Má­sod­szor, egy év­vel ké­sőbb sem híz­tam el a ten­ger­par­ton. Nosz­tal­giá­val táp­lál­koz­tam, is­mét hár­man vol­tunk egy kan­tin­jegy­re: Edit bér­szo­bá­ban, én diák­tá­bor­ban, Vir­gonc a par­ton.

Egy al­ka­lom­mal fér­fia­kul be­té­ved­tünk egy ócs­ka éj­sza­kai bár­ba. Fél­ de­ci ko­nyak volt a be­lé­pő­jegy. Egy 16 ta­gú if­jú tár­sa­ság is meg­vál­tot­ta a cé­du­lá­kat, de a ka­ma­szok­nak még nem volt éb­ren­lé­ti ru­tin­juk pin­cér-Go­dot-ra vár­ni, ásí­toz­va elol­da­log­tak. Mi pe­dig meg­örö­köl­tük a 16 fe­lest. Más­nap dé­le­lőtt szé­del­gek a víz fe­lé egy kis bi­valy­ko­dás­ra, s hát a Vir­gonc szál­lá­sa kö­rül nagy cső­dü­le­tet lá­tok. Be­ve­re­ke­dem ma­gam a kö­ze­pé­be: a ba­rá­tom egy ki­ve­tett rönk tö­vé­ben ve­tett ágyat a há­ti­zsák­já­ból, hor­kol­va iz­zad, bar­nít­ja a ma­gas­nya­kú fe­hér pu­ló­ver­jét.

Az es­kü­vő utá­ni ten­ge­ren már le­finnyáz­tam a ko­nya­kot.

Az el­ső es­ti sé­tán­kon a sé­tá­nyon egy­szer­re pil­lan­tot­tunk meg egy (nem pi­ros) bu­gyel­lá­rist. Né­hány szál virs­li és egy gyen­ge fél fi­ze­tés­nyi ke­mény ro­mán va­lu­ta bűz­lött ben­ne. Ép­pen ami­kor a mi pénz­tár­cánk is vég­re jól­la­kott a la­ko­dal­mi gyors­se­géllyel! Egy­ből egy fél ­de­ci Mar­ti­nit ren­del­tem. A má­so­dik fél­ren­de­lés­kor a pin­cér­nő vég­ig­must­rál­ta vő­le­gényi kosz­tü­mö­met, nyak­ken­dős fe­hér in­ge­met, és le­ki­csiny­lő­en meg­kér­dez­te, hogy tisz­tá­ban va­gyok-e az ital árá­val. Lám, va­ló­ban nem a ru­ha te­szi az em­bert, ha­nem az em­ber te­szi ma­gát úr­nak.

… És a sze­re­posz­tás elv­társ­nak. Mint en­gem a Szo­mo­rú an­gya­lok­ban, el­ső ne­gye­dé­ves elő­adá­sunk­ban.

A má­so­dik me­net Ano­uilh Me­de­ája volt, mely­ben Kre­ónt fog­tam ki. Bir­kóz­tam ve­le pisz­ko­sul, meg-meg­roggyan­tot­tam, de le­gyűr­ni nem tud­tam.

Va­la­hogy ép­pen azo­kat a da­ra­bo­kat nem vit­tük ma­gunk­kal a har­ma­dév­ről, me­lye­ket sze­ret­tem, me­lyek­nek egy-egy ki­dol­go­zott fel­vo­ná­sá­ban, rész­le­té­ben még a ta­ná­rom is elé­ge­dett le­he­tett vol­na ve­lem, ha meg­en­ged­te vol­na ma­gá­nak ezt a la­za­sá­got (Iván, a Ret­ten­tő, „Vén Eu­ró­pa” Ho­tel és va­la­mi ver­ses ko­mé­dia).

Az­tán jött az Egy sze­re­lem há­rom éj­sza­ká­ja. Ze­nés mű, én meg nem va­gyok ze­ne­ká­lis, ugye­bár. Hen­kel szá­za­dos­nak rö­vi­debb a je­le­ne­te egy nó­tá­nál, ezért nem is fa­kad dal­ra. Ami­ből az fa­kad, hogy én vil­lan­tom a ga­val­lér tiszt urat. Majd­nem sír­va fa­kad­tam – hagy­ma nél­kül. Sem­mi ér­dem­leges­re nem volt ki­lá­tá­som, a fő­ta­nár hosszabb tá­vol­lé­té­ben eny­hén ki is fa­kad­tam a ta­nár­se­géd­nek, Szé­lyes Fe­ri brá­csá­zott hoz­zá mint szin­tén érin­tett. Ko­vács Le­ven­té­nek kí­sér­le­te­ző ked­vé­re volt Brechttől az Egy fő az egy fő új­don­sá­gos meg­je­le­ní­té­se.

Jaj, de ked­vem­re va­ló sze­rep in­csel­ke­dett ben­ne ve­lem! A do­log azon állt vagy bu­kott, hogy si­ke­rül-e re­kor­di­dő alatt meg­sze­rez­nünk a ze­nét a bu­ka­res­ti Vi­dám Szín­ház­tól. Vál­lal­koz­tam, hogy én meg­ka­pa­rin­tom, a az­zal vo­nat­ra pat­tan­tam.

A há­rom év alatt rend­sze­re­sen jár­tam Bu­ka­rest­be Edit­hez. Ak­kor még kis­ko­rú volt a dik­ta­tú­ra, ép­pen Kí­na-kó­ros hü­lye­gye­rek, még nem en­ged­he­tett meg ma­gá­nak min­dent, te­hát má­sok­nak meg kel­lett en­ged­nie egyet-mást. Pél­dá­ul a szín­há­zak­nak. Hi­he­tet­len elő­adá­so­kat, ra­gyo­gó szí­né­sze­ket lát­tam a fő­vá­ros­ban. Csúcsfor­má­ban volt a Bu­land­ra Szín­ház, Li­viu Ci­u­lei, To­ma Car­agiu… Moz­gal­mas, ké­plé­keny, min­den új­ra nyi­tott szín­ját­szás folyt. Amíg a da­do­gós sta­tisz­tá­ból Ca­li­gu­la nem lett, s a ló­fe­jű ne­jét be nem vit­te a Nagy Nem­zet­gyű­lés­be.

A plety­ka sze­rint a nép hőn sze­re­tett ci­pé­szé­nek ideg­rán­gá­sa volt a szí­né­szek­től. A zsi­ge­rin­ger még ab­ból a meg­alá­zó idő­ből szár­ma­zott, ami­kor Ghe­orghiu-Dej csics­ká­sa­ként es­tén­ként a párt­hi­va­tal­ból elő­adás vé­gé­re a Nem­ze­ti Szín­ház bü­fé­jé­be kel­lett kí­sér­nie a fő­nö­két egy kis la­zí­tás­ra. Ott pe­dig nem­csak ter­met­re volt ki­csi fiú a nagy egyé­ni­sé­gek kö­zött, oly­kor még el is sza­lasz­tot­ták ide-oda, ért­he­tő hát, hogy ké­sőbb nem sza­lasz­tot­ta el a bosszút.

Té­ve­dés ne es­sék, Ghe­orghiu-Dejt sem a kul­túr­szomj űz­te a szín­ház bü­fé­jé­be. Az édes kis­lány­ká­ja szí­nész­nő volt. Igen, a Nem­ze­ti­ben. Oda vá­lasz­tott. Biz­to­san év­fo­lya­mel­ső­ként. Egy­ből di­va­tos film­szí­nész­nő lett. Di­vat­vál­to­zá­sig. Ál­lí­tó­lag azért nem fil­mez­ték so­ha egész alak­ban, mert sza­ru­fa lába volt. (Ak­kor már in­kább a bot­láb!) Ha saj­nos nem is az­zal, de ki­rály­kis­asszo­nyi vi­sel­ke­dé­sé­vel nyil­ván be­le-be­le­ta­po­sott a Mosz­kvá­ban ki­fi­no­mult ci­pész­lé­lek­be. Il­let­ve he­lyes­bí­tek: a Kár­pá­tok Gé­ni­usza so­sem volt ci­pész.  Csak szí­né­szek és más lé­hű­tők köp­ték rá a bé­lyeget. Nem ta­nul­ta ki a szak­mát! Csak úgy be­szélt, mint­ha fél ma­rék fa­szeg lett vol­na a szá­já­ban.

Ak­kor­já­ban a főbb va­sút­vo­na­la­kon ol­csón le­he­tett utaz­ni, sőt akár in­gyen is. A ka­lauz min­den ál­lo­má­son a moz­dony mel­lett mu­to­gat­ta ma­gát, vár­ta a fe­ke­tén utaz­ni szán­dé­ko­zó­kat. A pénzt nem vet­te el elő­re, félt a fe­lü­lel­le­nőr­zés­től. Ki­je­löl­te az ülő­he­lyet, és csak a cél­ál­lo­más előtt je­lent­ke­zett a zse­bé­vel. Bu­ka­rest­ből vissza­fe­lé eggyel-ket­tő­vel tá­vo­lab­bi ál­lo­mást mond­tam be, mi­re ő ke­re­sett, ug­rott a ke­re­set.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ