„Nagytakarítás” és „cseléd”

Elsősorban kora gyermekségemtől ingerel ez a szó, és a hangsúly, ahogy anyám kiejti. Szerintem mindkettő megalázó.

Ha cseléd vagy „az asszony” jön mosni vagy takarítani, anyám már huszonnégy órával azelőtt izgalmi állapotba kerül. Kidobálja a szennyesruhát a konyha padlójára, szortírozza a különböző darabokat, és nagy, szálkás, ideges betűivel felírja egy füzetlapra: 6 alsó lep., 5 paplanlep., 9 párnahaj, 17 zsebkendő, 11 bugyi, 18 törülköző, 2 kendő, 6 abrosz, 4 rongy. A rongyokat is felírja, mert „az asszony” lop. Az évek során – főleg gyermekkorom idején – olyan asszonyok jártak házunkhoz, akikre még egy nyitott pénzszekrényt is rá lehetett volna bízni, de anyám meg volt győződve, hogy lopnak. „Alkalom szüli a tolvajt”, szokta hangoztatni egyik kedvenc kliséjét, és a mosás hajcihője közben támadt csillapíthatatlan ingerültségében az illető asszonynak sem átallja ezt a véleményét kifejteni. A sértett háztartásbeli rendszerint nem jött el másodszor a házunkba, így aztán számtalan „asszony” váltogatta egymást nálunk, s természetesen egyre rosszabb fajtájúak, akik közül végül valamelyik lopott is. De ezt anyám nem vette észre…

Mikor „asszony” van, krumplipaprikás vagy gulyás jár. Mi mást eszünk, és más időpontban. Ez is mérgesít engem, mert volt olyan asszony, akihez nagyon vonzódtam: dolgos, tiszta, rendes, anyás asszonyok, akiket sokkal többre tartottam, mint az anyámat, s akikre még az életemet is rá mertem volna bízni, nemhogy néhány rongyos ruhadarabot. Volt olyan, aki nem bírta idegekkel és sírógörcsöt kapott, voltak, akik – s ezek voltak a legmegindítóbban – valami ősi ösztönnek engedelmeskedve, kiterjesztették anyáskodásukat erre a zűrzavaros, megtépázott, soha ki nem elégült lélekre, anyámra, és kitartóan eljártak egy darabig mosni, takarítani, s akiket anyám néha – miután kitombolta magát – hosszú monológokra érdemesített, vagy egészen elmélyült párbeszédet folytatott meglepően igénytelen klisékből és közhelyekből fonódó témákról. Később jöttem rá, hogy tulajdonképpen elemében érezte magát ilyenkor, fölényt érezhetett, ő lehetett a nagysága, a műveltebb, az okosabb. Némely asszony bálványozva nézett fel a „doktornőre”, és anyám segített is némelyiküknek, orvosságot írt fel, adott ingyen. Egy nagylelkűségi rohamában egészen meglepő elhatározásra jutott: megengedte, hogy az egyik leány nálunk szülje meg a gyerekét.

Sohasem fogom elfelejteni ezeket a jeleneteket: látom ma is magam előtt a jóindulatú, szelíd tehénszemű, tenyeres-talpas leányt, amint könnyesen, hüppögve mosogat, hallom anyám rikácsoló hangját:

– Dísznek hagyta ott azt a kávézaccot?! – amitől, nem tudni miért, valóságos nevetőgörcs fogott el. Ez a leány mindent eltűrt anyámnak, mert a gyerek „úgy” jött, törvénytelenül, s a kis székely faluba nem mert hazamenni, mert „az apja agyonveri”. Derekasan dolgozott, mosott, főzött, takarított, sőt még kenyeret is dagasztott, mert az üzletben nem nagyon lehetett kenyeret kapni. Vitte, cipelte a megkelt tésztát, tűrte a pokoli hajcihőt, amelyet senki sem tűrt sokáig nálunk, de nem volt mit tennie: a legutolsó napon is a dagasztóteknővel hatalmasan domborodó hasa fölött baktatott le a lépcsőn, aztán eltűnt a szemem elől, s néhány nap múlva a konyhában, a ruháskosárban egy kis, fura, ráncosarcú, fekete hajú babát találtam: Mókának neveztük, anyja Mártának keresztelte. Máig sem tudom, hogy valóban anyám gesztusa lágyította-e meg a zordon falusi apa szívét, de tény, hogy a leány aztán hazamehetett, s hallottam, később férjhez is ment. Mindez előttem zajlott le, tizenegy éves voltam, és semmin sem csodálkoztam, felnőttesen bólogattam, amikor a leányanya bizalmasan megmutatta nekem a gyerek apjának képét, elérzékenyülten, hogy „ugye milyen szép legény, mit mond a kisasszony?” A kisasszony megbámulta az elmosódott képet, amelyen egy harisnyás legény a vékonylábú asztalt támasztotta. A kisasszonynak a szülés ténye nem jelentett különösebb titkot, néhány éve már, amióta a macskája a játékbabák mellé, a kocsiba kölykezett az ő jelenlétében és asszisztálásával…

Fogalmam sem volt, hogy mi a proletársors. Nagylelkűségem mindenféle nyomorúsággal szemben – már amennyit védett életformám keretei közül megláthattam – a lélek demokráciája volt, olyasmi, mint a lázadó arisztokratáé, Tolsztojé vagy Byroné – vagyis egy bizonyos helyzet és tehetősség védőbástyái mögül. Sohasem kóstoltam igazi nyomort, mindig tiszta ágyneműben aludtam és meleg ételt ettem naponta háromszor, mint ahogy apám és anyám is ezt tették világéletükben. Őszinte lehet a segíteni akarása az ilyennek, de sohasem igazán átélt, s mint ilyen nem is determinálhatja a fejlődő egyéniséget. Rossz nyelvek ezt úgy hívták akkoriban: szalonkommunizmus. De hát honnan lehet azt tudni, hogy az „igazi” kommunizmus meddig tart? Talán addig, ameddig az illető bele nem kóstol a csempés fürdőszoba élvezetébe, s aztán, akárcsak Karinthy villamoson utazó forradalmára, hirtelen védeni kezdi a kalauzt s az uralkodó helyzetet és a rendszert…

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. január 24.