Friedeck 1983-84

Az első LEVÉL

Alig tízpercnyi gyalogséta volt a Háztól a svájci-német határig. Nem tiltották, de nem nézték jó szemmel, ha ott csellengtünk. Néha elsétáltunk mellette megbámulni, ahogy emberek szabadon jönnek-mennek. Ez valami olyanszerű szórakozás volt, mint a vendégmunkásoké, akik, ha tehetik, az állomásokon találkoznak, nem utaznak sehova, nem várnak senkire, de ábrándoznak a szabadságnak eme dimenziójától ihletve.

Még a nyár elején hatalmas építkezésbe kezdtek a svájci oldalon, három szállítóvállalat közös irodaépületet húzott fel, hogy a hatalmas teherszállító autóik sofőrei ne kelljen a végtelen sorokban veszítgessék az idejüket, hanem itt gyorsan megkaphassák az átlépéshez szükséges okmányokat. Az egyik cseh apa, aki otthon már dolgozott építőtelepeken, vette a bátorságot, és ha lassan oldalogva is, belopta magát a telep területére, mint aki csak úgy sportból szeretné a talicskát ide-odatolni, majd látva, hogy nem kergetik el, szóba elegyedett a mesterrel. Szó szót követett, így aztán megtörtént, ami akárhol megtörténne ma is, ha egy építkezés beindul, soha sincs elég munkaerő (az építőipar úgy szeretné, hogy valahol legyen egy „ruhatár”, ahonnan, mikor kell, leakasztunk, s mikor már nem, visszatesszük a melóst), a mester szólt a főnöknek, az meg szólt Bernben, s csodák csodája, egy héten belül megjött az első munkavállalási engedély. A cseh munkaszerződést kapott, és segédmunkásból villanyszerelővé nőtte ki magát, de úgy is írhatnám, hogy ő lett az egész építőtelep dzsoli dzsókere, és ígéretet kapott, hogy magukkal viszik Svájc másik sarkába, mikor 23 hónap múlva itt befejeződika munka. A főnöke beszélt Herr Sigggel, hogy addig is maradhassanak a Házban, hiszen hely van, a kislányuk pedig a közeli iskolába jár. Maradhattak. Talán annyi változás történt, hogy a zsebpénzt nem kapták többé, és mivel kötelező egészségbiztosítást kötött, más orvoshoz jártak, ha erre szükség volt. A feleség külön kiskonyhát vezetett az emeleten az addig csak reggeli elkészítésére szánt szobában, a férjének kosztos edényben vitte az ebédet, s a lányuk is az iskolai órarend szerint járt haza. A főzéshez a hozzávalókat szabadon vehette a miénkből, s ezzel nem is volt semmi baj, de furcsa módon a felszín alatt valahol mélyen történt valami. Hiába magyaráztam még magamnak is, hogy ez mindnyájunknak jó, hiszen íme a LEVÉL, már nemcsak ábránd, de valóság, és ha ő megkapta, most már mi következünk, az irigység lett úrrá alassan reményüket és türelmüket vesztett embereken.

Egy-két napig ha tartott a közös öröm, eközben sorra jártunk gratulálni, aztán érthetetlenül, mintegy vezényszóra, kiközösítette őket a Ház. Már nem beszélt velük senki, éreztették, hogy nem ide valók, a strandon odébb húzódtak tőlük, ha nagy néha vasárnapokon kijöttek fürdeni, a reggelinél kerülték az asszonyt, inkább lejöttek egy emelettel lennebb, csak ne kelljen látniuk rajta a boldogságot. Az öröm még könnyen fertőző, azt meg lehet osztani másokkal, s ezáltal megsokszorozódi, de boldogság itt, a Házban…? Nem tudom, miért, de valahol a tudat alatt úgy éreztük, mintha egy, a külvilágtól nagyon rég elvágott szigeten élők közé hirtelen egy egészséges hajótörött úszik ki, és akkor jönnek rá, hogy ők mindnyájan leprásak. Meghatványozódott a várakozás gyötrelme, s folyton arra kerestük a magyarázatot, hogy miért ők a kiválasztottak, miért nem éppen mi lehetünk a szabadok? Valamit bizonyára csináltak, valami biztosan nem rendes emberekhez (mi voltunk azok!) illőt! A közutálattá vált irigység aztán kiűzte őket a Házból. Kerestek a faluban egy üres szobát, messze tőlünk, és kiköltöztek. Nekünk pedig otthagyták a most már megsokszorozódott, tehetetlen, tétlen várakozás fájdalmát, kínjait.

(Folytatjuk)