Friedeck 1983-84

Fogyunk

Hiába költözött ki a cseh család, az irigység és a tudatszaggató kérdés, hogy „miért ők és miért nem mi?!”, ott maradt velünk, és fokozta a megélt kínt, amely lassanként dühbe torkollt, feloldva a még úgy-ahogy kordában tartott indulatokat. Figyeltük egymást, még árgusabb szemekkel. Különösen a féltizenegy körül naponta érkező postás táskáját szerettük volna átvilágítani. Sajnos, szigorúan csak Herr Sigg irodájában nyitotta fel és tette az asztalra a kilónyi reklámkatalógus mellett a néhány nekünk szóló levelet, a főnök pedig ebédkor olyan rítus keretében osztotta szét a címzetteknek, akár a karácsonyi ajándékot.

A következő LEVELET is, egy OLYANT, amit a csehek már megkaptak, és amire mindannyian vártunk, az irodában adta át. A kétgyermekes magyar család kapta, sok bélyeggel ellátott, ajánlott levél volt. Felnyitották a borítékot, és furcsamód azonnal elhagyták az ebédlőt. Délután kimentek az udvar végén téglákra állított utánfutójukhoz, újra a kerekeire eresztették, s elkezdődött a csomagolás. Minden megmozdíthatót bepakoltak, elkezdve azoktól, amiket az ócskapiacon ők is bevásároltak, el addig, hogy a pincében raktározott tartós élelmiszerek közül is annyit, de aztán gátlástalanul, mintha Afrika-expedícióra készülnének, a fürdőből a közös használatra szánt samponokat és vécépapír-hengereket, mindent, de mindent, éppen csak annyi helyet hagytak, hogy a két gyermek még be tudjon majd zsúfolódni a kocsiba. Este a TV előtti társalgóban aztán szabadjára engedték az indulataikat, mindenkit lemarháztak, aki hajlandó itt tovább penészedni. Különös gyűlölettel rágalmazták a többi magyart, akik mind azt diktálták be a meghallgatáson, hogy az orosz nyelv kényszere ellen menekültek ide. Ezt ők találták ki, és nem tudják, hogyan és mikor lophatták el az ötletet tőlük a többiek, de biztosra vehető, hogy ezért néztek utána alaposabban a svájciak, és az a visszajelzés jöhetett, hogy egyéni esetek lehetnek ugyan, de így, tömegesen nem jellemző. Itt a magam marha módján, mert nekem örökké viszket, beleszóltam, hogy szabadalmaztatni kellett volna a találmányi hivatalban, s akkor most nem lenne vita. Az újabb lincseléstől Herr Sigg megjelenése mentett meg, aki, nagy meglepetésünkre, ebben a szokatlanul késő órában is még a Házban volt. Lehívatta az irodájába az útra kész családot, átadta nekik az útleveleiket és az akkor minden menekültnek, aki hajlandó volt visszamenni a saját országába, kijáró 500 svájci frankot (később, a balkáni háború után ez 3000 lett), és alig szóródtunk szét, értünk fel a szobáinkba, az udvaron felburrogott a Wartburg, mi meg ismét kevesebben lettünk a Házban. Másnap aztán a jóságos Herr Zwalentől megtudhattuk, hogy a honvágyat az eltávozókban egy örökösödési irat keltette fel ilyen hirtelen. Váratlan elhunyt egy vidéki tehetősebb rokon, és megkapták a figyelmeztetést, hogy csak akkor tarthatnak igényt az örökségre, ha hazamennek, és úgy látszik, hogy azért a pénzért megéri, hát istenem, a gyermekek legfeljebb megtanulnak oroszul…De őszintén mondom, hogy ha akkor nem jön Herr Sigg, és én a lincselés áldozatává válok, egy, a Ház hangulatát ismerő esküdtszék felmentette volna a tetteseket.

Az eset hasonló lett volna a bridzslexikonokban leírt texasihoz. Az köztudott, hogy a férj-feleség páros eleve úgy ült le az asztalhoz játszani, mintha spanyol csizmát kellene kötelességszerűen elviselniük.Rövidre fogva: a feleség már a licit alatt hibát követett el, és emiatt egy rossz, de teljesíthető felvételben landoltak. A férj lett az „asztal”, neki kellett kiteregetnie a lapjait (és némán követnie a feleség lejátszását), ám a kártyák mellé kitette a pisztolyát is. Halálos csendben figyelte mindenki az egész teremben, hogy mi történik. Abban az irtózatos stresszben a szerencsétlen asszony rosszul adott meg egy impasszt, a felvétel megbukott, mire a férj felemelte a pisztolyt, és agyonlőtte a feleségét. Az összehívott bridzsszakértő esküdtszék felmentette a férjet azzal, hogy aki ilyen rosszul licitál, és utána ráadásul ilyen rosszul játszik, azt le kell lőni…!

(Folytatjuk)