A 40 esztendeje átadott zsögödi Nagy Imre képtárba invitálta Szabó András kurátor július hónapban a sajtót. A vendégek között volt Daczó Katalin is, aki a Hargita Népében hangulatos riportban számolt be az ünnepi találkozón hallottakról-látottakról. Riportja nyomán készült az alábbi beszámoló is. (Káfé főnix)

Állandó és mégis folyton új – állapítom meg, miközben néhány ismeretlennek tűnő Nagy Imre-rajzot, -festményt nézegetek – az idei turistaszezon kínálatát. Megállok a koldusokkal együtt az útszéli feszületnél, majd betérek a mulatozókkal a valcovi kocsmába, és hallgatom Szabó András kurátor magyarázatát. – Minden évben más-más összeállításban rakom ki az anyagot, s az is, ami többször kerül fel, újdonságszámba mehet… A valcovi kocsma nagy feldolgozása, a temperakép tényleg rég volt a falon. Viszont az idén, lévén, hogy Nagy Imre születésének 120. évfordulója van, csak a legerősebb korszakából válogattam: a húszas-harmincas-negyvenes évek alkotásaiból, így az a kocsmajelenet is falra került, ami azért érdekes, mert a negyvenes években – a korábbi éveihez képest – alig dolgozott. Inkább portrékat készített…

A képtár létrehozásában, felépítésében és a Nagy Imre-életmű itthon tartásában többen szerepet játszottak – erről minden Nagy Imréről szóló konferencián és több kötetben szó esett. Szabó András viszont érdekesnek tartja, hogy a képtár papírok nélkül született meg, mert ha papírt írtak volna, nem lett volna képtár belőle.

– Az 1968-ban létrehozott Hargita megye első konszolidált esztendeje 1970 volt. Létrejöttek a különböző megyei bizottságok, szervezetek, belendült az adminisztrációs munka. És akkor jutott el a híre a hagyatékozási szándéknak a megyei első titkárhoz, Fazekas Lajoshoz. Akkor felhívták Imre bácsit az elsőtitkári irodába, a mai Városháza épületébe, és ott egy beszélgetés során döntötték el, hogy Imre bácsi mindenét, ingó-ingatlanját a megyére – papíron később a Hargita megyei végrehajtó bizottságra – hagyja, és építenek egy képtárat az életmű bemutatására. Szóbeli egyezség alapján megszerezték a pénzt, a csíkszeredai tervezőintézet elkészítette a terveket, a Hargita Megyei Építővállalat felépítette a képtárat. 1973. július 28-án délután hat órakor volt a megnyitója, de még Nagy Imre hagyatékozása, hivatalos végrendelkezése nem volt sehol. Az 1976-ban készült el, halála előtt két hónappal.

A telek Nagy Imre tulajdona volt, a képtár nagy része a volt gazdasági udvarra, a csűr helyére épült, téglából, fából, üvegből. Tetőzete nem akármilyen fa – tudom meg Szabó Andrástól -, külön megbeszélték az erdészettel, hogy a Madarasi Hargita oldalából termeljenek ki fát egy óriás méretű erdőből, hogy a hosszú gerendákat lehessen kivitelezni, tehát válogatott fából készült. Padlója az abban az időben nagyon divatos velencei mozaik, vasrácsok helyett eredetileg Nagy Imre tervezte kovácsoltvas díszítmények védték volna a kincseket – Máthé Jenő és Ambrus Lajos alkotásai -, de ezek végül biztonsági okokból nem feleltek meg, így ma egy belső ajtót és a képtár épületének udvari falát díszítik.

Az ide tévedő látogató Nagy Imre alkotásain kívül megszemlélheti a képtár alapjának ásásakor e helyen talált bronz- és vaskori edényeket, valamint csontokat, Molnár Jolán fatőkés adományzongoráját, amely a hőingadozások miatt csaknem használhatatlan, megpihenhet a Kristó János kozmási fafaragó által több mint nyolcvan éve készített székeken. Itt meséli el a kurátor, hogy bizony évről évre csökken a látogatók száma – a válság mellett ehhez az is hozzájárul, hogy egyre nagyobb a turisztikai kínálat, egyre ritkábban fér bele az áthaladó turistabuszok idejébe a képtár és az emlékház látogatása. 1993 és 2006 között a képtár télen is fűthető volt, a 2006-os felújítás során viszont le is szerelték a fűtőtesteket, és felszámolták a tönkrement fűtésrendszert.(…)

A látogató a képtárból kisétálhat a kertbe, s ha jókor jár arrafelé, mint én, akkor szemelgethet az udvaron található feketeribizli-bokrokról – Imre bácsi állítólag szerette a ribizlibort. Figyelem, hogy Puskás Sándor műkő-nőit megviselte a negyven esztendő s a csíki időjárás, majd benyitunk Nagy Imre lakóházába…

A hajdani raktárba lépünk be, amelyben a művész életében a falnak támasztva álltak a festmények – ma néhány fotó, tükör, komód fogadja a belépőt. Innen nyílik a szülőházhoz 1960-ban toldott magasabb, nagy ablakos műterem, ami Nagy Imre lakószobája is volt egyben. Itt a két utolsó ceruza-önarcképe, a befejezetlen festménye és annak vázlata, festőeszközök, halászfelszerelés, szalmakalapok, könyvek, síléc árulkodik elfoglaltságairól, életéről. A falakon alkotótársak munkái… Az állatbőrökről azt hiszem, Nagy Imre-trófeák, de Szabó András kijavít: Imre bácsi nem vadászott, inkább horgászott, csak elkísérte a vadászokat, s szarvasbőgést hallgatott.

Az egykori konyha nem látogatható, de megvan még az aragázkályhája, motorbiciklije, mosdótála s a koporsó is, amivel Bukarestbe szállították hamvasztani.
– Visszahozták, s egy esztendeig ott volt a régészeti tárgyak tárlójának szekrényében az urna, a portörlők között, mert csak 1977-ben készült el az udvaron található síremlék – mondja Szabó András. Egy kisebb, húszas létszámú csoport jelenlétében beépítették a síremlékbe, s megvolt a temetés.
– Kifejezett óhaja volt a hamvasztás?
– Neki kifejezett óhaja volt, hogy hamvasszák, és a hamvait szórják el az udvaron, és kifejezett óhaja volt, hogy Márton Áron temesse. S aztán az lett, hogy hamvasztották, de Márton Áron nem temethette el, mert azt mondta, hogy nem adhatja a nevét egy Csíkban nem hagyományos temetkezési módhoz, hogy ezt divatba hozzák, így megbízta Erőss Lajos kanonokot, aki Écsy János rendházfőnökkel az unokahúg követelésére, a hivatalos díszbúcsúztató után tartott egyházi szertartást is.

Kifelé még vetek egy pillantást a síremlékre, a színes méhkasokra, s még néhány szem ribizlit szemelgetek…

Forrás: Hargita Népe, 2013. július 10.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ