Friedeck 1983-84

Beindul a vajúdás

Csak az elefánt hordozza hosszabban a borját a hasában, mint minket hordott Svájc.Már a tizenkettedik hónapban jártunk, és még mindig ott „úszkáltunk” a Ház méhében; Svájc, akitől elvártuk, hogy minket újraszüljön, úgy illett volna hát, hogy már megtegye, még csak most, a második mesterséges megtermékenyítésnek beillő interjú után vette észre, hogy terhes velünk, s még gondolkodott, hogy elvetéljen vagy a világra hozzon bennünket! Azt, hogy egy szülőanya milyen kínokat kell átéljen, ezerszer leírták és elmondták, de hogy a világra jövő mit szenved ezalatt, csak most értettem meg.

A langyos kényelem teljes biztonságából kilöknek véresen, éhesen, közben majdnem megfojtva egy idegen közegbe: hát nem csodálkozom, hogy sikoltva tiltakozik az újszülött. Éreztem, tudtam, hogy ez hamarosan bekövetkezik, de nem féltem, mert a nagyon hosszúra nyúlt várakozás kínjai ezerszeresen feledtették az újraszületés szenvedését. Tizenkét hónap telt el azóta, hogy a brassói állomáson kiadtam a jelszót: „Csak nem beszarni!”, de az utolsó hetekben már „fulladoztam a magzatvíztől”, nem is tudom, hogy húztam ki a napokat. Ide-oda csellengtünk, többnyire céltalanul. Andris már felsőbb osztályba lépett, én eljártam a bridzskörbe és hetente háromszor edzeni a schaffhauseni kézilabdásokkal mint játékosedző. Az bridzs már szépen hozott a konyhára. Felkértek – az elején csak négy idős mami -, hogy jöjjek egy órával a kezdés előtt, és amíg a többiek összegyűlnek, tanítsam őket a versenybridzs szabályaira. Fejenként öt frankot fizettek az egy óráért, ez annyi volt, mint a Házban kapott heti zsebpénz. De hamarosan mind többen és többen jelentkeztek, ezért aztán egy idő után már két órával kellett hamarabb mennem, és hetente kétszer. Ez már komoly munka volt. Esténként a sokszorosítón 20-40 példányban nyomtattam ki az impassz és expassz különböző klasszikus eseteit meg a licitelveket és gyakorlatokat. Frau Sawade örömmel vette, hogy fogy a sok színes kopírpapír, mert ha a nyakán marad, mint fölösleges beruházásról kell majd az év végén elszámolnia. Eredetileg ezt a nyelvoktatásra szánták, de Ursula fekete-fehéren kívül mást nem igényelt,s így a sok színes papír a raktárban porosodott. Mire elhagytuk aHázat, a bridzsórákból annyi összegyűlt, hogy egy biztonságérzetet adott a kezdethez, de hogy miért hagytam abba, és miért kerestem tovább, mint a megszállott, a beosztotti, az alkalmazotti munkát, az az otthon leélt negyven év átka volt. Kiölték belőlem a pénzkeresés önállóságát, belénk sulykolták, hogy az egy bizonytalan, kiszámíthatatlan, óriási rizikóval járó életmód, és én nem tudtam szabadulni ettől a tudattól. Igaz, hogy még ma sem tudom eldönteni, mert nincs összehasonlítási alapom, hogy ha akkor és ott így vagy úgy, akkor ma… Talán ezért is kár, hogy csak egyszer élünk! A lassanként taposómalom jellegét felöltő mindennapjainkat egy-egy látogatás tette színesebbé. Az egyik zürichi nagyon gazdag bridzspartner, hálából egy kisebb versenyen elért eredményért, meghívott minket Andrissal Zürich egyik legelegánsabb gourmand vendéglőjébe ebédre. Értünk jött a Házba, majd haza is hozott.Már az út élmény volt, a Chevrolet be sem tudta venni a kanyart az udvarra, a bőrfotelekbe úgy besüppedtünk, hogy alig láttunk ki az autóból, ekkor megindított valami villanymotorokat, és az ülés megemelkedett, és hozzánk idomult, valósággal átölelt. Nem fokozom tovább, éppen csak beszélni nem tudott az autója. A vendéglő Zürich banknegyedében az autóhoz illő felszereltséggel bírt, és még számomra is, aki sokat olvastam ilyen-olyan fogadásokon felszolgált különleges menükről, a kezembe adott étlap hieroglifákkal telinek tűnt. Vendéglátónk Andrist kérdezte először, hogy mit enne, ő meg, mintha az ételek csimborasszójáról lenne szó, a vágyakozástól harsányan vágta rá: grillcsirkét, szalmakrumplit és Colát, ez volt az otthoni mindenkori álomebéd, ha valahol kint ettünk hármasban. Na, ezekből egyik sem volt ebben a szentélyben, de a főpincér rezzenéstelen arccal jegyezte fel, és már küldte is a mögötte álló hadsegédet az állomási McDonald’sba, hogy amíg felveszi a mi rendelésünket, itt legyen. Én miután, ismétlem, egyetlen fogást sem tudtam hova tenni, rábíztam magam a vendéglátómra, ő meg a főpincértől (főpincér?!,vezérezredes inkább vagy királyi kamarás) kérdezte, mit ajánl. A friss, Skóciában sörön nevelt bikaborjú combját egészben, kis vegyes, egzotikus zöldséggel stb. Hát azt kértük. Az asztalhoz toltak egy hatalmas, ezüst kupolával letakart, villanymelegítéses, ezer színben csillogó-villogó szekeret, és miután Andris elé tették a félméteres átmérőjű tányéron a csirkét meg krumplit, kiszolgálónk felbillentette a kupolát, amely alól előtűnt a párolgó, gyönyörű hús. A lordmajor saját kezűleg szeletelte fel, és a kis szekér alsó emeletéről kanalazta mellé a zöldségnek titulált, de csendéletnek is eladhatóan beállított körítéskompozíciót. Borok, desszertek, pálinka, kávé tették felejthetetlenné az ebédet. Rontja az emléket, hogy a visszafelé úton tengeri betegséget kaptam a cirkálón, és nagy bánatomra viszontláttam az árokban a lakoma romjait.

(Folytatjuk)