A toppantás

Az igazgató elvette Klumpától az informatikát, mert végre rájött, ahhoz nagyon béna, és a Gyufiszra nyomta. Ő persze pont annyira volt ász benne, mint barátja, a Klumpa.
Céklafej zsonglőrködött az infóval, a fizikával, a kémiával, az idegen nyelvekkel, mert ezekre a tárgyakra nem volt szaktanára. Már az angolra sem, mert Klári néni hagyott csapot-papot, és kiköltözött Londonba, ahol, állítólag, egy motel vendéglőjében lett mosogató.
Pitt Ákos, a Gyufisz, akivel most már gyakrabban találkoztunk, talán harmincnyolc éves volt. Néhány csaj vagány pasinak tartotta, nem tudom, hogy miért. Középtermet, rövidre nyírt szőkésbarna haj, fejhez lapuló fül, meghökkentően vastag, fekete szemöldök. Az lehetett hinni, egy részeg sminkmester műve a nem passzoló haj és a szemöldök. Na és az arc: az orra és a felső ajka között akkora volt a távolság, mint az alsó ajka és az álla között. Bajuszt talán éppen ezért nem növesztett: nem akarta, hogy a dzsungel állatai mászkáljanak benne. Volt egy lánya az első feleségétől, aki doktornő volt, a második neje pedig Gujdiék használtruha bizniszében utazott.
Anya a barátnőjétől, Esztó nénitől hallotta, hogy Gyufisz enyhén antiszemita. Nem értettem. Mi az, hogy enyhén? És ha valaki antiszemita, az tuti, hogy rasszista. Olyan nincs, hogy valaki utálja a zsidókat, de szereti a cigányokat. Én meg nem tapasztaltam, hogy Gyufisz megkülönböztető módón bánt volna bárkivel. Azaz eggyel mégis, a cigány Krisztivel, akinek mindent megengedett.
Azért persze voltak fura dolgai, sőt dilijei.
Rajzórán lemásoltatta velünk a teljes rovásírás ábécét, mert az, szerinte, a hun, sőt a héber és turáni eredetet, vagyis az isteni származást is bizonyítja.
– Hű, de jó. Istenek vagyunk! – örvendezett Zorán.
– Mi meg istennők – tódította Merci.
– Ti nem is vagytok magyarok – köpött a levesükbe Kriszti.
– De te nagyon! – mondta Zorán, és röhögött a fél osztály.
Gyufisz csöndet kért, nem reagált a beszólásokra.
A rovásírás betűivel szavakat, mondatokat fogalmaztunk. Játéknak elment. Tanárunk arról is beszélt, hogy tavaly nyáron részt vett a Kurultájon, és ott mennyire feltöltődött. Mivel senki nem értette, miről rizsázik, lelkesen elmagyarázta, hogy a muris szó – melynek csak az első és utolsó része volt külön-külön érthető – törzsi gyűlést jelent. A nomád magyarok tartottak ilyent a Kárpát-medencében. A Bugacon megrendezett fesztiválon száz hagyományőrző csoport jelent meg, száznál több jurtát húztak fel, több ezren öltöztek korabeli ruhákba. Sőt, egy lovas alakulat hunkori páncélzatban jelent meg. A dicső múlt abból is visszaköszönt, mondta, hogy az egyik íjász világrekordot állított be: nyila 603 métert repült. Ezt a srácok nem hitték el. Csak kamu, zúgták. Gyufisz kézzel-lábbal tiltakozott, fejtegetett, végül lehülyézte Zoránékat.
Egyik infóórán pedig az volt a feladat, hogy keressük meg az interneten, kik a valódi rokonaink. Vili, hogy a Kurultáj honlapján bukkantunk rá: igazi tesóink az üzbégek, azeriek, kirgizek, ujgurok, baskírok, tatárok, csecsenek, gagauzok, és más hasonló népek. Pörivel megegyeztünk, a felsoroltak mind csak Gufisz rokonai, nem a miénk.
Egy alkalommal Tokmak Karaul őrző táltostól másoltatott le egy idézetet. A táltosok valamiféle papok voltak ezer évvel ezelőtt, ráolvasással űzték el a gonosz szellemeket, és egyéb ilyen praktikus dolgokat műveltek. Infófüzetemben ma is megvan a szöveg: „ A füves pusztán végigsuhan az ős-turáni lélek. Hát ma itt vagyunk, és erről beszélünk, és ezért gyújtsunk tiszta lélekkel szertüzet, hogy szívünk, lelkünk és fohászunk felszálljon a hetedik égbe. Oda, ahol élnek a dicső múltú ősök, a mindhalálig hű hősök, akik zászlót, esküt, hazát soha nem cseréltek, de mindhalálig az ősi honért éltek. Merjél hazában magyar lenni, napkelettől napnyugatig. És ha azt látod, hogy gyalázzák családod, hazádat: toppants oda, hogy nem tűröm!”
És mi van akkor, ha én a hazámban magyarnak meg cigánynak merészelek lenni? És mi az, hogy „toppantani”? Azt jelenti: verd a nyálad, vagy engedj bele egy sorozatot? Az egész annyira gáz volt, hogy elhessegettem magamtól. Ki nem szarja le. Eltelt egy óra, és annyi.
Azért csináltunk frankó dolgokat is rajzórákon. Tapétamintákat terveztünk, soklevelű virágokat másoltunk, csegelyes kupolával kísérleteztünk, makettekkel bíbelődtünk, mértani elemekből építettünk embert.
Gyufisz néha diavetítőt hozott, festményeket pörgetett. Nekünk meg kellett mondani, mit látunk. Egyik órára behozta Leonardo da Vinci három festményét. Az Angyali üdvözletnél elmagyarázta, kicsoda az angyal, és kit üdvözöl. Az Utolsó vacsoránál megnevezte a tizenkét apostolt. A Keresztelő Szent Jánost ábrázoló kép mindenkit kiakasztott. A Szent Jani egyáltalán nem látszott szentnek. Mikor ezt bekiabáltuk, elismerte, igazunk van. Igen, olyan hermafrodita-forma, mondta, vagyis olyan, aki férfi meg női nemi szervvel is rendelkezik. Ó, majd elájultunk! Ilyen tökös kijelentést tőle nem vártunk. Alig tudta lehűteni a társaságot. Szóval Gyufisz néha jó fej tudott lenni.
A hermafrodita megnevezés a márványarcú Ildi néni fülébe jutott, és kérdőre vonta a kollégáját: micsoda dolog egy szentről ilyent állítani. A rajztanár elmagyarázta, hogy nem a hitről, hanem a művészetről beszélt, és egyébként csak azt ismételte el, ami a könyvekben szerepel. Hiába. A suli Isten-specialistájánál rossz pontot szerzett.
Legutóbb egy emberi csontvázat kellett lerajzolnunk: korábban ezzel is foglalkoztunk. Meghagyta, puncival, fütyivel senki ne foglalkozzon, mert egy csontváznak nincs olyanja, de hiába. Néhányan odakanyarítottak valamit. Kriszti fel is mutatta, hogy az a fityegő izé pont olyan, amilyen Ricsi pisilője. Persze cukkolás volt az egész.
– Minden zsidó csávónak ilyen rongyos fasza van – jelentette ki vihogva, és a lapot felemelt kézzel lobogtatta. Többen köréje gyűltek.
Gyufisz természetesen nem utasította rendre a csajt. Sőt az ablakhoz lépett, úgy tett, mintha nagyon érdekelné, mi történik a suli udvarán, ahol az alsósok hóembert próbáltak építeni.
– Irtó nagy hülye vagy! – mondtam hátrafordulva. Tudtam, minket, Pörit meg engem akar provokálni. A zsáklány ekkor még mereven ült mellettem.
– Majdnem akkora, mint te – vágott vissza. – De neked nem számít, hogy rongyos, csak jó nagy legyen.
Pöri ekkor tigrisként ugrott, jól szájon baszta, majd összeverekedtek. Gyufisz ekkor már kénytelen volt bevetnie magát. Csak nehezen tudta szétválasztani őket.
Céklafej egy órán át tárgyalt velük, de hogy mit mondott nekik, arról egyikük sem beszélt. A bunyót igazgatói intővel mindketten megúszták, mert senki nem akart belőle ügyet csinálni, még Kriszti sem, pedig bájos kis kék foltokat viselt a nem annyira bájos pofáján meg a ruhája alatt.
*
Egyik nap magyar óra után szólt Leszállópálya, vagyis Bereczky Feri bá, hogy maradjak bent, mert kérdezni akar valamit. Megvárta, amíg mindenki áthurcolkodik a 27-esbe, a kémia és fizika terembe. Ezeket a tantárgyat Kari bá, a technikatanárunk szuszakolta.
– Ami most elhangzik, az közöttünk marad – mondta Feri bá komoran.
– Nyilván – egyeztem bele.
– Miért csináltátok? Miért küldtetek gyalázkodó leveleket a feleségemnek?
– Miii? – játszottam a megdöbbentet. Volt némi színészi tehetségem. Úgy látszik, a b. neje elpanaszolta neki, és ő rögtön ránk gyanakodott.
– Nem kell beismerni. Nem. Csak a motiváció érdekelne. Ti még egyszer sem láttátok, és semmit nem tudtok róla.
– De azt igen, hogy kicseszett magával – csúszott ki a számon.
– Áhá! Sejtem, honnan fúj a szél. Csak az a baj, hogy Angéla, aki még mindig a feleségem, azt hiszi, én biztattalak fel titeket.
– Bocs, de tényleg nem tudom, miről van szó.
– Arról, hogy húsz mocskos levelet küldtetek Bereczky Angéla nevére, a B-i iskola címére.
– Mi? Ezt honnan veszi a tanár úr?
– Csak ti tudtok olyan szót kitalálni, hogy a péniszbringa.
– Fogalmam nincs, mit jelent.
– Persze. Hogyne. A feleségem üzeni a feladóknak, hogy állítsák le magukat. Ha megteszik, akkor nem jelent fel engem, mint értelmi szerzőt.
– Ha tudnám, kit kell leállítani, bizony isten szólnék neki.
– Rendben. És hidd el nekem, hogy a nejem, bár tényleg kicseszett velem, ahogy te fogalmaztál, de nem egy gonosz némber.
– Ha a tanár úr mondja… Bár nem tudom, mi közöm van hozzá.
– Hát ez az – bólintott a tanár szomorúan, és intett, hogy elmehetek.
*
A nem létező, azaz fakultatív népismereti tantárgy keretében egy dokumentumfilm vetítését harangozták be. Tizenkettő után mindkét nyolcadikat beterelték a könyvtárba. Basa Norbi, a MOOC iskolai referense hozott egy filmet, és a vetítés előtt rövid ismertetőt tartott. Mivel mindhárom igazgató és az aktuális óráját a filmnézésre átengedő két tanár, Joó Márton meg Pitt Ákos is bent tartózkodott, csöndben hallgattuk.
Norbi elmondta, Sidó Kata Vigyázók című szocio-filmjét először az országos bemutatón, a Toldi moziban látta pont egy éve. Mivel az alkotót a hírhedt cigány-gyilkosság legszörnyűbb esete ihlette meg, ő már akkor arra gondolt, hogy a filmet minden iskolában be kell mutatni. Sidó Kata ismert a magyar nyilvánosságban, a tévékben is gyakran szerepel. Nem csak azért, mert jogvédő, és kiáll a megalázottak mellett, nem csak mert jó író és jó filmes, hanem mert, nem mellékesen, jó nő is. Ekkor az előadó vágott egyet a szemével. A srácoknak ez nagyon bejött.
Az írónő, folytatta Norbi, részt vett a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság áldozatainak virrasztásán, utána nyílt levelet tett közzé. Abban megkérdezte, miért nem ordít az ország? Mivel a megszólított továbbra is kuka maradt, ő elkészítette a fikciós dokufilmjét. Amatőr szereplőkkel játszatott el a valódi esethez hasonló sztorit.
Ezután kezdődött a vetítés. A kisiskolás főhős suliba jár, néha játszik, néha telefonjával filmez. Közösségben zajlik az élete. Mindenkinek van társa: gyereknek, felnőttnek. Együtt mennek vásárolni, csoportban kártyáznak vagy nézik a tévét. A filmbeli tévéhíradó a Móres Párthoz kötődő Él-Csapat fekete egyenruhásainak vonulását mutatja. Egy asszony jósolni akar a főhősnek, de ahogy a tenyerébe néz, megijed, meghátrál. Aztán megtörténik az, amitől a nézők félnek: a gyűlölet egéből lecsap a nem válogató, nem mérlegelő, könyörtelen villám.
Nem tudom, mi volt velem, az első filmkockák után reszketni kezdtem, és miután vége volt, még mindig remegett a gyomrom.
Basa Norbi elkövette azt a hibát, hogy vitát kezdeményezett. Először én raktam fel a kezem.
– Rólam azt mondják, hogy mániám ez a gyilkosságsorozat – mondtam.
– Tényleg? – csodálkozott Norbi.
– Mert gyakran rákérdezek. A tanároknál.
– Szerintem te nem mániás vagy, hanem bátor, és keresed a magyarázatot. Bár mindenki ilyen lenne – mondta kedvesen.
A könyvtárban akkor is a hosszú asztal legvégén ültem, így nem láthattam Kriszti arcát, aki persze az első sort választotta, hogy minél közelebb legyen az imádott fazonhoz. Zsike, aki szintén elöl ült, később elmondta, amikor a srác engem dicsért, a turicsaj összerezzent, elsápadt.
– Már sok suliban vetítették a filmet? – kérdeztem.
– Sokban? – kérdezett vissza az enyhén vörös orrú pasi, és a fejét csóválva. – Egyben sem. A MOOC-nak az is nagy erőfeszítésébe került, hogy megszerezzünk ezt a kópiát, és elhozzuk nektek.
– Ilyen közönyösek a magyarok?
– Erre nem tudok válaszolni – mondta Norbi.
Ekkor talpra szökött Krisztina, és ideges, visító hangon közölte:
Szerintem szar ez a film. Semmi nem történt benne.
Barátja meghökkent, nem számított ilyen béna rizsára.
– A szoció-film egy közösség életét mutatja be – magyarázta türelmesen. – Így van ebben is. Egy romatelep békés hétköznapjait láttuk. Ha úgy vesszük, tényleg nem történt semmi extra, mert a filmben szereplő romák semmi rosszat nem tettek. Mégis célpontok lettek. És meghalt egy kisfiú meg az apja.
– Akkor is szar – ismételte makacsul Kriszti, és kirohant a könyvtárból.
Senki nem állította meg, mert az igazgatók már a film elején elhúztak, a két tanár, a Klumpa meg a Gyufisz pedig végig a könyvespolcok mögé húzódva röhécseltek.

(Folytatjuk)