Ladó Lajos – a Hargita Népe nyomán

A szak­le­xi­ko­nok meg­emlékez­nek róla, az iro­dal­mi köztu­dat­ban mégsincs ben­ne az, hogy Tamási Áron híres regényhőse, a har­gi­tai erdőpásztor Ábel a valóságban is léte­zett . Léte­zett bi­zony, ha nem is száz százaléko­san úgy, ahogy már het­venöt éve ol­vas­suk és sze­retjük, ha­nem inkább az ötletcsíráztató mo­dell szintjén. Az iro­dal­mon kívüli „ci­vil” világban Ladó La­jos­nak hívták, és éppen száz évvel ezelőtt szüle­tett. Ha nem is ab­ban a ”nagy káposz­ta­ter­melő fa­lu­ban”, Csíkcsicsóban, ahon­nan Tamási származ­tat­ja, de nem is na­gyon messze tőle. A Har­gi­ta túlsó ol­dalán, Lövétén látta meg a nap­világot.

Híres la­ko­dal­mi tréfa­mes­ter édes­ap­ja ti­zen­hat éves fiát „vágott tűzifaőrnek” szerződtet­te a Tol­va­jos­tetőre, a Fehér–pa­tak mellé. Kirándulók vitték el ked­ves történe­te­i­nek, talp­ra­esett fellépésének a hírét Tamási­hoz Ko­lozsvárra, ahová csak­ha­mar, ka­to­naság után ő maga is fel­hur­col­ko­dott. Kazánfűtőként dol­go­zott, történe­tei egy részét Tamási javítgat­ta, gon­doz­ta, s bocsájtot­ta közre az Erdélyi He­li­kon ol­da­la­in, barátságos ajánló sza­vak kíséretében. Maga a barátság az Ábel a ren­ge­teg­ben meg­je­lenése után ha­mar kar­co­so­dott, s a nagy si­ker nyomán méginkább meg­ece­te­se­dett .Ladó La­jos mellőzve érez­te magát, s csalódottságában tu­laj­don sze­repét eltúloz­va, plági­um­mal vádol­ta meg az írót. Aki­nek a gyanúsítást vissza­ver­ni gye­rekjáték volt, hi­szen egy műal­kotás nem egy-két motívum, epizód átvételéből, fel­dol­gozásából áll, ha­nem a mű ere­de­ti stílusában, látásmódjában, a történetszövés módjában, az írói üze­net­ben nyilvánul meg. Ne fe­ledjük, olyan világiro­dal­mi nagyságok, mint pl. Shakes­peare, nem is néhány részle­tecs­ke erejéig, de tel­jes történe­te­ik­ben „ho­zott anyagból” dol­goz­tak, Arany Tol­di­ja is írott források másod–, sőt har­mad­la­gos fel­dol­gozása. A sort akár a No­bel-díjas Csen­des Don-ig foly­tat­hatnánk, s ak­kor még a mos­tanában annyi­ra di­va­tos in­ter­tex­tu­a­litásról, utalásról, rájátszásról, pa­ra­frázisról nem is beszéltünk még. De nem is na­gyon szükséges, témánk­hoz csak na­gyon érintőle­ge­sen kap­csolódnak.
Ami­vel vi­szont indítot­tunk, az Ábel-mo­dell ke­rek­száz esz­ten­de­je kiváltott még egynéhány asszo­ciációt. Maga a pro­to-Ábel, Ladó La­jos, további életében meg­ma­radt az íro­gató, amatőr népfi szintjén. Pe­dig te­hetsége­sebb, sze­rencsésebb s talán céltu­da­to­sabb sorstársai, mint Szabó Pál, Ve­ress Péter, mi­felénk pe­dig, Erdély­ben Horváth István, saját ko­ruk iro­dalmának élvo­nalába „írták fel” ma­guk.
Az Ábel-mo­dell életpályájának a meg­re­kedéséhez min­den bi­zonnyal ez a kel­le­met­len epizód is hozzájárult, de hogy mennyi­re, an­nak már ba­jos len­ne utánajárni. Háttérbe szo­rulásához min­den bi­zonnyal Tamási Áron min­den­faj­ta ra­jongói is hozzájárul­tak, az író kegy­vesz­tettségének esz­ten­de­i­ben talán hasz­no­sabb­nak és il­lendőbb­nek tar­tották, hogy szemérme­sen hall­gas­sa­nak róla. Gon­do­lom, ma már erre nin­csen sem­mi szükség. Ladó La­jos egyes írásait a Har­gi­ta Népe 2005-ös ka­lendári­u­ma ele­venítet­te fel, men­tet­te meg a fe­ledéstől. És még mielőtt va­la­ki ismét plági­u­mot han­goz­tat­na, hadd vall­juk be becsüle­te­sen: a százéves évfor­dulóra is a Har­gi­ta Népe , Mihály János emlékező cik­ke fi­gyel­mez­te­tett, sőt, Ladó La­jos fényképét is, a csíki kollégák utóla­gos hozzájárulásával, tőlük kölcsönöztük. Tar­toz­tunk neki ennyi­vel, a fe­ledékeny Ko­lozsvárról. Ahová nem­csak a mo­dell, a regényhős is el­ju­tott az Ábel… foly­tatásában. És ahol mo­del­lek, mond­juk ilyen címmel: Ábel Európában, ma is bővével találtat­nak. Mo­del­lek, azok még igen, de próbálja­nak csak egyet­len Tamásit is keríteni… (2007.)

Forrás: e-irodalom.ro