bálint nyelvész, Dimitrie Gusti szociológus, Jászi Oszkár kisebbségpolitikus, Kelemen Lajos történész-levéltáros…
Kevesen tudják, hogy a felvidéki Sarló programját először ő ismertette nálunk az induló Erdélyi Fiatalok első számaiban. Azt sem, hogy szoros kapcsolatot tartott fenn a Budapesten tanuló erdélyi, felvidéki, délvidéki egyetemi és főiskolai hallgatókat is tömörítő – Asztalos alapította – Bartha Miklós Társaság tagjaival. Amikor 1930 decemberében Bukarestben járt a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók egyesületének az ügyében, már az Erdélyi Fiatalok faluszemináriumának első pályázatáról számolhatott be az európai hírű monografikus szociológiai iskola megteremtőjének, Dimitrie Gusti professzornak.

2.

A Párizs felé tartó ösztöndíjas 1935 tavaszán megállt Debrecenben, majd Budapesten. Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés szerzőjének ekkor már neve volt. A Debreceni Diétán – 1935. március 22. és 25. között – tartott előadását követően Németh László is „szóra bírja” a Magyar Rádióban. A konferenciát követő napon – a regionális autonómia és a Dunai Államszövetség kérdéseivel addig is intenzíven foglalkozó Mikó arról tájékoztatja Budapestről Jancsót, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. […] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.”
Valószínű, hogy Mikó magára vállalta Németh Lászlóék romániai útjának kultúr-diplomáciai előkészítését is, lévén, hogy a budapesti román követség kultúrattaséjához, Baltă Moisehoz atyafiságos kapcsolatok fűzték. A Tanut rendszeresen olvasó Baltă Moise neve egyébként sem ismeretlen az útirajz recepció-történetében. A Korunk Németh László-számában Nagy Pál is megemlékezik róla a Magyarok Romániában vitájáról írva. Boldizsár Iván fél évszázaddal későbbi visszaemlékezéséből arra következtethetünk, hogy az előkészületek voltaképpen két szálon futottak. A romániai utazás másik három részvevője – Boldizsár Iván, Keresztury Dezső és Szabó Zoltán – németországi konferenciákon került l934-ben kapcsolatba Anton Golopenţiával, Dimitrie Gusti bukaresti tanítványával és munkatársával. Golopenţia közbenjárására ajánlotta fel Gusti professzor: szívesen látná a fiatal magyar szociográfusokat, hogy helyszíni tapasztalataik alapján maguk is hírét vigyék a bukaresti szociológiai iskola módszereinek. Keresztury Dezső számára mindez már nem volt újdonság, hiszen a berlini egyetem mellett működő Magyar Intézet könyvtár-igazgatójaként rendszeresen hozzájutott – miként ez a németországi tanulmányokat folytató Méliusz József és Jancsó Béla 1931-es levélváltásaiból tudható – az Erdélyi Fiatalok számaihoz, amelyek bőséges információkkal látták el a Gusti-féle intézet működéséről. Ezt a kapcsolatfelvételt pedig az Erdélyi Fiatalok falukutatásait irányító Demeter Béla és Mikó Imre kezdeményezte a kolozsvári diáklap indulása idején.

(Befejezése következik)

A tanulmány a csíkszeredai Hargita Népe számára készült; a szerző utánközlés végett eljuttatta honlapunkhoz is.