Négy romániai pionír (úttörő) életútját göngyölíti fel a Hargita Népe egyik nyári számában a szerző. Alanyai, akik nyíltan megosztották vele élettapasztalatukat, 1980-ban voltak 13-14 évesek. „Szorgalmas és jó tanulóként élpionírok lettek – így a riport felvezetője -, ahogy akkoriban illett, így az a kitüntetés érte őket hogy részt vehettek a Pionírszervezet Megyei Konferenciáján, amelyről a Jóbarát című országos hetilap fényképes beszámolót között. A négy pionír – kér lány, két fiú – Hargita megye négy különböző szegletét képviselte.”

A szerő azt is megmondja, hogy viszonylag hamar rábukkant az egykori vörösnyakkendősökre, annak ellenére, hogy statisztikák szerint a 80-as évek évjáratainak legalább egyharmada „kereste/keresi külföldön a boldogulását”. A keresett fiatalok mindegyike az országban maradt. Mivel ismertetőnk szempontjából a nevek nem sokat mondanak, mi az élettörténetek lényegére helyezzük a hangsúlyt, az alanyokat névbetűikkel szerepeltetjük. (Káfé főnix)

Aki legmesszibbre jutott

A csíkszentdomokosi GyM a tengerparton, fiával szabadságolva fogadja hívásomat. Kacagni kezd… pionírkoráról legelőször a táborozások, ismeretségek nyomán érkező sok-sok levél és képeslap jut eszébe, s az, hogy a falu postása biztosan haragudott rá a sok munka miatt.
– Én inkább éltanuló voltam, nem élpionír, a pionírság természetes velejárója volt az iskolába járásnak. Nem emlékszem, hogv ilyen irányú ambícióim lettek volna, sem akkor, sem később. Minden spontánul történt velem az életben, a jó Isten és a gondviselés egvengette utamat, nem az ambíció. A jelenlegi Márton Áron Gimnáziumban, biológia-kémia osztályban érettségiztem, később Bukarestben jogot tanultam. Az első munkahelyem az Előre című országos lap volt, ahol a korrektúrán dolgoztam. 1990-ben a lap utódjától, a Romániai Magyar Szótól átkerültem a Művelődési Minisztériumhoz…
Innen a televízió magyar adásához került, bemondóként, 1990 áprilisától kezdett megjelenni a képernyőn. Azóta Bukarestben él és a Művelődési Minisztériumban, illetve a magyar adásnál dolgozik mint közhivatalnok.

Aki helyben a maradt

BM, a gyergyószentmiklósi l-es számú általános iskola egykori pionírja ma fizikatanárnő szülővárosában
– Magára a gyűlésre nem emlékszem, sem arra, hogy különösebben élpionír lettem volna. Akkor úgy működött, hogy a legjobb tanulót kiszemelték, belőle lett az osztagparancsnok. Talán egységparancsnok is voltam. Olyan volt, mint a párttagság, gyermekek voltunk, naivak, s aztán csodálkoztunk azon, hogy mit is hittünk. Később politikai tevékenységet egyáltalán nem folytattam, párttag sem voltam soha. Tanárit végeztem 1988-ban. Akkor egy Galac környéki községbe helyeztek ki, de 1990-ben, amikor Hargita megyében átszervezték az iskolákat, hazahívtak. Később mégis úgy alakult, hogy itthon románul kaptam katedrát, és mindjárt 23 éve ugyanannál az intézménynél tanítok.

Aki hazatért

NP csíkszeredai.
– Ötödikes koromban, viszonylag korán az iskolai szervezet egységparancsnok-helyettese lettem. Akkoriban is volt 5-8. osztály a gimnáziumban, s mivel a szüleim ott tanítottak, egyértelmű volt, hogy oda járjak. Az egységparancsnok mellé kellett négy helyettes, minden évfolyamról egy, így lettem én ötödikesként. Ugyanebben az évben már a szervezet városi, sőt megyei vezetőségébe is bekerülhettem, egyrészt azért mert kiválóak voltak a tanulmányi eredményeim, másrészt a nyolcadikosok éppen kimentek, s általában, aki ötödikesen megkapta ezt a pozíciót, végig is vitte… Hatodikos koromban én is országos elnökhelyettes lettem, mert akkor éppen olyan kritériumoknak kellett megfelelni, amik illettek rám, vagyis, hogy a Hargita megyei elnökhelyettes legyen fiú, értelmiségi szülök gyermeke, magyar nemzetiségű… Ezután kéthetente agytágító gyűléseink voltak Bukarestben. Elmondták a feladatokat, hogy a tanulásra kell koncentrálni, a krumpliszedésre, a gyógynövénygyűjtésre… Elvi irányvonalak voltak, amelyeknek a felét nem is értettem. 1979-ben a 12. kongresszuson is jelen voltunk mint küldöttek. Azelőtt két nappal már bevittek, és gyakoroltuk a felállásokat, minden sor szélén ültek hivatásos tapsolok, s a tömeg felvette a ritmust. Két nap után rendesen végszavakra tudtuk, hogy mikor kell felállni, s valamit kiabálni… Gyermekként nekem csak pozitív és jó dolgok maradtak meg a pioníréletből. Egy idő után kivételezett helyzetbe kerültem, táborokba mentem, riportokat készítettem a vásárhelyi rádiónak kéthetente a vasárnapi gyermekműsorba, s még fizettek is érte… Ezt is nagyon élveztem. Burokba kerültem a kivételes helyzet révén. Talán el is hittem, hogy én tényleg kivételes vagyok. … Mindig megkaptam előre azt is, mit kell felolvasnom a különböző konferenciákon. Tehát az, hogy én haladhattam, az abszolút a tanulmányi ered menyeknek – no meg a szüleim státusának – volt köszönhető. … Aztán nyolcadik után bejutottam a gimnázium matematika-fizika osztályába, szembesültem ügyesebbekkel, jobbakkal, nem voltam eltanuló, a KISZ-szervezetben nem vállaltam semmilyen funkciót, talán meg sem kérdeztek…
NP 1985-ben érettségizett. Bejutott a galaci hajómérnöki szakra, s később a Gödöllői Agrártudományi Egyetem agrárközgazdasági szakát is megkezdte, de mindkettőt abbahagyta. 1990-ben Magyarországon próbált szerencsét… Ezután hazatért, és több évig helyettesítő tanárként dolgozott, majd újból hét év Magyarország következén, amikor egy alapítványi iskolában szellemi és testi fogyatékos gyerekeket tanított matematikára, és történelemtanárit végzett. Négy éve ismét itthon van, de diplomáját nem honosította. Korrepetál, felvételire és érettségire készít fel gyerekeket, több-kevesebb sikerrel.

A pénzügyes

BCs telefonon nyilatkozott a riporternek, Bikfalváról.
– Szerintem nem úgy kell kezelni minket, mint éltanulókat – mi egy adott helyzetnek voltunk a szerencsés alanyai. Abban a rezsimben keresték az „egészséges” aktivistákat. Ezt a célt szolgálta részben a pionírszervezet, s ehhez zárkóztak fel később a haza sólymai is. Minden bizonnyal „pionírkarrierem” során az is nyomott a latban, hogy munkásszülök gyereke vagyok. Mint gyerek, nagyon boldog voltam, hogy pionírként részt vehetten kb. negyven táborban, amelyek szinte semmibe nem kerültek. 1978-ban például Dániában voltam egy napot, s mindent az állam fizetett. Hogyne tetszene egy gyereknek, hogy világot lát, ismerkedik! Csak akkor tevődtek fel néha kérdések, kételyek, ha a templomban találkoztunk egy másik pionirral, s megkérdeztük, te el mertél menni a templomba? Mert a szüleim a vallásos nevelést is próbálták megtartani, miközben a tanárainknak sikerült a tőlük is elvárt pátoszt belénk ültetni. Megjegyzem, bár kötelező volt a pionírok hazafias nevelése, a párt iránti elkötelezettség fejlesztése, nagy tisztelettel tudok emlékezni azokra, akik a megyei pionírszervezetet vezették, – Kovács Jánosra és Balázs Lajosra gondolok -, mert annak ellenére, hogy a kötelező rendezvényeken elhangzottak a direktívák, a hivatalos szlogenek, magunk között ilyesmiről nem is volt szó. Balázs tanár úr felkeltette a figyelmünket a néprajz iránt, Kovács tanár úr a túrázásokkal, az expedíciókkal belénk nevelte a természet iránti szeretetet, vagyis nem szűntek meg igazi pedagógusok lenni… Azt hiszem, nem is volt gyermek, aki abban az időben szívből ne tapsolt volna, vagy ne skandált volna. Azt hittük, ez így van jól. Nyilván lehetne filozofálni, hogyha fennmaradt volna a rendszer, milyen pályát futottunk volna be… Én a csíkszeredai Matematika-Fizika Líceumban letett érettségi után jogra felvételiztem, nem sikerült. A székelyudvarhelyi Cérnagyárban kezdtem dolgozni a legmocskosabb munkával. Nyolc hónap után akadtak olyanok, akik ennél többet láttak bennem, s akik a pályámat egyengették, így kerültem a beszerzési osztályra, majd az akkori káderosztályra, ezt követően a megyei pénzügyön 13 évet dolgoztam. Közben közigazgatási felsőfokú oklevelet szereztem…
BCs felnőttként is politizált egy kicsit – „amíg a gyomra bírta” -, saját községének önkormányzati képviselőjeként.
*
Mind a négyen vállalják teljes életüket.