Mester Miklós történész és politikus (1906–1989) arcképe alá

Jeles szerzőnk újabb huszadik századi erdélyi szellemi teljesítménnyel ismerteti meg a Hargita Népe olvasóit: a rugonfalvi Mester Miklós portréjával hiányt pótol könnyen ki-kihagyó emlékezetünkben. Írását utánközlésre portálunkra bízta, alább a tanulmány első részét közöljük, majd egy hét múlva a befejezést is. (Káfé főnix)

1. Amerikás székely–magyar családban látta meg a napvilágot, gazdag értékvilágú nagyszülők óvó szeretetében nevelkedett, gimnáziumi évei idején tizennyolcezer km-t gyalogolt a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium és szülőfaluja között, Segesváron román bizottság előtt érettségizett, budapesti egyetemi hallgatóként szerzett közgazdaságtani és történelem-tudományi ismereteket, kötetben is megjelent doktori értekezését (Az autonóm Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863–64. évi nagyszebeni országgyűlésen) 1936-ban védte meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen.
Hogy házat építhessen, és földet vásárolhasson, édesapja az első világháború előtt kétszer is átkelt – két-két évre – az óceánon az Egyesült Államokba. Két kisgyerekkel az édesanyja nem merte vállalni a tengeri utat. Csak 1924-ben követte – kislányával – a férjét, immár Kanadába. Az amerikai keresetből felépült a ház, a kanadaiból a föld húsz holdra gyarapodott, de mire a család 1929-ben hazakerült, utolérte őket is a gazdasági válság, az ötvenes évek elején pedig a kollektivizálás. Mindez történelmi háttér-megvilágításban olvasható Mester Miklós 1971-es visszatekintésében, amelyik a múlt évben jelent meg a budapesti Tarsoly Kiadónál (Arcképek. Két tragikus kor árnyékában. Visszapillantás a magyarországi 1944. esztendőre, részint annak előzményeire és közvetlen következményeire is, 27 év távlatából). A szerző végakarata szerint csak halála után 15 évvel, mindenféle módosítás vagy csonkítás nélkül volt szabad kiadni memoárját. (Lásd: Kovács Tamás: Mester Miklós pályaképéhez. Korunk, 2012. 4. 89–96.)
Jellemformáló hatással volt rá – kényszerlakhelyre történt kitelepítése idején is fölöttébb nagy hasznát vette ennek –, hogy amíg leérettségizett, minden mezőgazdasági munkából kivette a részét. Kapált, kaszált, aratott, szántott, ásott, amikor minek volt a rendje. A tanév megkezdődése után azonban – anyai nagyszüleinek és tudásvágyának köszönhetően – csak a tanulás volt az egyetlen kötelezettsége.

Visszatekintésében megnyugvással állapította meg, hogy szüleiről senki nem tudott rosszat mondani Rugonfalván és környéken az időben sem, amikor ő az 1939 és 1944 közötti politikai szereplése okán Budapesten megtorlásnak volt kitéve; amikor lakását elvették, a fővárosból családjával együtt kényszerlakhelyre telepítették. Miközben ezeket az epizódokat felidézi, megható szeretettel emlékezik meg róluk, akik a kommunista berendezkedés után egyenes derékkal, emelt fővel vállalták azt „a lelki terhet” is, amelyik őmiatta szakadt rájuk. Nem csoda, hogy rezignálttá válik a hangja, amint megállapítja: olyan szegényen fejezték be az életüket, ahogyan azt elkezdték.
Doktori témaválasztása minden bizonnyal összefügg azzal, hogy budapesti egyetemistaként történetesen román nyelvtudása révén jutott álláshoz a Népies Irodalmi Társaságnál. Később titkára, 1936 és 1949 közt pedig igazgatója volt a diákotthonnak (amelyet Külföldiek Kollégiumának, illetve Székely Diákotthonnak is neveztek). Az intézet a román egyetemet végzett erdélyi értelmiségi elit magyarországi szakmai továbbképzését volt hivatott elősegíteni. „Ez a munkahely teljes mértékben megfelelt érdeklődésének – írta születésének centenáriumán Török Bálint történész –, hiszen mint erdélyi magyar nagy odaadással foglalkozott az erdélyi népek (magyarok, szászok, románok) történetével és jelen problémáival. A Népies Irodalmi Társaság, amelyik az Erdélyi Szövetség fedőneve volt, romániai közéletre vonatkozó adatokat gyűjtött a beszerzett hírlapok, folyóiratok és könyvek alapján. A munkát 1930-ig Jancsó Benedek, a kiváló román szakértő egyetemi tanár irányította, aki nagy hatással volt Mester Miklós tudományos fejlődésére. De jelentősen befolyásolta felfogását, különösen a nemzetiségi kérdés tekintetében, a[z első világ]háború után Amerikába emigrált Jászi Oszkár is. Ez természetes, hiszen őt mint történészt elsősorban a magyar–román közös múlt érdekelte.” (Török Bálint: Ember az embertelenségben. Száz éve született Mester Miklós. Magyar Napló, 2007. 2.).
Magam a nyolcvanas évek derekán jegyeztem meg Mester Miklós nevét, amikor az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének a szerkesztése során kézbe vettem Jancsó Bélával folytatott levelezését, illetve elolvastam a Parajdi sóhegy tövéből indult nemzedéktársa – 1945 után magyarországi sorstársa –, Bíró Sándor betájolását. Azóta jó néhány eszmetörténeti tanulmányt írtam, nem egyben nemzedéktársai pályaképét igyekeztem megrajzolni. Most fedezem fel, hogy azoknak a többsége, akiknek a munkássága felkeltette érdeklődésemet, az erélyi magyarsággal egyetemben milyen sokat köszönhetnek Mester Miklósnak, aki 1939-ben a reformgondolat megszállottjaként lett országgyűlési képviselő, később pedig (az Erdélyből behívott képviselők támogatásával) a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára. Igaz, az általam megidézetteknek 1989 előtt nem is állt módjukban hangot adni ennek, minthogy maguk is megsínylették a romániai börtönöket, csonttá aszottak a munkatáborokban. Mester Miklós pedig háborús kormányzatokban ült „bársonyszékben”, amelyek célkitűzéseivel eleve nem ért(het)ett egyet. Rendre csalódnia kellett mindenikben a társadalmi kérdések megoldatlansága, a földreform elmaradása, a náci-alárendeltség és a zsidóüldözések felvállalása okán.
A kötet 522. lapján olvasom, hogy évente átlag 25–30 ember fordult meg az általa vezetett diákotthonban. Ő maga összesen több százat valószínűsít. Olyan későbbi személyiségek, mint Szabó T. Attila nyelvész, Bíró Sándor történész, Juhász István történész, Székely Zoltán régész, Tompa Miklós dramaturg, Szabó Lajos dramaturg, Bakk Péter szociológus, Debreczeni László grafikus, építész, Jakab András szobrász, Jancsó Elemér irodalomtörténész, Albrecht Dezső Hitel-szerkesztő, Makkai Piroska grafikus, Gyallay Papp Zsigmond szociográfus, Vita Sándor szövetkezeti szakértő, Nagy Géza irodalomtörténész, kultúrpolitikus, Reischel Artur (Réthy Andor) piarista tanár, bibliográfus, Erdő János unitárius lelkész, püspök, Nagy Ödön református lelkész, néprajzkutató, Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Jenő, Bordy András, Haáz Ferenc és Haáz Sándor néprajzkutató, Kéki Béla zeneszerző, Hitel-szerkesztő, Heszke Béla tanár, Tamási Áron, Nagy Imre festőművész. (A nevek a szerint következnek, ahogyan azok a szerző eszébe jutottak.) Megtudjuk azt is, hogy az Erdélyi Fiatalok olyan alapemberei kaptak az intézet révén párizsi ösztöndíjat, mint Mikó Imre, I. Tóth Zoltán, Bakk Elek, Bányai László. (Utóbbinál megjegyzi, hogy „1945 után katolikus egyházának nyílt ellenségévé” vált. Az Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták című kiadvány egyértelműen azt bizonyítja, hogy a Csíkszeredai Katolikus Főgimnázium egykori tanárának pálfordulása már 1933-ban bekövetkezett, amikor párizsi „marxizálódása” hatására bekapcsolódott az illegalitásban működő román kommunista párt munkájába.)
Az 1937-es Nem lehet-vita sajtó alá rendezése alkalmával szereztem tudomást arról, hogy Makkai Sándor református püspök távozásának egyik oka az volt, hogy egyháza számára „titkos pénzeket” vett fel Budapesten. Most tudom meg, hogy a „titkos segélyek”-hez a Népies Irodalmi Társaság épületének harmadik emeletén lehetett hozzájutni. Mester Miklós nem rejti véka alá, hogy az anyagi támogatást elsősorban az erdélyi magyar politikusok és földbirtokosok kapták és nem a földművesek, kisiparosok, kiskereskedők, munkások, akik a kisebbségi társadalom gerincét alkották. De tény – írja az 520. lapon –, hogy „bizonyos rész a titkos segélyből az erdélyi, romániai magyar egyházak elemi és középiskoláinak is jutott. […] A királyi Romániában 1919–1940 közt a magyar egyházak iskolái, kultúrintézményei az államtól semmiféle anyagi támogatást nem kaptak. A magyar anyanyelvi nevelést, a magyar anyanyelvi közművelődést kizárólag a magyar egyházak látták el.”

2. Az autonóm Erdély születéséről annak idején a szerző így vallott: „Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy megállapításaimat minden esetben szigorúan lelkiismeretem mérlegére tettem – idézi Török Bálint. – Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy tollamat kizárólag a valóság elfogulatlan feltárása, az igazságszeretet, a magyar nép iránti hűség s ugyanakkor a román és szász nép tárgyilagos megbecsülése vezette.”
Ugyanez jellemző a 2012-ben megjelent 1971-es visszatekintésére is.
„Az írás stílusa, bár néhol kissé archaikus a mai olvasója számára, de így is élvezhető, vagyis nem igényelt a szöveg semmilyen módosítást – ekként jellemzi Kovács Tamás a memoárírót a Korunkban. – Ugyanakkor tény, hogy Mester erőteljesen fogalmaz, s sarkos, nemegyszer negatív véleményét éppúgy nem rejti véka alá, mint a pozitívat, a dicsérőt. Mester az 1930-as és az 1940-es évek elejének ismert, központi figurája volt. Így nem csoda, hogy memoárjában a kor szinte összes vezető politikusa, írója, költője, újságírója, művésze szerepel. Mester nevét a szélesebb nyilvánosság vagy inkább a történelem iránt érdeklődők Bokor Péternek köszönhetően ismerhették meg, aki a Végjáték a Duna mentén című filmsorozatához készített vele interjút 1977-ben, majd egy közel kétórás portréfilmet is Egy naiv ember bársonyszékben címmel. Ezeknek szerkesztett változata nyomtatásban is megjelent a szintén Végjáték a Duna mentén címen kiadott könyvben 1982-ben. A sors kegyetlensége vagy Mester Miklós utolsó személyes tragédiája, hogy 1989 januárjában elhunyt, így nem élhette meg az általa gyűlölt rendszer bukását.”
Az 1936-os kötet annak idején feltűnést keltett magyar, román és szász körökben egyaránt. Jancsó Béla levélben köszönte meg munkáját, amelyik nemcsak „komoly tudomány”, de annál is több: „szolgálat”. Bíró Sándor az Erdélyi Fiatalok hasábjain leszögezte: „A két egymás mellett élő nép szenvedélyektől izzó mai világában különösképpen nagy értéknek látjuk a fiatal magyar történetíró tárgyilagosságát. Hiszen ez a mai szélsőséges felfogású világban a legnehezebb feladatok közé tartozik. Megőrizni a tudomány fenséges hidegvérét és az igazság fanatikus szeretetét akkor, amikor mindkét részről a leg­ képtelenebb állításokat halljuk a két nép múltját illetőleg. A szélsőséges felfogá­ sok megfeledkeznek arról, hogy az igazság meghamisítása előbb-utóbb megbosszulja magát, s egyenesen ártalmára van annak az ügynek, amely miatt azt elkövették.” (Mester Miklós könyve a transzszilvániai románság nemzetiségi követeléseiről. Erdélyi Fiatalok, 1937. 1. 10.) A fiatal történész nem esett ebbe a hibába, hangsúlyozza Bíró, hőseiről román for­ rásmunkák alapján ír – megértéssel és rokonszenvvel. Az erdélyi történeti múlt megjelenítésére nemcsak a magyar és német kútfőforrások megidézésével vállalkozik. „Halljuk a románokat anyanyelvükön beszélni a megyei törvényhatóságok gyűlésein; látjuk öntudatos és rokonszenves szereplésüket, amint fanatikusan követelik népük nyelvének egyenjogosítását a többi nyelvekkel. A románok akkori vezetői mély éleslátással akarták a transzszilvániai népek egymáshoz való viszonyát az evangéliumi erkölcs kőszikla alapjára helyezni, mikor Puşcariu szerint mindenki számára ezt a tételt állították fel: »Ami neked nem tetszik, ne tedd másnak sem.« Ugyanilyen értelemben nyilatkoztak a románság legismertebb, legnagyobb tekintélyű vezetői is, mint Şaguna, Bariţiu, Suluţiu, stb., akik országgyűlési beszédeikben mind hitet tettek a transzszilvániai népek nyelvbékéje mellett.” (Amikor Bíró ezeket a sorokat írta, Romániában éppen dúlt a Ceauşescu-korszakból is jól ismert kisebbség-ellenes nyelvháború. Nem volt szabad leírni például az erdélyi szót sem, ezért és nem az archaizálás kedvéért használták a transzszilvániait helyette.)
Könyvének élénk erdélyi visszhangját tapasztalva Mester Miklós 1938-ban Kolozsvárra látogatott, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen a kisebbségi magyarság és többségi románság szellemi vezetőivel. Előzetes levélváltások után ekkor ismerkedett meg személyesen az Erdélyi Fiatalok szellemi vezetőjével, Jancsó Bélával, Bíró Sándor és Juhász István fiatal történészekkel, Nagy Géza oktatáskutatóval és másokkal. A román politikusok közül elsőként Iuliu Maniu (1906–1911 között magyar országgyűlési képviselő) gratulált Mester Miklós doktori értekezéséhez, a fiatal írók közül Virgil Nistor, akkor még ügyvédjelölt. Ő volt, aki összehozta Ioan Moga történésszel, Moga pedig Ioan Lupaş professzorral. Az idős történész Budapesten szerzett tanári diplomát, Berlinben doktorált, az első világháború előtt harcos újságíróként síkra szállt az erdélyi románok jogaiért, amiért bebörtönözték, majd házi őrizet alá helyezték. Lupaş professzor ismerte a kötetet, és személy szerint is jólesett neki, hogy – szembehelyezkedve az akkor uralkodó magyar történelemszemlélettel – Mester elismeréssel írt az erdélyi román reformnemzedék tagjairól, illetve az erdélyi román forradalmi ifjúságról.
A találkozó mérlegét Az autonóm Erdély szerzője így vonta meg:
„Én magam is hosszas tépelődésen mentem keresztül, amíg eddig eljutottam. Megnyugtatásomra szolgál azonban, állásfoglalásom a mai (1938) új erdélyi magyar értelmiségi fiatalok javánál megértésre talált – adtam meg a választ Lupaşnak.
Ez valóban kedvező jelenség, de a magyar–román politikai múlt öröksége mindannyiunk számára nagyon terhes, és annak rendbe hozatalához még hosszú időre, nehéz szellemi munkára van szükség – mondotta Lupaş.”

(Befejezése következik)