„A természet is kedvében akart járni. Ko­mor, esős, nap­ta­lan na­pok sora után gyönyörű napfényes, me­leg őszi nap­ra vir­radt a reg­gel, ame­lyen Herczeg Fe­renc megérte het­ve­ne­dik születésnapját. A hűvösvölgyi kert­ben bol­do­gan sóhaj­tot­tak fel az őszi virágok s a nap felé fordították színes orcáikat, mi­alatt a kert uránál a közélet nagyságai, a kormányzó leg­na­gyobb kitüntetését hozó mi­nisz­ter, a tu­dományos és iro­dal­mi társu­la­tok előkelőségei tisz­te­leg­tek, üdvözölve az írót, a leg­sze­rencsésebb pálya al­konyán, ame­lyet a ma­gyar iro­da­lom történetében is­merünk.” (A hetven éves Herczeg Ferenc hűvösvölgyi villája kertjében.)

Midőn a színpa­don a fény ki­hunyt, s el­in­dul ha­za­felé, a mély­zengésű han­gok is rút hangzású árnya­la­tot kap­nak. Ott­hon, le­ve­te­ti öltönyét, vállfára rak­ja.
A rend élet­te­len.
Az árnyék még hűvösebbé te­szi.

Gon­dol­junk min­den­ko­ri – kacér, di­va­to­san érzéki és elegánsan érzel­mes – nőire, akik úgy­mond a fran­cia iro­da­lom tején ne­vel­ked­tek, mégis meg­fe­lel­tek an­nak a képnek, ahogy ma­gyar úri­em­be­rek a szép nőt látni sze­rették. És gon­dol­junk arra a sok, jórészt csak epizód-sze­replőre: ügyvédre, or­vos­ra, ke­res­kedőre, ipa­ros­ra vagy az ala­cso­nyabb társa­dal­mi réte­gek férfi­alak­ja­i­ra – az író haj­szálpon­to­san mind úgy ábrázol­ja őket, aho­gyan a ma­gyar úri­em­be­rek­re általában szokás volt nézni. Herczeg Fe­renc­nek a magánéletéhez való vi­szo­nya azon­ban rejtély ma­radt, te­kint­ve, hogy csak „mint költő” – költött történe­tek­ben volt haj­landó a nyilvánosság elé lépni. Talán nem is olyan meg­lepő va­la­ki részéről, aki va­la­hol egész életében más sze­re­tett vol­na len­ni. („…na­gyon szűkszavúan beszél a magánéletéről… – állapítot­ta volt meg, még kortárs-közelből, Zsig­mond Fe­renc. – Ezt a vi­szonyt Herczeg 1939-ben ne­ga­ti­visz­ti­kus pers­pektívába állítja: a művek, a művészi si­ke­rek az éle­tet a bol­dog­ta­lanságba taszítják. Az első írói (pon­to­sab­ban színházi) si­ke­rek után a „lányos házak” el­vesz­tették az iránta való érdeklődést.”) Saját val­lomása sze­rint a színházi élet­be való be­kerülés követ­kezménye az lett, hogy: „a bu­da­pes­ti családok […] egymás után le­vették rólam a kezüket. El­ve­szett em­ber­nek te­kin­tet­tek, és ez­zel körülbelül el is dőlt az a kérdés, le­het-e még belőlem ren­des férj és családapa.”

Nyo­masztó sötétség.
„Magányérze­ted­del las­san azzá le­szel te is”.
A por­celánkészlet érin­tet­lenül ünnepélyes, hall­ga­tag. Ám ha földhöz csapják, a szilánk­jai fel­si­kol­ta­nak, Ugyanúgy: a rend elvész, ha rád tör a rémület. A jövő sötét; ed­dig te azt hit­ted, hogy a derék, jólszi­tuált em­be­reké. Sem­mi sem pótol­ha­tat­lan, igaz. De ez már lakás – nem hajlék. Már nem mentsvár.
A gyu­fa leég. A fű meg­haj­lik a küszöb alatt, re­meg. A hall­gatás nem le­het tartós mentség.
Mi len­ne, ha szen­vedélyes hősének lel­ki­erejével, intő példaként, felgyújtaná a házat?… Van­nak-e egyáltalán olyan férfihősei, akikből ele­mi erővel tör fel az igazságérzet, a sze­rel­mi szen­vedély? (Nem csak törnek-zúznak, mint va­la­mi pa­raszt Túri Dani.)
A rigó el­hall­ga­tott. A léleg­ze­tet med­dig le­het vissza­tar­ta­ni?
Az önbi­za­lom meg­rendült (!)… ez még nem je­len­ti azt, hogy a léleg­zet eláll.
A vi­szo­nyok változása. A kínos el­hall­gatás, ala­kos­kodás, álszen­tes­kedés, az érvek józan ki­fejtésének: a vi­szo­nyok tisztázásának esélyét meggátoló presztízs.
Az ébrenléttől való me­nekülést sírboltként el­ta­karó, me­rev per­ga­men-hom­lo­kon dur­va hámlások; halványkék ere­zet a halántékon („Vér nélkül az igazságta­lanság nem kiált­hat az égre!”)
Túl nagy az ab­lakán betörő világosság…
„Mi lesz, ha csak úgy csu­pasz kézzel feltörök egy diót?”
Magától rend­be jön majd ismét min­den. Élcek, ki­bi­cek, rágal­mak, sajnálkozó, együttérző pofák nélkül.
A csöndet kitöltik a sza­vak.
S az ürességet…?
Látja magát, amint ma­kacsság, üvöltés nélkül, egy tal­pig úri­em­ber nagy­vo­nalúságával kihátrál a színről.
A függöny kissé megrándul.
Már csak a bir­tok­vi­szo­nyo­kat kell ren­dez­ni. (A pincér már hoz­za a meg­ren­delt pa­lack bort.) Tárgyi bi­zonyítékok­ra nem­igen lesz szükség. Jön a háború, úgyis min­den ca­fat lesz.
A nők min­dig ked­ve­sek, fi­gyel­me­sek vol­tak hozzá. Ezt a rend­hagyó hat esz­tendőt il­lik el­fe­lej­te­ni. Ma­ga­biz­tos mo­soly. Híres­nek len­ni kétélű do­log. Újabb kézfogások, bi­zal­mas­kodók, tartózkodóak; iz­zadt te­nye­rek. Az ölelés elől ud­va­ri­as mo­sollyal, óva­to­san kitér.
Fagy­lalt­krém…
fog­or­vos…
válóper…

A szerző prózájának teljes anyaga az eirodalom.ro honlapon