„Megbolondultál, barátom?” – kezdi Bán Jani. „Nem áll szándékomban, de miért teszel fel ilyen bizalmas kérdést?” „No, mit gondolsz? Olvastad… Persze, hiszen te írtad azt a falusi történetet, hát ezt nem kellett volna! Azt hiszed, ez kell a népnek, a megalázás, a szenvedés? Egyébként önéletrajzi?” Nem válaszolok. Elkomolyodik. „Akkor sajnálom, és részvétem. Az állításomat azonban továbbra is fenntartom.”
„Értem. Belátom, hiba volt, de… hagyjuk! S ehhez mit szónál?” És elmeséltem neki az Én, a kapus munkacímet viselő szövegem vázát. Azt, amikor még dolgoztam, s a Szamovárban felmerült egy futballmeccs lehetősége. „Te ott tanítasz a GMSZ-ben, kérd el a tornatanároktól a pályát!” – javasolta Csordás Feri. Úgy is lett. A két csapat néhány idegenlégióssal kiegészítve a kocsma épkézláb vendégeiből került ki. (Nem volt mindig „roki kocsma”!) „Tudod, Jani, olyan volt, mint Újszászon Pipiéknél, amiről az első „komoly” írásom megjelent a Híradóban!” Azaz ki került volna, ha elegen lettünk volna. A fő szervező, aki később, a meccs után az italokat is prezentálta, szóval Józsi rám nézett, én meg igyekeztem másfelé irányítani tekintetemet. „Karcsi, te kapusnak jó leszel! Ha véletlenül eltalál egy-két labda, már nyert ügyünk van!” Igaza volt: nyertünk két góllal. Abban is, hogy háromszor „védtem”, vagyishogy háromszor talált el a futball. Kétszer a hátamat. Ennyit a merészségemről!
„Ez jó! Ezt írd meg!”
Látják, most már nem munkacím.