II. Az igazságról

Mint már írám előző levelemben, egy egész cikksorozatot szentelek a demokrácia nagy kérdéseinek józan ész gyanánt megosztva azt az olvasóközönséggel, amit a könyvtárban sikerült magamba szívni.

Büntetlen és büntetett előéletem során sokfelé megfordultam a tengereken és a kikötőkben, ezt nem hivalkodásnak mondom, de a jobb csapottamat ismerik Szingapúrtól Honoluluig, és az ilyen névért sokkal többet kell tenni, mint az irodalmi ismertségért. Össze tudom hasonlítani.

Egy alkalommal midőn a Csendes-óceánon hajózánk távol minden bejegyzett hajózási útvonaltól egy rozzant bárkán, minden okunk megvolt eme emberkerülőnek tűnő magatartásra, ugyanis a hajó szállítmánya csempészáru volt, lopott holmi, alkohol, fegyver, ilyesmi. Hozzá még a hajót is úgy loptuk. Válogatott csibész banda volt a társaság, együtt legalább ezerkétszáz év jogerős le nem töltött szabadságvesztéssel, ami tekintélyes mennyiség, ha azt számítjuk, hogy alig voltunk tizenöten. A hajó ráadásul úgy meg volt rakva, hogy három hüvelykkel mélyebbre süllyedt, mint a merülési vonala. A motorok öregek, oly lassan haladtunk, hogy időnként egy-egy sziget megelőzött bennünket.

Na ez a hajó egyszer viharba került, és úgy megtépázta a háromnapos orkán, hogy sürgősen kikötőbe kellett vonulnunk javítás céljából. És szerencsénk volt, távol a hajózási útvonalaktól egy olyan csendes-óceáni szigetre találtunk, ahol előttünk még nem járt fehér ember.
Képzeljenek el egy trópusi paradicsomot, ahol a fákon ezerféle gyümölcs érik, a tenger apálykor terített asztalt teremt a bennszülötteknek, akiknek csak élniük kell a természet millió ajándékával. Rosszul mondtam az előbb, ez amolyan írói fordulat, az összes klasszikus él vele, hogy később kiigazíthassa magát, és az illetőleg szóval adjon új fordulatot az elbeszélésnek. Illetőleg nem mi voltunk az első fehér emberek a szigeten, előttünk járt ott egy misszionárius, évekig élt a vademberek között, azokat egy kicsit megtanította angolul, és ő is megtanulta a nyelvüket. Illetőleg még nem beszéltem a vademberekről. Na ezek ebben a földi paradicsomban úgy éltek, mint az állatok. Volt nekik egy főnökük, aki istenként uralkodott fölöttük: mindenki őt szolgálta, a szüzeket ő tette asszonnyá, minden termésnek a java őt illette, korbácsolta, rugdosta, kínozta alattvalóit, sőt erjesztettek valami alkoholt is a gyümölcsökből, azt egyedül ő fogyaszthatta. Szóval igazi despota volt, ahogy ezt a képes világtörténetekben nevezik.
És ebbe a kezdetleges társadalomba érkezett meg a misszionárius. Tanítgatta az embereket, mesélt nekik a fejlett civilizációkról meg ilyenek.  Pár évet élt közöttük, aztán elvitte valami trópusi betegség, ott van eltemetve a pálmafák alatt. Lassan, fokozatosan kinyitotta a vademberek szemét, fölvilágosította őket arról, hogy a főnök ugyanolyan ember, mint ők, és megismertette őket a kizsákmányolás fogalmával.
És most azt kérdezik, hogy mi történt a szigeten? Ősi irodalmi fogás, késleltetésnek nevezik, hogy a végére hagyja az ember a csattanót, a balcsapottat. Jobbal hadonászik, azzal üt mindvégig, és látszólag kiegyenlített a küzdelem. Mintha nem is lenne bal keze, az ellenfél onnan nem kapott még egyetlen ütést sem. Az győz, aki utolsó ütést beviszi, amire már nem jön válasz. Szóval, mi változott a szigeten? Semmi: a főnök ugyanolyan kegyetlen állat, mint volt azelőtt, ugyanúgy kínozza, gyötri alattvalóit, mint azelőtt, még kövérebbre hízott, és még kegyetlenebb lett. Az alattvalók pedig boldogtalanok. Azelőtt nem ismerték ezt az érzést.

I. Fülig St James