A vizsga napján tehát minden protekció nélkül ültem neki az írásbelinek. Körülöttem forrongott a felvételizők serege: előttem teljesen ismeretlen fogalmakkal dobálóztak, s a zenetermekben valóságos koncerteket rögtönöztek. Csupán egyikükre emlékszem vissza egészen világosan: olajosképű, nagy, barna szemű kövérkés fiú volt, zongoránál és nagybőgője mellett egészen megtáltosodott, vad és tökéletes jazz-ritmusokat csalt ki a hangszerekből, egész teste, minden porcikája együtt mozgott a zenével; elméletből nemigen jeleskedett, s mivel a jazz akkoriban nemigen volt „szalonképes” a zenei intézményekben, biztosra vettem, hogy nem kerül be. De bekerült, és én nem kerültem be, bizonyítékául annak, hogy a szakmabeliek jó értelemben vett maffiája mindig is győzedelmeskedik a kívülről betolakodók fölött, s hiába akarnak mindenkiből mindenfélét – tehát fából vaskarikát – csinálni, ilyesfajta demokrácia nincs, nem is lehetséges. (Az olajosképű legényből később egyik legkiválóbb jazz-zenészünk lett, Johnny Raducanu.) Jómagam az általános tárgyakból szerzett jeleseim révén elértem annyit, hogy a hirdetőtáblán a „hely nélkül sikerült” vizsgaeredményt olvashattam a nevem mellett. Megnyugodva, felszabadultan távoztam, olyanféle érzéssel, mint mikor az ember nem megy férjhez szenvedélyes szeretőjéhez, de megtartja hatalmas intenzitású, tartósan ismétlődő pillanatok számára. Ilyen szerelemben maradtam a zenével, nem egymás érdekeit szolgáltuk, nem alkottunk-teremtettünk egymással semmit – de megmaradt számomra örök öröm és sejtelem forrásának.

Boldogan róttam ismét szülővárosom utcáit. Már szeptember volt, meleg, édes, hegyi szeptember. Mit tudtam én akkor arról, hogy a táj, a levegője, ízei, illatai soha nem múló benyomásokkal bélyegzik meg a lelkemet, éppúgy, mint az akkor még élő szász költő, akinek versét, az Erdélyi elégiát majd félszázaddal később, egy búcsúzó szerelem kínjaitól könnyesen fogom lefordítani anyanyelvemre. Adolf Meschendörfer még tíz évet élt itt e városban, egy számára visszájára fordult világban, amelyet azonban egyszerűen nem vett tudomásul: könyveiben, családjában keresett vigaszt, meg a tájban. Mikor e sorokat írom, az erdélyi szászok tömegesen hagyják el 800 éves hazájukat, hogy a számukra örökre idegen Deutschlandban telepedjenek meg (valami bosszantó, élő húsmaradvány állandóan ingerlékenységben tartsa őket a kőszív alatt, amelyet Hollandus Mihály a mellükbe helyezett; a pénz, a „fogyasztói társadalom” jótéteményeiért cserében.). Ezt az ingerült bosszúságot, enyhe dühöt (nem, a szászok nem mondanák ki a Sehnsucht, Heimweh szavakat) aztán sörbe fullasztják, és kövéren, rózsásan, szagtalanítva bolyonganak majd Európa autósztrádáin, s ha néha „hazajönnek”, már csak unalomból teszik meg, hogy elhencegjenek autócsodáikkal. A legérzékenyebbje azonban tudni fogja, hogy:

„Itt másképp susog a forrás, másképp száll az idő”…

Fordításomban egy szász költő kifogásolta, hogy az „Ach, es ist schon September”-t „Ismét itt van szeptember”-nek fordítottam – ami az emberélet őszére utaló mondatot konkrét szeptemberré változtatja. De Radnóti is szabadon értelmezte, mikor a lomhán tovahaladó szeptembert „fürtöt érlelő”-nek fordította. Apám szerint nagy merészség volt Dsida és Radnóti után újra lefordítani e verset. Egyetlen ellenérvem volt csak: sem Radnóti, sem Dsida nem volt brassói…

Ballagtam tehát az édes szeptemberi napfényben, és nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Valami lelkifurdalás gyötört, hogy tenni kéne valamit – de mit? Anyám most is magához ragadta a gyeplőt, és bennfentes aktivista barátnője segítségével állást szerzett nekem a városi könyvtárban, a gyermekosztályon. Ez amolyan szinekura lett volna, hogy egy év múlva megkíséreljem a felvételit – de hogy milyen szakra, arról nem esett szó.

A könyvtárban ügyetlenül tébláboltam: a szemfülesebb gyerekek észrevették, hogy nemigen figyelek oda, zajongtak, széthordták a könyveket. Az adminisztratív munka elborzasztott, s úgy éreztem, a könyvtáros nem élő, hanem halott könyvekkel bíbelődik. Mindegyik könyv számot, osztályozást, jelet kapott, mint valami sírfeliratot. Rabságnak éreztem a nyolc órai munkaidőt, és a poros raktárban töltött hosszú órákat. Az indexre tett könyvek e fénykorában viszont odalent a raktárban és pincében rengeteg érdekes könyvre bukkantam, de persze nem volt időm, lehetőségem ott elolvasni őket. Annál több orosz és szovjet könyvet habzsoltam be akkoriban, még másodrangú íróktól is, akiknek a neve azóta feledésbe merült. De akkor fedeztem fel Gogolt és Lermontovot, s még Csernisevszkij is lenyűgözött. Mindenütt olvastam, a gyűléseken is, amelyeket egy kékszemű, korán hervadó, rémült nő – a könyvtár igazgatónője – vezetett. Egyszerű falusi asszony volt, jóindulatú és szelíd, „kiemelték”, elvégeztettek vele valamilyen politikai kurzust és megtették könyvtárigazgatónak. Rémülete és zavara megindító volt. Hamarosan gyomorfekélyt kapott és nem jött többé vissza.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. február 7.