Meglátván az újjászületett káfé főnixen az Archívum rovatot, olyasfajta extázist éreztünk – én meg a hét árva –, mint Kolumbus Kristóf matróza, mikor azt kiáltotta az árbockosárból, hogy: Föld! Föld!

A mi csodálatos fregattunk, vagyis a hajótörött Káfé elsüllyedésével szinte egy időben a budapesti Napkút kiadónál Alteregó címen megjelent az Ó-Káféra – én már csak így nevezem – írott szövegeimnek mintegy nyolcvan százaléka. A fennmaradó részről a kötet terjedelmi behatároltsága miatt le kellett mondanom. Persze, a válogatás joga az enyém volt, de amikor az író ember egyik teremtménye boldogulása mögött veszni látja a másikat, az bizony nem kellemes dolog. Azok számára, akik szeretik a teniszt, elég csak arra utalni, hogy a Williams nővérek apja nem volt képes elmenni és megnézni azt a wimbledoni döntőt, amelyben Venus és Serena küzdött egymással a ki tudja hányadik mennybe menetelért. Heten vannak az én árváim, melyek egyrészt nem fértek fel az Alteregóra, másrészt elsüllyedtek az Ó-Káféval. Meglátván az újjászületett káfé főnixen az Archívum rovatot, olyasfajta extázist éreztünk – én meg a hét árva –, mint Kolumbus Kristóf matróza, mikor azt kiáltotta az árbockosárból, hogy: Föld! Föld!

Íme, a megmenekültek:

Home Leave

Home leave-nek nevezik azt a szolgálati juttatást, amely lehetővé teszi, hogy az ENSZ-alkalmazott kétévenként meglátogathassa a hazáját. Férjnek, feleségnek és gyerekeknek fizeti a munkáltató a repülőjegyet, illetve – ha az utazás autóval történik – az annak megfelelő összeget. Az ausztrálok igazán szerencsések, hiszen kétévenként világkörüli utat tehetnek. Mindössze annyi a dologban a muszáj, hogy az utazás alatt legalább két hetet a szülőhazában kell eltölteni. És talán azért, mert ennyire nem vonzó minden szülőhaza, vagy csak mert a nemzeti hovatartozást néha zavartalanabbul lehet átélni egy idegen országban, esetleg az utazás maga kezdi egyre kevésbé megérni a ráfordított pénzt – végül is mi jobb: egy harmadik világkörüli út vagy az új Mercedes? –, mindenesetre történhetett néhány visszaélés, aminek az lett a következménye, hogy repülőjeggyel, benzinkútszámlákkal, s ha lehet, útlevélpecsétekkel kellett igazolni, hogy az utazás valóban megtörtént.

Nincs ebben a regulában semmi kivetnivaló, mert annak a szívnek, amelyik nem dönt helyesen, annak talán nem árt intézményesen is segíteni. Már amennyire lehet! Persze azzal, aki szíve szerint magyar, de az útlevele szerint svéd, azzal egy kicsit más a helyzet. Szerencsére ismerek egy ilyen személyt, mégpedig oly közelről, hogy esetéről akár első személyben is beszámolhatok.

Ilyen módon tehát, ami engem illet, a magam részéről nagyon örültem annak, hogy az említett szolgálati juttatást nem lehetett csak úgy, minden további nélkül, pénzre váltani. Egyrészt azért, mert nem jó az a világ, ahol mindent pénzre lehet váltani, másrészt meg azért, mert hála a regulának, az elmúlt húsz év során tízszer látogathattam haza Svédországba. Home-leave nélkül ezt nem tettem volna meg, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy olyan fenenagy lett volna a különbség a szívem és az útlevelem között. Azt mondanám inkább, hogy én azt diktáltam a szívemnek, hogy szeresse az útlevelemet. Valami olyasmiről van itt szó, hogy az ember hisz abban amit választott. A választás lehetősége persze nem korlátlan. A hatvanas évek végére egyre kevesebb lett az az ország, ahová még menni lehetett, ugyanakkor, ha az ember nem rohant fejjel a falnak –  mármint vasfüggönynek –, akkor egyre kevesebb veszéllyel követhette azt az elhatározását, miszerint: ITT NEM.

Erasmus Szabó nem kis morális csatát vívott magával, amikor 1969-ben a bécsi pályaudvaron, kezében két nehéz bőrönddel s nyomában feleséggel elszakadt az IBUSZ turistacsoporttól. Még fel is háborodott magában, mondván, hogy a hatalom huszonöt éven át nevelte lelkében a most tettéhez tapadó bűndudatot. Ha Erasmus Szabó nem lesz a hídomlás hetedik áldozata, bizony elcsodálkozik azon a két Münchenbe érkező disszidensen, akik annak érdekében, hogy átjussanak a szabadság kapuján, korántsem folytattak olyan ádáz harcot magukkal mint ő, Erasmus Szabó. Mert a két fiatalember egyszerűen azt mondta a turistavezető nőnek, hogy figyelj ide, az igaz, hogy mi Budapesten helyet adtunk neked a kocsinkban, és az is, hogy így kevesebb volt a részvételi díj, amit fizettünk, de a dolog úgy áll, hogy mi nem viszünk téged haza Magyarországra, mert mi itt maradunk. Ugye van annyi pénzed, hogy hazamenj vonattal? Íme, egyfajta változás a személyi szabadság fokában.

Persze mehettünk volna visszafelé is az időben. Tizenkét, tizenhárom évvel Erasmus előtt olyan emberek is elhagyták Magyarországot, akiket tán fel is akasztanak, ha otthon maradnak. Vagy gondoljunk néhány balti menekültre. Közülük sokan úgy gondolták, hogy ők csak néhány hónapra jönnek át Svédországba, amíg az országuk újra felszabadul. Ugye, más eset ez is. Vagy arra a görögre vagy törökre, akinek tátva maradt a szája a svéd TV-filmben, amikor meglátta, hogy a szállásadónője olyan gazdag, hogy még telefonja is van. Más eset ugye ez is.

Akkoriban a svédek mintha szerették volna, hogy a bevándorlóik elpanaszolják nekik, amiért ők olyan hidegek. Gál Ferenc nem keveset füstölgött emiatt, és persze én magam is. Egyszer egy göteborgi Mayvalle teniszpályán, Kalle Roosquist barátom házibajnokságán megismerkedtem az egyik résztvevő barátnőjével. Talán hogy ne gondolja rólam, hogy én mindent olyan rosszul csinálok, mint a teniszt, bizalmasan megsúgtam neki, hogy mielőtt eljöttem Magyarországról, publikáltam ott néhány elbeszélést. Véletlenül tudott egy-két nevet a magyar irodalomból és merkérdezte, hogy az enyém mennyire ismert. Semennyire, feleltem. Azt ugye mégse mondhattam, hogy otthon teniszbajnok voltam. Aztán Theodor Kalifatidest hozta szóba, hogy ismerem-e őt. Naná, majd nem! Ő az egyik passzusában azt fejtegette, hogy mennyire más Athén, mint Stockholm. Mert ha Athénben egy reggel újságot olvasol az autóbuszon és rádköszön egy kollégád, akkor te elteszed az újságot és az út hátralévő részében a kollégáddal fogsz beszélgetni. Ezzel szemben Stockholmban… Na, ilyen dolgoktól szokott volt felmenni a Gál Ferenc feje vize, meg persze az enyém is. Most már biztos, hogy Budapest nem csak földrajzilag, de kulturálisan is a két város között fekszik, feleltem a beszélgetőpartneremnek, hiszen nekem egy reggelen ezen szavakkal örült meg a Keleti pályaudvaron egy hajdani iskolatársam: De jó, hogy együtt utazunk, legalább nem kell újságot vennem!

De eltértünk a tárgytól, hiszen az útlevélről volt szó, meg a home leave-ről, amelynek révén újra meg újra visszatérhettem választott hazámba, amelytől, fájdalom, egyre távolodom. Nem a mi hibánk, hogy így alakult, hiszen mi igazán szerettük egymást, csak hát idestova húsz évre vagyunk már egymástól. Amit most el akartam mondani, az valami olyasmi, mint a Vajda János versében a Mont Blanc csúcsán a jég. A tavalyi látogatás során Göteborg helyett Stockholmba mentem. Egy ideig a drottninggatáni meleg Qeens Hotelben szenvedtem, melyért aztán az utolsó két napon a Sture Plan melletti Kung Carllal kárpótoltam magam. Ideális környék az emlékezésre, jóllehet, ma már senki sem tudja, hogy hol volt valamikor Erasmus Szabó harminc évvel ezelőtti szálláshelye, a Hotel Excelsior. De ez most megint mellékvágány, hiszen nem ez volt a fontos, hanem az, hogy a két ott töltött vasárnap egyikén, egy reggel elindultam Grinda szigetére. Menetrend szerint két hajó is várakozott. A fél tízes meg a tízes. Láttam, hogy csak a másodikra pályázhatok, de aztán kiderült, hogy már az is teli, mert a hajóra felvezető hidacskánál az egyenruhás férfi a mellettünk lévő harmadik hajóra mutatott és azt mondta:

– Ma a Szimfóniával fogsz utazni.

És ettől a mondattól megnyílt előttem egy egész világ! Ott voltam megint Svédországban, mint valamikor nagyon régen, megint ott, abban az országban, ahol nem történhetett velem semmi, de semmi baj, mert a svédek gondoskodnak rólam. Két hét ott-tartózkodást írt elő az ENSZ-regula, és íme, én megkaptam mindazt, amit csak egy otthon adhat, meg bizony, egyetlen mondatban. Ma a Szimfóniával fogsz utazni, mondta a fiatal kapitány. Ha nem mondja, hogy ma, akkor talán személytelen marad az egész, akkor nem történt volna, csak annyi, hogy útbaigazított egy futóvendéget. De ő barátságosan hozzáadta találkozásunkhoz a tegnapot és a holnapot. Jóságosan, akár az apám. És nem zavarta egyikünket se, hogy én lehettem volna az ő apja.

(2003)

Euró vagy korona

– Kaphatnék egy sajtos szendvicset, kisasszony? – Tessék! – Mennyibe kerül? – Egy korona. – Nagyon köszönöm. Tack, tack.

Jó 35 éves már ez a párbeszéd, de inkább azt kellene mondani, hogy alig 35 éves. Nem Strindberg írta és nem a stockholmi Dramatenben játszották és talán csak a svédül tanuló külföldiek hallhatták, magnetofonszalagról. Akkoriban még egy korona volt egy sajtos szendvics ára és a fröken, aki felszolgálta, még azt a világot idézte, amelyikben Kerstin egy nyáron át táncolt. Mondom, azt a világot idézte. Na, nem azzal, hogy fedetlenek lettek volna a mellei, hanem azzal, ahogy beszélt a magnetofonszalagról. Pedig múlóban volt már az a világ, amikor a csütörtöki napi menüben még mindenhol megkaptad a borsólevest s vele a palacsintát, és az ebéd mellé csaknem mindig tejet ittál.

Erasmus a Götaverken hajógyárban tanulta az esztergálást, és amikor szünetet tartott, átballagott egy másik épületbe, ahol 85 örét fizetet egy kávéért és egy vinerbrödért. 35 öre lehetett a kávé és 50 a sütemény. Erasmus, – vagyis mit Erasmus?! – én magam emlékszem még, hogy a koronára körbe-körbe a király szavai voltak írva, amelyek azt hirdették, hogy a kötelesség mindenekelőtt. Plikten framför allt. Ma már bizony egy százkoronásra is alig férne rá!

Szeptember 14-én, kora délután írom e sorokat a vasárnapi Jura hegységben. Több mint két órája már, hogy a vájlingom – hadd ne mondjam, dish-em – beszippantotta BBC News értesített arról, amit már úgyis tudok, hogy tudniillik ma szavaznak Svédországban az euró bevezetéséről. Ma nincs se futball-, se kézi- vagy vízilabda, hadd öntsem hát a világ dolgaival szemben érzett elkötelezettségemet e szavakkal formába: Azt hiszem, ma győz az euró. És mivel az írás számomra szent dolog, mondjuk így, küzdelem, amelyet becsülettel és kell végigjátszani, nem változtatok ezeken a sorokon akkor se, ha a napi politika végül is mást diktál majd. Az, hogy ezt most így gondolom, az akkor is igaz és igaz lesz, ha Svédország ma végül is NEM-mel szavaz. Akkor is közölni fogom hát ezt a most, szeptember 15-én vasárnap délután, a Jura hegységben, talán már túl későn, megfogalmazott próféciámat: Ma győz az euró. Ezzel persze nem állítom feltétlenül azt, hogy jobb csapat az IGEN mint a NEM… Akkor hát, miért?

Talán, mert megszoktam már, hogy ne a favoritnak szurkoljak? Vagy azért, mert én magam azt szeretném, hogy legyen minél közösebb ez az Európa? Fontos döntés ez a mai, svédeknek, nem svédeknek egyaránt. Nem a politikusok döntenek, hanem a nép, és ahogy az mindig is volt és lesz, meg lehet kérdezni, hogy az egyes szavazó valóban tudja-e majd, hogy mit választ. Azért mégis jobb, hogy ő szavaz, ő a “hozzá nem értő”, hiszen a politikusok, ők talán mindig tudják, hogy mi lesz abból, amit főznek!?

Szeretném hinni, hogy Anna Lindth tudta. Ha semmi más, csak az, hogy nő volt, számomra már az is mellette szólna. Mert én úgy gondolom, úgy érzem, persze anélkül, hogy, bizonyítani tudnám vagy akár csak akarnám, hogy a nők általában jobban csinálják ezt a világot, mint a férfiak. És ha Svédország Olof Palme meggyilkolása után most egy újabb, igen mély, sokáig nem gyógyuló sebet kapott, akkor én azt amiatt is gyászolom, mert egy nőt iktattak ki a nemzektözi politikából. Nem követtem Genfből az általa vezetett kampányt, amely, ha hinni lehet a felméréseknek, nem volt képes az IGEN javára fordítani a mérleg nyelvét, de úgy gondolom, hogy paradox, ha úgy tetszik, abszurd módon ez most mégis megtörténik. Persze, az almát keverik itt a körtével és ne feledjük, hogy ma még azt se tudjuk, mi volt a késelő indoka. De a brutális tett, közösségi érzést szül és növel. Már nem a – persze, hogy manipulált – miért IGEN és miért NEM játsszák itt a főszerepet, hanem valami egészen más. Hogy a nemből most igen lesz, azt talán azért érzem, mert számomra 35 év után, valahogy ez Svédország. De akárhogy is döntsön a svéd demokrácia, bízzunk benne és reméljük, hogy jó irányba lép… Mondtam ezt vasárnap délután 4 órakor, amikor újra bekapcsoltam a televíziót.

(2003)

Igenlése a Nemnek

Anélkül, hogy okát tudnám adni, hosszú heteken át nem kattintottam nemcsak a Tejszínesre, de a Caféra sem. Kezdett is ágaskodni bennem a rossz lelkiismeret, aztán jött ez a havas budapesti péntek éjszaka. Vajon hány réteg tej föle takarja már azt, amit utoljára odaírtam, kérdeztem magamban, és ott találtam legfelül az euró szavazással kapcsolatos írásomra vonatkozó reflexiódat.

Kedves Tamás! Az ugye nyilvánvaló, hogy én a Jura hegységben egy kicsit távolabb voltam a svéd népszavazástól, mint te, Stockholmban. Kampánycsendről és annak esetleges következményeiről mit sem tudtam, nekem nem voltak az ügyben nagyon nem szeretett cinikus vagy korrupt ellenfeleim. Ami hozzám eljutott, az annyi, hogy Anna Lindth meggyilkolása esetleg mégis az igen javára fordítja a mérleg nyelvét. Ezzel kapcsolatban írtam le a gondolataimat és azt a sejtést, hogy az IGEN győzni fog. Azt sem titkoltam, hogy én örülnék neki, ami talán franciaországi lakos részéről meg is érthető. Lévén hogy nem élek ott fenn nálatok, nem szavaztam, és nem is lobbiztam, hiszen szövegemet a szavazás eredményének nyilvánosságra hozatalával szinte egyidőben tettem a hálóra.

Nos, az alma végül is nem lett összekeverve a körtével, amit, ha hiszed, ha nem, pozitívumként éltem meg, és egy kicsit szégyelltem is magam a Svéd Szavazóra talán nem túl hízelgő jóslatom miatt. Legközelebb óvatosabb leszek a forró krumplival.

Az mindenesetre tetszett, ahogy a szavazás résztvevői és az eredmény mellett hitet tettél. Én is voltam svéd, és ma nem azért nem vagyok az, mert nem szerettem az lenni…

A NEM-et sugalló indokaid viszont inkább érintik az EU-ba való belépés vagy be nem lépés kérdését, amelyet, ha nem tévedek, eldöntött már egy korábbi népszavazás. Ennek folytán az én kis, bevallottan szubjektív dolgozatom az ügyben nem illetékes. Ha van közéleti vonatkozása, amellyel a felelősségtől sohasem mentes írói szubjektum természetesen szembesítendő, azt én így definiálnám: Jól teszi-e a már EU-tag Svédország, ha most áttér az euróra? Talán kiviláglott az is, hogy nekem erre a kérdésre nem volt bombabiztos válaszom. Feltételezve, hogy az IGEN győz, azt reméltem, hogy Anna Lindth „tudta”, mit tesz. Lehet, hogy a szavazást eldöntő svéd nők nála is jobban tudták, de ha csak azt NEM akarták, hogy az euróval együtt jöjjön az árdrágulás, az is rendben. A választásuk helyességébe vetett optimista hitemet mindenesetre az ő NEM-jüknek is megelőlegeztem.

A felsorolt érvekkel mégsem értek egyet, mert azoknak számomra, ne haragudj, de nem tudom másként érezni, demagóg és xenofób felhangjai vannak. Nemcsak a svédek, de a franciák, a németek, a görögök és talán még a szlovákok között is sokan félnek attól, hogy hazájuk szeretett értékei az EU áldozatául esnek. Jogosak az ilyen aggályok, mint ahogy a kérdés is: működik-e majd a gépezet? Az biztos, hogy az utazás nem lesz problémamentes. Ki-ki mást veszít majd és mást nyer, de az az érv, hogy ŐK DÖNTENEK MIHELYETTÜNK BRÜSSZELBEN, én úgy gondolom, kedves Tamás, aligha lesz jó szolgája a jövőnek.

(2004)

Megszületik augusztusban

– Jaj, de szééép! – mondta anyám, több mint ötven éve már. Egy kirándulásból tértünk haza, apám a harmadik emeleten betette a kulcsot a zárba és épp a lakásajtót nyitotta, amikor a lépcsőházból, az ablakon át, megláttuk a kezdődő tűzijátékot. Onnan néztük végig az egészet, gondolom most, de alighanem tévesen, hiszen a konyha északi ablakából ugyanúgy kellett volna látnunk a tűzijátékot, mint a keletre néző dél-budai lépcsőházból. És azt is csak így, utólag teszem hozzá, hogy akkoriban nem Szent Istvánért volt a pompa. Ez a vége, a görögtűz, mondta anyám, amikor elpirosodott az ég alja. Aztán meg azt mondta, hogy elfogadta volna, ha neki adják a pénzt, amit erre költöttek.

Most éppen Budapesten vagyok. Azért mondom így, mert legtöbbnyire nem így van. Nem is tanácsolom odakinn senkinek, hogy augusztusban jöjjön ide. A legjobb az október meg a május. Az idei augusztus szerencsére nem túl meleg. Örülök, hogy néha esik az eső, és az se zavar, hogy majdnem mindig esni akar. Az viszont, hogy a Széchenyi Könytárat zárva találom, szépen keresztülhúzza számításaimat. Oda számdékoztam felsétálni két héten keresztül, minden nap. Sebaj, könyvtár az van Budapesten. Hajaj, bár mindenből annyi lenne!

A szép tervek megvalósításához persze idő kell. Jó lesz szaporázni a lépteket, gondolom négy-öt nap múltán, amikor egy hétfő reggel – Reggel? Fél tizenegykor! – végre elindulok az Akadémiai Könyvtárba. Nem szenved sok csorbát a prozsé, ejtem ki magamban franciául a szót, a távolság hozzávetőlegesen ugyanaz, ha átmegyek a Lánchídon, mintha fölmennék a várba. Igen ám, de amint a parti lépcsőről feljutok, a hidat, ezen a hétfő reggelen – na, jó, délelőtt! – zárva találom. Az autók meg a buszok mehetnek, de én, gyalogosan, nem. A hét végén ez épp fordítva volt. Egyszer hopp, másszor kopp! A helyzet mégsem olyan drámai, mert a másik oldalon, ott lehet menni. Néhány turista át is lépi a vaskorlátot és átszalad a déli oldalra, de nekem nincs kedvem a hetet ilyenfajta szabálysértéssel kezdeni. Le a híd alá, fel a másik oldalon, és már odaát is vagyok. A Roosevelt tér persze még nem az Akadémia. Megint le kéne menni a híd alá, vagy körbe-körbe, végig az úton a Négy Évszak Hotelnak szállást adó Gresham-palota előtt, de valamiért most egyik útra se visz rá a lelkem. Átlépem én is a vaskorlátot, és átfutok a szabad áthaladás privilégiumát élvező autók előtt. Tehetem nyugodtan, mert az alig öt méterre lévő három rendőr, ugye, ezt tudja róluk mindenki, kizárólagosan a záróvonalat átlépő autósok megbüntetésével foglalatoskodik.

Estelefé – Estefelé? Délután fél ötkor! – amikor hazafelé tartok, látom, hogy a híd most már mind a két oldalon zárva. Ezek szerint a Lánchíddal folyton folyvást történik valami, amely nélkül – ahogy Göran Carlsson mondta volt, amidőn a göteborgi kikötőben együtt pakoltuk a kartonokat a banánhajóról – szegényebbek lennénk egy kalanddal. Miközben a jól megpakolt tizenhatos átvisz Budára, nézegetném, hogy mi történik a híd járdáin, de csak annyit látok, hogy vashálókba ütközne a konok, ha miért, miért nem, kiszállna autójából, hogy a járdán folytassa útját Pestre vagy Budára.

Másnap délre randevút beszélek meg egy barátommal. Az Akadémiai bejáratánál találkozunk, éppen csak hogy átadjon néhány folyóiratot. Aztán majd átmegyek a hídon, avat bele további terveibe. Abban ne legyél olyan biztos, felelem neki segítőkészen. És rögtön tanulok is valamit: Biztos a tűzijátékra készülnek. Több megértéssel állok a témához, de lévén hogy a tömött buszokra, ha ugyan felférsz rá, egyre tovább kell várni, és ezen a héten a Batthyány téri metróállomás is zárva, egyre csak vitatkoznom kell a szép ünnep ilyetén szervezésével. Csakugyan az egész hétre ki kellett zárni a gyalogos forgalmat? Nem lehetett volna a buszokat sűríteni? Vagy a kompot visszaállítani! (Lásd még: Élet hídja, magyar film, írta Háy Gyula.) A szkepszis már-már indulatos dühöngésbe csap, amikor csütörtök délután fél hatkor a Roosevelt téren a tizenhatos ajtót se tud nyitni a mintegy harminckét reménytelen várakozónak, és a szinte beleütköző piros négyesnek eszébe se jut, hogy itt és most, kivételesen megálljon. Egy férfi mellettem utána is kiabálja a vezetőnek, hogy mit csináljon az anyukájával. Gondolván, hogy ennek nem lesz sok foganatja, másnap délelőtt megkérdezem a Clark Ádám téren felvilágosítást nyújtó BKV-alkalmazottat, hogy neki mi a véleménye. Az alkalmazott, aki arról értesíti az utasokat, hogy a tizenhatos és a százötös most ideiglenesen nem a Lánchídon, hanem az Erzsébet hídon megy át Pestre, az alkalmazott megértéssel áll a tegnapi piros négyes esetéhez. De azt is tudni kell, hogy a néhányak a piros négyesen, ha közülük csak egy is panaszt tett volna, amiért megálltak a Roosevelt téren, akkor a tisztviselő, aki az ügyet elbírálná, ő talán… De hiszen éppen ez az, mondanám a BKV-alkalmazottnak: Nem csak a csatár lőhet gólt! Minek arra várni, aki most éppen nincs is képben? Vagy ahogyan Jevgenyij Jevtusenkó énekente, amikor együtt pincérkedtem vele a margitszigeti Kaszinóban: Naggyá nem lenni vétek. Mind naggyá legyetek!

Idős férfi és nő marja egymást mellettem, mialatt a tizenhatos lassan araszol az Erzsébet híd felé. Mondtam neked, Gizike, hogy ilyen napon legjobb otthon maradni – így a férfi, akit Bélának hívnak -, de ha egyszer eljöttünk, én már nem fordulok vissza! A nőnek meg ahhoz nincs kedve, hogy a Körtérről a hatvanegyessel elmenjenek a Moszkva térre. Nem fogom körülutazni az egész világot, feleli. Aztán a férfi már semmit nem akar, de ezen a tizenhatoson az sem könnyű dolog. Az Erzsébet hídon van gyalogos forgalom, állapítja meg a férfi.

Péntek éjjel már a taxi se visz át a hídon. Az előbb még nyitva volt, lepődik meg a sofőr. Na persze, mért tudta volna éppen ő? Rendkívülinek ígérkezik az idei tűzijáték. Apám elfordítja a kulcsot a Wertheim zárban, mi meg ott állunk a lépcsőház ablakában. Jaj de szép, mondja anyám, aztán meg, hogy elfogadná mindazt a pénzt… Azt hiszem, abba is belemenne, hogy a hídzárlat időtartamának csökkentését vagy a forgalom gördülékenységét célzó esetleges költségeket leírják az összköltségből, hiszen ő, amíg élt, soha senkit nem szeretett zavarni.

(2005)

Ki lövi le a spinkót?

Tizenhét perce ment már a meccs. Láttam rögtön az egyik képernyő bal felső sarkában. Meg azt is, hogy gól még nem esett. Nem késtünk volna, ha Henrynek nem jut eszébe, hogy felugorhatnánk vele Maggie-ért, mert nem éri el a mobilján. Persze, előre tudtam, hogy mi lesz. Henry nyomja a csengőt a homályos lépcsőházban, amire jó ideig nem jön válasz. Biztos, hogy itt van, mondja Henry, én meg ott állok mellette tehetetlenül, fenn a harmadikon, de onnan is jól hallom, amit ő nem: hogy Jeffrey autódudája már negyedszer szólal meg odalenn. Mert ez a szűk utca mindenre való, csak arra nem, hogy az ember ott várakozzon az autójával, amíg a barátja nője végre kibújik a fürdőszobából.

Mért pont a Bajnokok Ligája elődöntőjére kellett ezt a műbalhét megrendezni? Nekem eszembe se jutna, hogy keddre vagy szerdára próbáljak összehozni valamit Antonellával. Nem is figyelek rá, hogy mit mond Maggie, amikor végre kinyitja az ajtót.  Persze, nem tetszik neki, hogy én is feljöttem. Mintha nekem bolt lenne látni a ferde arcát, amikor már ott lehetnénk a Pickwickben. Talán azért nem tetszik neki, hogy itt vagyok, mert tudja, hogy én azt is látom, amit Henry még nem. Hogy tudniillik milyen pompás kiskutya lesz a mi Henrynkből, ha egy napon feleségül veszi őt. Jobb erre nem is gondolni. Henry  helyében én már csak azért is ragaszkodnék a szerdai focihoz, hogy megmentsek magamnak egy kis szabadságot.  Egy kis szabadságot? Hülye vagyok. A demarkációs vonalat, amely kimondja: eddig te, innen én! Na mi van? – kérdezi Jeffrey odalenn. Felejtsd el Henryt, mondom neki, és nyomd meg a gázt!

Persze, hogy nem kapunk ülőhelyet. Szinte meg sem tudjuk közelíteni az óriáskivetítőt. Talán jobb lenne az alsó szinten? Ott a sörödet se kapod meg, vélekedik Richard. Ezt az asztalt kellett volna megfogni, ezt itt előttünk, ahol most négyen ülnek azzal a libával, aki már harmadszor vihog fel, amióta itt vagyunk. Felvihog? Bruhaházik, de úgy, hogy nem lehet kibírni. Ki lövi le a spinkót? – kérdezi halkan Jeffrey. Ma este idegenben játszunk. Ha null-null marad, az nem lenne rossz. Ha kapunk egy gólt, akkor jön a hosszabbítás, aztán a tizen… Te jó Isten, hű, de jönnek! Mekkora kapufa! Idáig hallottam, ahogy csattant. Vagyis, csak hallottam volna, ha a spinkó bele nem nyerít. Na, nem, ez így nem fog menni. Ha jönnek a tizenegyesek, kénytelenek leszünk valahogy elaltatni.

Henry most bizonyára türelmesen várja, hogy Maggie felöltözzön. Nem is tehet egyebet. Tudom, hogy miről beszélek. Ha elkezd járkálni a szobában, Maggie nyugtatja, nem késünk el, ne félj! Hogy áll rajtam ez a szoknya? Persze az is lehet, hogy ott még nem tartanak. Mert amikor új a szerelem, akkor még sok mindent nem lát az, akinek nincs tapasztalata. Na jó, nekem már az első alkalommal látnom kellett volna, hogy a feleségemet nem szabad elvennem. Négyen ültünk a tévé előtt: az apám, a legjobb barátom, meg én és ő, aki még nem volt a feleségem. Most kérdezem én, amíg mi hárman a meccset néztük, miért kellett neki azalatt, amikor még nem is volt a feleségem, miért kellett neki azalatt minden másról beszélnie? Senki se haragudott volna meg, ha hallgat. De ő nem tudott hallgatni. És amikor harmadszor mondtam neki, türelmesen, ahogy a szerelem elején szokás, amikor harmadszor mondtam neki, hogy vegye már észre magát, mi itt hárman a meccset nézzük, akkor egyszerre elkezdett az ellenfélnek drukkolni. Miért nem érvényes ez a gól? – ordibálta. Szerencsére les volt, felelem neki. Persze, fellélegzünk mind a hárman, az apám, a legjobb barátom meg én. Ő meg azt pofázta, pedig még nem is volt a feleségem, hogy mi az, hogy les, ő eltörölné azt a szabályt, és kérdezgetni kezdte először az apámat, aztán a legjobb barátomat és végül engem is, hogy nem örülnénk-e neki, ha több gólt láthatnánk.  Menj! Menj!! Menj!!! Hát ez nem is igaz! Nem hiszem el, hogy ezt kihagytuk. Eldönthettük volna vele a továbbjutást. Nem vagyok rasszista, de, hogy ez a majom mit keres a csapatban, én azt egyszerűen nem értem.

Henry meg Maggie valószínűleg otthon maradnak ma este. Van az úgy, hogy új a szerelem. Néha el is tart egy darabig. Magam sem vagyok benne biztos, hogy mit rontottam el Antonellával, amikor pedig olyan jól ment minden! Az egyik első szombatunkon, reggel hétkor beültünk az Opelbe és felváltva hajtottunk kilencszázötven kilométert, hogy este nyolcra odaérjünk a szállodába. Szép ez a hotel, mondta, amikor kiszálltunk a kocsiból. Valamikor grófi kastély volt, feleltem, királynő is megszállt már itt, mint ahogy most te fogsz. Megadtam neki a módját, ha már átrobognunk hét határon, hogy legalább a tévén láthassuk a világbajnoki selejtezőt. Ezzel az erővel repülőre is ülhettünk volna, mondta Antonella, miközben én ott káromkodtam mellette. Mert nem akart bejönni a kép. Öt perc hiányzott a nyolcból. Lementem a portára, persze a fickó már nem volt ott. A konyhában végre találtam valakit, aki éppen nokedlit szaggatott. Béna a tévé, mondtam neki, ezért hajtottunk kilencszázötven kilométert! Ha nincs más megoldás, fülön fogom és felviszem magammal, hogy csináljon valamit. Nem lehet, hogy ne működjön ez a szar! Aztán végre mégiscsak bejött a kép. Épp a hazám himnuszát játszották, de nem nagyon tudtam felismerni, mert a sok bunkó egy emberként fütyült a lelátókon. Igazad van, mondtam Antonellának, legközelebb odarepülünk hozzájuk néhány petárdával. A második percben kaptuk az első gólt, aztán a tizenkettedikben még egyet. Istenem, micsoda potyagólok! Különösen az első volt az, amikor a védőink egymást rúgták bokán. Antonella lement egy kicsit sétálni a kertbe. Nem bírta nézni, hogy mennyire szenvedek. Én nem is értem, hogy hogyan tudott úgy elromlani a mi kapcsolatunk. Hónapokig mesésen  ment minden, aztán jött az a bizonyos szerda éjszaka, amikor azt mondta, nem akarja, hogy ott nézzem a meccset nála. Egyszerre Szibéria. Olyan váratlanul, hogy szinte levegőt sem kaptam. Ma sem értem, mi volt az oka? Sokan úgy vélnék, így jár, aki nem tudja elválasztani a nőket a focitól. Talán van is benne valami, de én inkább azt gondolnám, hogy nem a futball volt a baj, hanem az, hogy még mindig nem váltam el feleségemtől. Azért lett egyszerre olyan idegesítő a Bajnokok Ligája.

Amit itt elmeséltem, nem teljesen igaz. Jeffreyt igazában nem Jeffreynek hívják, hanem Ádámnak. Richardnak Lulus a neve, vagyis Béla. A Henry sem Henry, hanem Zoli. Maggie a Juci névre hallgat, ha egyáltalán odafigyel arra, amit mondasz. Egyébként, én magam, én Lajos vagyok. Nagy Lajos. Ami meg Antonellát illeti, hát igen, ő nem is létezik. Éppen csak elképzelem néha, amikor a meccs közben elkalandozik valahová a figyelmem. A Pickwick Pub pedig Genfben van, de lehetne máshol is, mint ahogy mi magunk, mi is lehetnénk máshol is. Manchesterben vagy Rómában, Göteborgban vagy Isztambulban, akár egyenesen az Üllői úton, ám ez a történet, ez egy kicsit valahogy mindenütt hasonlítana önmagára. Állnánk vagy ülnénk ugyanúgy ott is, mint itt. Ez a hülye bíró, nahát, egy ilyen durva belemenés után, nézd csak, már megint! – ez ugyanúgy nem mutatná fel se a pirosat, se a sárgát. És a spinkó itt előttünk ugyanígy borzolná az idegeinket. Nagyon egyedül lehet szegény! Ha bejutunk a döntőbe, esetleg beszólok neki, hogy nincs-e kedve eljönni Párizsba. Ha holnap megrendeljük, még egész olcsó lehet a repülőjegy…

(2006)

Hogyan lettem nemdohányzó?

Most, amikor a dohányzók egyre több országban kezdenek kiszorulni cigarettáikkal a kég ég alá, érdemes-e még belekezdeni ebbe a kis dolgozatba? Bizony fennáll a veszélye annak, hogy magára valamit adó irodalmi lapban már nem is lehet majd közölni, hiszen azt, hogy valaki rágyújtott és elgondolkodva kifújta a füstöt, talán egy napon már senki nem fogja érteni, de ha mégis, akkor a mondat lesz olyannyira megbotránkoztató, mint volt valamikor, nem is olyan rég, egy nyomdafestéket nem tűrő kifejezés. Ámbátor, mi az, hogy nyomdafestéket nem tűrő? Ilyen meg ehhez hasonló gondolatok forogtak Erasmus Szabó fejében a genfi Café Art’s-ban egy szerda este, mialatt a gombás omlettjét fogyasztotta. A dolog azzal indult, hogy odaült mellé egy fiatalember, és még ki sem nyújtóztatta a lábait az asztal alatt, még meg sem rendelte a sörét, máris rágyújtott az első cigarettára. Tudni kell, hogy ebben a caféban oly közel vannak egymáshoz az asztalok, hogy ha regényt írsz a laptopodon, a szomszédod a legapróbb melléütést is észreveszi. De persze nem akkor, ha magyarul írsz.

Ugye, van az a régi vicc, hogy egy budapesti szállodában közös asztalnál étkezik két vendég. Magyar az egyik, angol a másik. Vacsorája végén a magyar udvariasan megkérdi az angolt, aki éppen csak elkezdte a második fogást, hogy zavarná-e, ha történetesen rágyújtana. Honnan tudhatnám? – feleli erre az angol.

Szó nincs itt arról, hogy az alkatánál fogva toleráns Erasmus valaminő ellenszenvet, vagy – ne adj Isten! – kárörömöt érezne a mellette ülő fiatalemberrel szemben, akinek a múlt hónapban tartott népszavazás elsöprő győzelmét követően rövidesen le kell majd mondania a kávéházi dohányzás örömeiről. Június végén fog ez megtörténni, pontosabban július közepén, mert a döntéshozók megváltoztatták az eredeti időpontot. Annak érdekében, hogy a tilalom életbe lépte mégse vágja oly durván ketté a labdarúgó Európa-bajnokságot. Van ebben a rugalmasságban egy adag vendégszeretet, azon túl persze nem kevés józan ész is. Egyrészt, a kedves szurkolótól, aki mint gyárkémény ünnpelte a Pickwick Pub bárpultja mellett a dicső eseményt, hogy hazája bejutott a legjobb nyolc közé, a Kedves Szurkolótól nem lenne helyes elvárni, hogy öt nappal később ne ünnepelhesse, gyászolhassa ugyanolyan gyárkéményes derűvel, borúval azt, ami a negyeddöntőben történt. Másrészt, ugyancsak nehéz lenne behajtani a száztól ezer frankig kiszabható pénzbüntetést azon törökön vagy görögön, aki elfelejtette volna, hogy július elsejétől már csak a szabad ég alatt szabad dohányozia. És könnyen lehet, hogy ezek a messziről jött emberek vissza is élnének az adminisztrációs nehézségekből fakadó, kiváltságos helyzetükkel, ami aztán aligha tenne jót a kiebrudalt svájci dohányzók moráljának. Legjobb nem provokálni a futball szerelmeseit,  gondolhatták a döntéshozók.

Erasmus Szabó felütötte a laptopját, és kicsit odébblegyintette a szomszéd asztaltól feléje áradó füstgomolyt. Az a nap már oly közel, de jó lesz neked is, ha te ezt itt többé már nem teheted! Ezt gondolta magában Erasmus, miközben munkához látott, és szívében szolidáris részvéttel rámosolygott a mellette ülő fiatalemberre.

Dohányzó hölgyek társaságában, mikor a téma csak felmerült, Erasmus unos-untalan idézte Mark Twaint, aki azt mondta egyszer, hogy leszokni a dohányzásról fölöttébb könyű dolog, hiszen az neki már legalább százszor sikerült. De maga dohányzik? – kérdezte az egyik hölgy, mondjuk Marlène. Nem, én leszoktam, felelte Erasmus. Már századszor? – kérdezte szarkasztikusan egy másik hölgy, mondjuk Michèle. És utolszor, emelte fel mutatóujját Erasmus. Én azt se bánnám, ha nem tudnék leszokni, de legalább csökkenthetném… mondta erre Joceline. Csökkentené? És mennyivel? Napi ötre. És most mennyit szív? Néha negyvenet. Akkor az nem fog menni, sajnálkozott Erasmus, mert aki negyvenet szív naponta, az vagy leszokik, vagy nem. De akkor hogyan, hogyan lehet leszokni? – kérdezte Brigitte. Először is az kell, hogy az ember le akarjon szokni. De még mennyire! felelte erre Marlène, Michèle, Joceline és Brigitte szinte egyszerre. Mi mind le akarunk… De hogyan lehet leszokni? – kérdezte Claudine, aki éppen leült egy ablak melletti asztalhoz. Magának hogy sikerült? Kell valami szerencsés véletlen, felelte Erasmus. Nekem például Albert Camus segített, amikor meghalt anyám. Oh, de szomorú! Részvétünk! – mondták a hölgyek. C’est la vie, dünnyögte Erasmus, és hozzátette, hogy idestova húsz éve már. És tovább ütögette a billentyűket.

Akkoriban én is úgy voltam, mint Joceline. Szerettem volna legalább csökkenteni. Odahaza nem szívtam, csak a munkahelyemen. Az irodában szintén nem, csak lenn az alagsorban, a kávéautomata mellett. Akkor egy nap sok kávét kellett meginnia, kuncogott Marlène. Váltogattam kicsit kakaóval meg teával, folytatta Erasmus, aztán egy hétfő reggel nem vitt rá többé a lelkem, hogy odaálljak az automata mellé. És miért? – kérdezte Chantale, akinek egyenlőre nem volt ülőhelye. Téblábolt kicsit a pult és az asztalok kötötti szűk mezőben. Még nem lehetett tudni, hogy marad-e vagy elmegy. Mindenesetre rágyújtott, Erasmus pedig tovább kopogott.

Akkor halt meg anyám, az előző napon, a kollégák már bizonyára értesültek róla, és én nem tudtam volna elviselni, hogy erre gondoljanak, mialatt ott látnak az alagsorban kávézva, cigarettázva. És többé nem is gyújtott rá? – kérdezte Brigitte. De igen, még egyre, kettőre, ahol nem látott senki ismerős. Aztán hazarepültem a budapesti temetésre, és a barátom felesége cigarettával kínált a repülőtéren. Nem, köszönöm, mondtam neki, miközben Meursault-ra gondoltam. Nem tudják, ki az a Meursault? Hát Camus hőse, akinek fejét vették egy köztéren a francia nép nevében, mert lelőtt egy embert a forró napsütésben. A bírósági tárgyaláson persze azt is fejére olvasták, hogy elszívott egy cigarettát az anyja koporsója mellett. Biztos vagyok benne, hogy nekem Camus is segített, nézett fel elmerengve a dohányfüstös levegőbe Erasmus. Azáltal, hogy nem tiltott meg semmit! Meg az anyám is, akinek nem sokkal korábban megígértem, hogy le fogok szokni. Pedig ő maga, ő maga is dohányzott, még amikor tíz-tizenkét éves voltam. Ennek folytán nekem az anyai ölelés emlékében fellelhető minden vigasz egy kicsit még ma is dohányszagú.

Óh, de szép történet! – mondta Marlène, és kidörzsölt a szeméből egy könnycseppet. Ha van idő még egy cigarettára, elmondhatok egy másikat is, folytatta Erasmus. Volt, akinek már mennie kellett, volt, aki még maradt, öngyújtók lángjai lobbantak, Erasmus ujjai fürgén mozogtak.

Amikor a feleségemmel Svédországba költöztünk, dobolták az ujjak, elhatároztuk, hogy abbahagyjuk a dohányzást. Annak érdekében, hogy a Soha egy szálat se! fogadalom mégse nyomja a lelkem oly rettentően, megengedtem magamnak, hogy a tilalom csak Svédországban legyen érvényes. Jogi szempontból nézve nincsen ebben semmi különös. Elég csak arra gondolunk, hogy a különböző országok törvényei néha mennyire különbözők. Az egyik helyen halálbüntetést kapsz, ha kábítószert találnak a poggyászodban, másutt ez már csak azért sem lehetséges, mert ott halálbüntetés sincs. Svédországban a vámvizsgálatnál pénzbüntetés fenyegetett a második liter whiskyért, megint máshol huszonöt botütést is kaphattál a hátadra már két deciért. Nem volt tehát a magammal kötött megállapodásban semmi különös. Azonkívül, jól működött! Évente két-három hetet dohányozhattam Dániában, Finnországban, Angliában vagy Spanyolországban, és hazatérvén Svédországba, eszembe se jutott, hogy rágyújtsak.

És ezt meg tudta csinálni? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a Zürcher Zeitung újságírónője, miközben bordó színű Dunhill dobozát visszatette a kézitáskájába. Sajnos csak négy évig, felelte Erasmus.

Mert az történt, hogy egy nyári délelőtt azt mondtam magamnak a göteborgi munkahelyemen, hogy ejnye, miért ne tehetném én ezt a napot épp oly kellemetessé, mintha például Mallorcán lennék a tengerparton. Felálltam hát az íróasztal mellől, lementem a lifttel a Kungsports Aveny-re, és a sarki kioszkban vettem magamnak egy doboz Prince-et. Na, ez volt a pokol kezdete! Mert az én feleségem egyszerűen hallani sem akart róla, hogy én meg-megszegem a magammal kötött egyezségemet! A hölgyek között talán tudják néhányan, hogy milyen nehéz eltitkolni rejtett szenvedélyüket férjük elől, aki nem dohányzik. Egy szerető itt vagy ott még elmegy valahogy, de két vagy három napközben elszívott cigaretta egyenlő a biztos lelepleződéssel. Hát így voltam én is. Titkoltam, ahogy tudtam, de legtöbbször nem tudtam. És az maga volt a pokol! Ha volna idejük még egy cigarettára, elmondanám, hogyan jártam egyszer egy nyári este az én Gaston kollégámmal.

Volt, akinek már menni kellett, volt, aki még maradt.

Gastont az Adatfeldolgozó Vállalatnál ismertem meg, körülbelül tíz évvel azelőtt, hogy végleg leszoktam a dohányzásról. Kedves fickó volt nagyon, hamar megkedveltük egymást. Problémája van az ivással, súgta meg bizalmasan egy kolléga, de én azt már magamtól is tudtam. Mert péntek délelőttönként Gaston át-átszólt a házitelefonon, és megkérdezte, hogy lesz-e dolgom a szembenlévő Systemben. Mert ha igen, akkor megkérne rá, hogy vegyek majd neki is valamit. Zárójelben megjegyezzük, hogy Svédországban csak a systembolagnak nevezett speciális üzletekben lehet alkoholtartalmú italokat vásárolni. Na jó, létezik még az a bizonyos, élelmiszerüzletekben is megvásárolható lättöl, mászóval könnyű sör, de az olyannyira könnyű, hogy szinte már nem is sör. Zárójel bezárva… Egyszer, amikor késő estig benn kellett maradnunk a Számítógép Központban, mert az egyik bérszámfejtési rendszerünk állandóan bedöglött, Gaston felhívta a feleségét, és amíg közölte vele, hogy később jön haza, valaki jó hangosan megkérdezte tőle, hogy iszik-e még egy sört? Jóllehet, én a felelségemtől akkoriban még annyit ihattam, amennyit csak akartam, mégis megéreztem, hogy valami sorsközösség kapcsol engem ehhez a Gastonhoz. Szegény még a Systembe se nagyon mert bemenni, hogy megvehesse magának a fél liter snapszot, amelynek hétvégi és otthoni elfogyasztása ellen nem emelt volna vétót kedves felesége. Náluk a törvény úgy szólt, hogy házon kívül Gaston ne igyon. Nálunk meg úgy, hogy házon kívül se szabad rágyújtanom. Íme a jogi helyzet azon a péntek estén, mikor egy vágyakkal borzolt svéd nyár legelején, ottmaradtunk Gastonnal a Kungsports Avenyre négy emelet magasból letekintő irodánkban. Megfeszítő hét volt mögöttünk, a bérelszámolási rendszer nem gyerekjáték. Akkoriban döcögősebben ment az adatfeldolgozás, egyetlen hiba elég volt, hogy elveszítsél fél napot. Az egyik ügyfelünk munkavállalói már a sztrájkot is kilátásba helyezték, amennyiben hétfőn még mindig nem kapnának fizetést. Szorongató érzés volt nagyon, mígnem három napi hősies küzdelem után, végre eloszlottak fejünk felől a felhők. És alattunk a Kungspotrsavenyn kezdődött a nyár! Megittunk egy doboz sört a készletből, melyet délután vásároltam. Gaston cigarettával kínált. Éreztem, hogy így estefelé ez már egy kicsit rizikós, de aztán mégis elfogadtam. Azzal nyugtattam magam, hogy  egy cigaretta a sör mellett talán nem sokat tesz. Persze, jobb lett volna  a cigarettával kezdeni, gondoltam valamivel később. Meg azt is, hogy a hibát még nem késő kijavítani. Felajánlottam Gastonnak, hogy igyunk meg még egy sört. Nem könnyen, de benne volt. Amikor később felajánlotta, hogy szívjunk el még egy cigarettát, egyszerűen nem tudtam megtagadni. Az ember szolidáris a munkatársával. Ez a felemelő érzés egyébként neki is megadatott, amikor nem sokkal később, a cigaretta után felbontottuk a harmadik sört…

És mit gondol, tartotta Erasmus Szabó szája elé a dohányszagú szivacsba burkolt mikrofont az újságírónő, mit gondol arról, hogy most már egyre több országban tiltják meg középületekben és szórakozóhelyeken a dohányzást? Bizonyára sok előnye lesz a dolognak, kopogta Erasmus a laptopba. Egy caféban töltött este után az ember néha egész éjszakára kiteregetheti a ruháit a balkonon. Ha van balkon. Talán a dohányzók is jobban járnak majd. A minap feltűnt nekem egy francia bisztróban, hogy január elseje óta mennyivel kellemesebb a hangulat. Mintha az emberek jobban örülnének annak, hogy isznak. Én a kedvenc genfi cafémban írni szoktam. Zene meg dohányfüst általában nem zavar. Talán még azt is mondhatnám, hogy ösztönöz az írásra. Azt viszont nagyon nem bírom, ha valaki dobhártyát szakító hangoskodással vagy sikolyba fulladó nevetéssel hozza tudtomra parttalan nagy jókedvét. Ezeket a társasági hamiskártyásokat én kamaszkorom óta ki nem állhatom! Vagy akik úgy kiabálnak a mobiljukba, minha interurbán beszélnének Mátészalkával, 1966-ban! Na, de most már tudom, hogy mit tehetek ellenük a jövőben. Szépen odamegyek hozzájuk és megkínálom őket egy cigarettával. Ha szerencsém van és dohányoznak, akkor majd ki kell menniük az utcára, hogy rágyújthassanak.

(2008)

Ilyen boldog se voltam!

Néha beugrik valami a múltból. Most például John Updike egy ifjúkori elbeszélésének a címe. A főhős boldogsága abból fakadt, hogy két szeretett személy is rábízta az álmát. Bizony, nem kis dolog, de Erasmus Szabónak most más oka volt az örömre. Ilyen boldog sem voltam még, dorombolta magának kissé elcsigázottam, amikor a bíró lefújta a máltai mérkőzést.

Magyarország győzött, négy nap alatt már másodszor! Ezek szerint hat pontot viszek haza magammal Genfbe, dörzsölte elégedetten a kezeit Erasmus Szabó, és nem is emlékezett rá, hogy volt-e valaha ilyen sikeres budapesti útja. Pedig ezeket a hazalátogatásokat (Nicsak! Haza itt is, haza ott is?), ezeket a látogatásokat, legalább tíz éve már, Erasmus mindig úgy időzítette magának, hogy lehetőleg egybeessenek az éppen folyamatban lévő európai vagy világbajnoki selejtező mérkőzésekkel. Tíz év annyit tesz, mint öt selejtező, melyek során legalább kétszer két meccset megnézett mindegyikből. El kellett jönnie értük Budapestre, mert bizony, úgy áll a nagy büdös helyzet, hogy a Eurosporton oly ritka madár a magyar futball, akár a népmesében a fehér holló.

Igaz, a máltai meccs második félidejét a magyar tévén se lehetett látni, helyette csak a feliratot, hogy a közvetítési hiba elhárításán a tv-stáb lázasan dolgozik, a nyilvánvalóan nem rádióra specializált tévériporter pedig sok mindent mondott, de azt szinte soha, hogy éppen hol a labda. Mondhatni hát, hogy ez a második félidő Erasmus számára kétszer annyi gyötrelmet okozott, mint várni lehetett. Nem csoda, hogy nagyot sóhajtott, és öröme egészen John Updike-ig ívelt, amikor a bíró lefújta a találkozót. Végül is, mi a jobb? – tette fel magának Erasmus a költői kérdést: Látni, hogy veszítünk, vagy nem látni, amikor nyerünk? A másik alternatíva: Szép játékkal veszteni vagy csapnivalóval nyerni?

De hiszen, a magyar futball, az minden, csak nem szórakozás! Ezt az 1954-es döntő óta tudnia kell ebben az országban mindenkinek. Mekkora csalódást nem okozott nekünk Bernben az Aranycsapat! Vagy 1966-ban, Londonban az Ezüstcsapat. Az a két potyagól a szovjetek ellen, melyeket adáshiba miatt nem is lehetett látni Budapesten! Az első az első percben, a második a negyvenhatodikban, mintha csak így lett volna előre elrendelve. Na jó, Mexikóról ne beszéljünk! Egy misét azért Mexikó is megér, mert lenne csak ma olyan csapatunk, mint amilyen akkor volt! Ám ezek a nagy elődök, a maguk idejében, mind megkapták a ruhát, nemcsak az ellenféltől, de tőlünk is. Mintha mi sohasem látnánk a JELENt. Mindezt végiggondolta Erasmus a Málta elleni győzelem éjszakáján, aztán lefeküdt aludni, és azt álmodta, hogy boldog maradékaink 2033-ban, bízvást fitymálván a Holdon tartandó EB-selejtező mérkőzéseinek eredményeit, Geráék után sóvárognak.

Másnap a Déryné presszóban maga elé tette az újságokat, szokása szerint egyet a balról, egyet jobbról, de ami legjobban érdekelte, az ezen a napon nem lehet más, mint az, hogy mit mond a magyar futballról Monsieur Hegyistoll. Hát, ami azt illeti, nem volt benne semmi meglepetés. De hiszen, borítékolni lehetett előre! Hogy minekünk mindig a Málta meg az Albánia ellen kellene játszanunk. Te jó Isten! És a portugálok ki ellen játszottak? Ugyanazok voltak az ellenfeleik, mint nekünk, mégis két ponttal állnak mögöttünk.

Minek akkor most arról beszélni, hogy az esélyek nem változtak, mert a végén majd mégiscsak csattan az ostor. Mais, non, mondta magának Erasmus Szabó, miközben letette az újságot az English Breakfest mellé, ce n´était vraiment pas le moment! Aztán magyarul buzgott fel benne a felháborodás, hogy végtére is, a kutyaúristenit! Mi itt a tét? Monsieur Hegyistoll szakmai hiúsága, vagy netalántán a magyar csapat világbajnoki selejtezője? Erasmus Szabó, mielőtt hozzányúlt volna az angol reggelihez, felütötte laptopját és lepötyögte rajta az alábbi glosszát:

HOZZÁÉRTŐ SELEJTEZÉS: Oda nekik a gúnyt, a portugáloknak is, ha egyszer hazai pályán kikaptak a dánoktól, és leikszeltek az albánokkal. Őellenük mi mégiscsak eldöntetleneztünk meg elgyőzikéztünk valahogy, amint arról a Népszabadság sportrovata beszámolt. Eszerint, a vártnál is gyengébben szereplő dánok elleni döntetlenünk csak akkor több a semminél, ha eltekintünk a mérkőzéstől, az albánok ellen pedig, törpék fölé emelkedtünk a liliputi rangadón. Az említett, tiszta forrásból most megtudjuk, hogy a portugálok ugyan gyenge rajtot vettek, figyelem: nem rajtocskát, még csak nem is egy idézőjelbe tett rajtot, a csoport első három helyére azonban továbbra is a dánok, a svédek és a portugálok várhatók. A sorrend alfabetikus. Jó, hogy a jós ilyen óvatos! Más kérdés, hogy mi szükség az ex-katedra szakértelemre, amely, megidézvén fagyos múltat, sejtetve bús jövendőt, a gödörből olyannyira kilábalni akaró magyar futballt egyre csak az esélytelenséggel ütközteti.

Talán egy kis önbecsüléssel többre mennénk.

(2008)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ