Friedeck 1983-84

Még mindig a Házban

Úgy tűnt, a magzatvíz dunsztjából már rég kivettek, s elhalt magzatként lassan múmiává aszalódtunk. Akikkel együtt nyitottuk a Házat, a lengyel párt kivéve, még mind együtt voltunk. A rövid vendégszereplőként megjelenő bolgár Ivánt és a magyar dzsesszdobost, akik amúgy sem illettek be a menekült státusra váró családosok közé, már elnyelte a színpadi süllyesztő. A cseh családok lassan berendezkedtek, örök állapotnak véve az átmenetinek tituláltat. Már nemcsak ők mentek vasárnaponként a Svájcban még a „prágai tavasszal” idetelepedett rokonaikhoz, barátokhoz, hanem ők hívták meg és látták vendégül azokat a Házban. Míg meleg volt, az uszoda körül nyitottak ki heverőket, s indították be a grillsütőt. Talán csak a sört kellett a vendégek hozzák, mert azt a Házban csak különleges alkalmakkor (szombaton mindig) kaptunk az ebéd vagy vacsora mellé. Megjelentek a feleséget kereső svájci parasztok is. Az a szappanopera szerű sorozat, hogy „X gazda feleséget keres”, ami mostanában a TV-kben a műveltségüket és szórakozásukat kimondottan csak a TV-ben kereső és TV-nek köszönhető közönség előtt nagy sikerrel játszódik, akkor ott „live”, előttünk történt.

Elterjedt a hír, hogy a házassággal azonnal jár a letelepedési lehetőség, s majd rövidebb – nem 12 év – várakozási idő után a honpolgárosodás. És tényleg volt valami igazság a kacsában, mert a közel harminc év alatt megéltem, hogy a 80-as évek közepe táján, számomra máig sem tisztázott okok miatt, Svájc minden cipésznek, bárhonnan jött a világból, azonnali letelepedést, egyéni vállalkozási engedélyt, majd négy év elteltével útlevelet adott. A 90-es évek elején kínai olimpiai bajnok tornász kapta ugyanezeket. Ez utóbbit még megértettem, mert a sport ekkorra már politika lett, és így nemcsak egy biztos aranyérem jött a következő olimpián Svájcnak és vele a pozitív PR, hanem iskolát teremtett, és rá alig tíz évre már kinőtte magát a saját hazai tornászgeneráció. Rossz helyen kopogtattak a feleségkeresők, mert itt családok, férjezett nők és gyermekek lakták a Házat, de az egyik magyar pár komolyan kezdte latolgatni a lehetőséget. „Mi lenne, ha elválnánk,s te látszatházasságot kötsz, s amikor majd megkapod az állampolgárságot, újra elválsz, s akkor megint jövök én, és…” Én, aki már belekóstoltam, igaz, csak egy végtelenül hosszú napra, a paraszti életmódba, és mint alfaállatot megkérdeztek, annyit mondtam, kérezkedjen el egy hétköznapra az asszonyka, és nézzen szét a farmon, hogy tulajdonképpen a házasélet gyönyörei mellett még mi is a teendője egy parasztfeleségnek?! Fél nap sem telt el, s már újra köztünk volt. Nem feleséget, rabszolgát keresett a hegyi paraszt, percnyi szünet nélkül kapta a tennivalókat, s ha nincs a traktor, talán az ekét is vele húzatja a boldog férjjelölt.

Látogatónk jött nekünk is. Barátom öccsének barátja feleségestől és két kislányukkal állítottak be egy vasárnap délután. Tisztáztuk, hogy mi nem, de szüleink jól ismerik egymást, és én már hoztam is a kávét, Colát s ropogtatni valót a konyhából. Ők egy évvel előttünk jöttek Svájcba, utánfutóstól, ahogy a keleti menekültekhez illik. Akkor még nem volt megnyitva a Ház, ezért napi 20 Frankot kaptak fejenként s egy Schaffhausen közeli faluban lakást, hogy ott várják ki a berni döntést. Magyar férj, román feleség, akiket sem a bukaresti román, sem a vásárhelyi magyar szülők nem néztek jó szemmel, és a már majdnem válásba torkolló állandó vitákat szító látogatások elől szöktek el. Hogy ebből miként lett politikai menekültség, nem tudom, de alig három hónap múltán már megkapták az értesítést, hogy maradhatnak, és már mindketten építészmérnökökként dolgozhattak is . A viszonylag rövid, egyéves béke, távol az állandó hidegháborút folytató szülőktől, kikristályosította, hogy a baj köztük van, és a rövid látogatásuk is inkább azzal a céllal vezette őket ide, hogy én mint kívülálló, de az otthoni helyzetet még jól ismerő, tegyek igazságot. Istenem, hány olyan házasságot láttam már, ami az aranylakodalmat is megérte, és a sírig tartott, de csak azért, mert mindkét fél arra várt, hogy kiderüljön, „látod, nekem volt igazam”.

Az emigráció a házasságok igazi próbája. Végre jelentkeznek azok a súlyos, életbevágó problémák, amiket rövid vagy hosszú távon csak ketten együtt lehet megoldani, és ha felismerik, hogy mik azok, amiket az idegen, megváltozott körülmények hoztak magukkal, és józanul gondolkodva megoldják, előjönnek és örökre megmaradnak azok, amelyeket otthonról hoztak magukkal, nos, ezekkel az általam megismert párok 80%-a nem tudott megbirkózni. Még együtt maradnak, míg a gyermek vagy gyermekek ki nem repülnek a fészekből, de aztán, mint a tibetiek az imamalmokat, naponta újrapörgetik a valós vagy vélt sérelmeket, s elszakad a film, jöhetnek az ügyvédek.

(Folytatjuk)

1. gergely:
   2013. szeptember 4. 16:32

   Svédországban sem más a helyzet, pedig itt nem kellett 12 évet várni. És mégis majd’ minden második

2. András Gyárfás:
   2013. szeptember 5. 12:22

   Minden második…?Mi van velük,mintha valami lemaradt volna..??Vagy az én szövegemben a válasz??!