A fehéregerek

Szombaton egész nap a tévét bújtam, és írtón utáltam magam. Korábban kialakítottam egy szabályt magamnak: napi négy órát olvasok, és maxi ugyanannyit tévézek. Most felrúgtam.
A filmek közötti híradásokból megtudtam, hogy újra emelkedik a benzin ára, hogy kamionok balesete miatt torlódás alakult ki az M7-es autópályán, hogy árhullám várható a Sajón, mert a folyó szlovákiai területén húszcentis hó hullott, és majd jön a felmelegedés, hogy vaddisznók jelentek meg Salgótarján belvárosában, hogy egy férfi összevarrta felesége száját: emberölési kísérlet megalapozott gyanúja miatt indult ellene eljárás.
Szóval rám tőrt a depi. Nem volt kedvem semmit sem csinálni, sehová sem menni, ezért a dobozból kukkoltam az életet. Pedig, ausztrál kutatók szerint, minden tévénézéssel töltött óra huszonkét perccel rövidíti meg az ember életét. Hiszi a piszi.
Este Anyával néztem a híradókat – erre ő szoktatott rá – majd A negyvenmilliós játszma nevű kvízjátékot. A feltett kérdésre négy választ adtak, ezekből kellett megtippelni a tuti jót, a valószínűleg jót, a talán jót, kihagyni a rosszat, és elnyelőként működő asztallap-félékre pakolni az egymilliós kötegeket. Ha helyes volt a dörgés, a pénz maradt, ha téves, a pénz a kukába hullott. A műsorvezető a kuruc szabadságharc vezéreként irányította a szelleminek mondott, ámde nagyon gagyi csatát.
Anya érezte, jobb, ha most nem noszogat a tanulásra. Különben ő sem érezte jól magát.
A dobozkuksizás szünetében telefonálgattam. Először Kingára csörögtem rá, tőle a tesójáról, Kristófról, a barátomról szeretettem volna valami infót kicsikarni, de végül a témát ejtettem. Néhány mizujs, nahát, uncsi, ne mond, baszdmeg után abba is hagyjuk. Utána Pörit hívtam, de benne az zavart, hogy jó kedve volt. Tudtam az okát: visszaköltözött hozzá a nagy szerelme, vagabundkeresztes Roxi. Bea, az újságíró következett. Lehetett volna Skype-on is csevegni, de kényelmesebb volt a kanapén elnyúlni. Bea ismét magányos volt, ezért a hetvenéves szomszédasszonyáról regélt, aki úgy él, mint egy remete. Két lánya van, mondta, de mindkettő leszarja. Unokáit is csak évente egyszer, karácsonyba engedik hozzá, nyilván azért, hogy begyűjtsék az ajándékokat. Pedig példás életű, rendes, tisztességes asszony, nyugdíjas tanárnő. Az a benyomása, mondta Bea, ha Budapesten összegyűlnének a szinglik és a csalódott asszonyok, annyian lennének, hogy egyszerre el sem férnének az Erzsébet téren, a Hősök terén, a Kossuth téren, a Vörösmarty téren, a Szentháromság téren, a Dísz téren.
Miután elköszöntünk egymástól, próbáltam felmérni, a szellemtelepi házunkban mi a szitu. Itt van az öregcsajszi, a porbárónő: ha nem venné át egy méhraj beporzó szerepét, láthatatlan maradna. Beolvadna a panelfalba. Itt van a velem egykorú, de nem teljesen százas Villőt egyedül nevelő bicebóca néni, aki alig vonszolja magát, ennek ellenére az abc-s, azaz cbá-s vásárlást sem meri az unokájára bízni. Kutyáikkal élő spinkókból pedig annyi van, hogy az ujjaimon össze sem tudom számolni. Ősszel megfigyeltem az egyiket a ház előtti padon: szerelmesen dédelgette és percenként puszilgatta az ölebét. Kirázott a hideg. Ugyancsak nálunk, a harmadikon lakik Sivák néni, Gujdi Kriszti rokona. Talán azért olyan hisztis, mert a pasik mind elpályáztak tőle, legutóbb az egyetlen fia. A bunkó srác spurizása érthető: a rasszista Móres Párt aktivistája lett, ámde a hozzájuk naponta beállító nagynénikről lerí, hogy cigányok.
Azok közül, akik egyedül élnek, mégsem magányosan – mint ahogy egyébként mi is -, kirí két csaj. Az első emeleti, huszonéves, hízásra hajlamos szőke bombázónak egy vállalkozó vette a lakást, fizeti a rezsijét, és még ki tudja mit. A vastag csávó ritkán látogatja, megesett, hogy a szomszédok hónapokig nem látták. Kettővel fölötte, a harmadikon lakik a harmincas Rita, aki valamilyen hivatalban melózik. Ő, ha cigizni akar, mindig lejön a földszintre, és kiáll a bejárati ajtó elé. Egyik kezében a kávésbögre, a másikban a cigi. Neki sincs állandó társa, annál több partnere. A ház lakói tudomásul veszik, hiszen a csaj értelmes, kedves, udvarias, és a botrányokat kerüli.
Néhány napja hárman vártuk a liftet, az elegáns, illatos, füstszemű Rita, a hetvenen felüli, mohás arcú Józsi bácsi, és én. Mivel a baloldali felvonó rossz volt, a jobboldalit pedig valaki feltartotta a kilencediken, Rita megunta, és a lépcsőn indult fel. Én nem akartam gyalogolni, az öreg meg a tízediken lakott.
– Jó kis csaj ez a Rita – döcögte a mohás bácsi. A vén trotty folyton okoskodott, véleményt mondott, bár senki nem kérdezte, és csak félfüllel hallgatta meg.
– Biztos – rántottam fel a vállam.
– És senki nem jelenti fel a rendőrségen.
– Már miért tenné?
– Persze. Most már minden szabad. De ez nem volt mindig így. Ezelőtt harminc évvel itt a földszinten az egyik egy szoba plusz két félszobásában laktam. Ott a sarokban – mutatott balra. – Aztán elcseréltük, mert nagy volt nekünk. Sajnos a feleségem meghalt, most már a másfél szoba is hatalmas nekem.
– Sajnálom.
– Szóval harminc éve nekem is volt egy ilyen szomszédom. Egyedülálló nő. És jártak hozzá a férfiak. A nejem kiborult, és egy nap feljelentette erkölcstelen magatartás miatt. Ez volt a szokás akkoriban. Két civil ruhás nyomozó jött ki, de nem a nőcihez kopogtak be, hanem hozzánk. Elmagyarázták, hogy a szomszéd hölgyet a férje elől rejtegetik, aki veszedelmes bűnöző. Sántított a magyarázat, mert minek ahhoz a sok látogató, de úgy tettünk, mintha elhinnénk. Később valaki megsúgta, szomszédunk a háromperhármas belügyminisztériumi cég alkalmazottja volt, a lakását pedig konspirációs célra használták. A tartótisztek nála fogadták az ügynökeiket. Két hónap múlva aztán elköltöztették a lebukott elvtársnőt.
– Érdekes – préseltem ki fogaim közül a szót. Mit locsog ez nekem? Ki nem szarja le? Szerencsére egy házaspár érkezett két blökivel, majd a lift is levánszorgott. Beültünk. A Józsi bá ott már nem sztorizott, talán félt a kutyáktól.
*
Anya hónapok óta betegeskedett. Fájt a hasa, a dereka, a veséje, vizeléskor csípő, égő érzései voltak, dolgozni is alig tudott.
A rendelőintézetben az urológus pasi fertőzést gyanított, antibiotikumot írt fel, és azt tanácsolta, igyon sok folyadékot. Szedte a pirulákat, vedelte a vizet, és azt hitte, az újabb fájdalmak a gyógyulás tünetei. A maxi ötnapos kúrák után picit megkönnyebbült, majd kezdődött az egész elölről. Barátnője, a Vári Róza doki azt tanácsolta, a háziorvossal utaltassa be magát a kórházba, hogy kivizsgálják. Így történt. Még aláírta a gimis továbbtanulási lapomat, amit a sulink a felvételi központnak továbbít, majd befeküdt a Károlyi Kórház belgyógyászatára.
Elkísértem, így aznap kihagytam az első három órát.
Az idő pocsék volt, a hangulatunk dettó. Kásás hóban tapicskoltunk, fáztunk, pedig csak nulla fok körül császkált a hőmérséklet. Rengeteg cuccot cipeltünk: Anya nagytáskáját, utazótáskáját, kistáskáját, az én hátizsákomat megpakolva. Siettünk, mert azt tanácsolták, nyolcra ott kell lenni.
A Suzuki-autószalon oldalánál vártuk a 25-ös buszt. Későre jött, és kurva lassan döcögött. Paráztunk, még elkésünk. A kórház első emeleti folyosóján a betegfelvételt jelző ajtóval szemközt ültünk le, és kábé negyven percen át senki nem törődött velünk. Anya rosszul volt, kékült-zöldült, háromszor is elment a vécére. Egy huszonéves csaj, biztosan rezidens, végre elkérte a beutalót, majd közölte a kórterem számát, és az osztályorvos nevét. Nemsokára jön a nővér, biztatott. A nemsokára fél órát jelentett. De továbbra sem zavart senkit, hogy Anya már sírt a fájdalomtól. Mielőtt leléptem volna, a takaró alatt felnyomtam neki egy Voltaren kupot. Otthon is én csináltam, mert Anya képtelen volt rá. Jó tíz perc alatt megnyugodott, kisimultak a vonásai, pedig máskor fél órába is beletelt.
Délután visszamentem. A női szakaszon, a lift után az egyik négyágyas szobában feküdt. Elmondta, járt nála Mária doktornő, az ábrándos szemű, félszeg mosolyú, nagyon csini hölgy. Anya úgy érezte, a doki folyamatosan retteg valamitől: mintha sasok köröznének a feje körül, és csak a megfelelő alkalmat várják, hogy lecsaphassanak. Feltette a szokásos kérdéseket, sztetoszkóppal meghallgatta, kopogtatta, nyomogatta, vérnyomást mért. Ennyi. Más nem történt. Ja, nem, vért vettek tőle. És ja, a kórháznak nincs Voltaren gyógyszere.
Kiültünk a folyosóra, figyeltük a hullámzást. Megállapítottuk, a kórházat pusztító erejű vírustámadás érte, valahogy úgy, mint a világvége-filmekben. Minden férfiorvos és minden idősebb doktornő kipusztult. A hatalmat fiatal, karcsú, őzike lábú, rebbenő szemű nők vették át, a belgyógyászaton mindenképp. Nem tudtuk, ennek örülni kell, vagy inkább aggódjunk.
Egyébként olyan volt az egész, mint egy óriási, elhanyagolt, régóta le sem olvasztott frizsider. Zümmögő, szagos, jéggel teli. Állandóan beraktak, és állandóan kivettek valamit. Azaz valakit. Az járt jól, akire hamar felfigyeltek, megragadták, és érdemesnek találták arra, hogy kezdjenek vele valamit. Porul járt az, akit tartogattak, elfelejtettek, vagy az elmosódott címke miatt már azt nem tudták róla, mikor járt le a szavatossági ideje.
Minden reggel benéztem a kórházba, csak néhány percig maradtam, de délután órákat töltöttem Anya mellett.
Amikor még ötödikes voltam, a Nagyi pont itt, a belgyógyászaton feküdt, csak egy másik teremben. Anya naponta kétszer látogatta, én ritkábban. Megijesztett a sok magatehetetlen beteg. Emlékszem, Nagyi mellett egy kilencvenéves nő feküdt, teljesen vak volt, és az orra után már az álla következett. Nem volt szája. Egyáltalán. Nem tudtam elhinni. Feküdt a hátán mozdulatlanul, és csak az mutatta, hogy él, hogy két kezének ujjai a lepedővel félig takart csupasz hasán mozogtak. Olyanok voltak az ujjai, mint valami giliszták.
Miután hazavittük Nagyit, Anya egész nap nála tartózkodott, sőt, egy idő után éjszaka is. Én bőgtem, hogy ne hagyjon magamra. Akkor arra kért, én is aludjak a Nagyi lakásában. Megtettem, szenvedtem. Nagyit etetni, ágytálazni kellett. Apró feladatokat én is kaptam, de kínlódva teljesítettem. Nagyi pontosan tudta, mit érzek, és ezért egyik reggel nem szedte be, hanem elhajította gyógyszereit. Miattam tette, engem akart megkímélni a „szenvedésektől”. Még aznap elment, itt hagyott a soha el nem múló lelkifurdalással. Hogy felkapaszkodjak az mély kútból, elhatároztam, legyőzőm a betegek és a betegségek elleni viszolygásom, és csak azért is orvos lesz belőlem.
Anyát meglátogatta Esztó néni, az én oszifőm, a két barátnője, a Vári Róza és a Bulcsú Bea, meg persze a barátja, a nagyapakorú, „magas homlokú” gépészmérnök, a Száraz János. A zakót és puplininget viselő pasi mindennap jött. Tök normális volt, ami meglepett. Még a hagyományőrzőkről, a dicső pogány múlttal foglalkozó fiatalokról is szót váltottunk. Egyik alkalommal, amikor ketten maradtunk a folyosón – mert Anyát EKG-ra vitték, biztos, hogy történjen vele valami -, arról beszélt, hogy az unokatestvére, aki minden egészségügyi cikket el szokott olvasni, és aki nemrég szintén egy pesti kórházban időzött, de aztán megszökött, azt tapasztalta, az orvosok és az ápolónők úgy slisszolnak egyik betegtől a másikhoz, hogy nem mosnak kezet. Így millió baktériumot visznek át. Így a fertőzések kb. feléért ők a felelősök. És ez tudományosan igazolt.
A vizsgálatok csigalassúsággal haladtak. A harmadik nap az ultrahangos szakorvos, szintén harmincas hölgy, vesehomokot vélt felfedezni, más gubancot nem. Ez megnyugtatta Anyát, hiszen akkor nincs fertőzés, nincs daganat, nincs leukémia. Kérte, engedjék haza, amibe a félszeg mosolyú osztályorvos beleegyezett.
Később a rendelőintézeti urológus a fejéhez kapva hüledezett, kétségbe vonta a kórházi jelentésbe foglaltakat.
*
Egy ideje változtattam a megszokott útvonalamon.
Korábban a Szellemtelep előtti megállónál szálltam le a villamosról, a járdasziget csőkorlátjai között átbújva futottam át az úton a bútorszalon elé. Onnan jobbra fordulva, a pavilonsor előtt haladtam a tízemeletes házunk felé. Csakhogy a bútorüzlet előtt felbukkant egy torzonborz alak, egy hihetetlenül szőrős, piszkos, bűzős vénember. Vagy a kirakat párkányán ült, vagy a bejárattal szemközti lépcsőkön lebzselt néhány üveg, doboz, rongy társaságában, és az arra haladó csajokra, nőkre iszonyú szavakat szórt. De azok is szavak, hanem sósavlöketek voltak, mert minden arcbőrt átlyukasztottak. Az ürge a külföldi tulajdonú szalon forgalmát nem zavarta, mert amióta megnyílt – úgy három-négy éve – soha egyetlen érdeklődőt sem láttam bemenni, akár csak nézelődni. Így sem ment csődbe, hiszen a kirakatban néha cserélgették a kanapékat, ágyakat, foteleket, sőt, kiírták, hogy vasárnap is nyitva tartanak. Közben a közeli cukrászda, a hentesüzlet, a vendéglő, a zöldséges, az ajándékbolt, a virágárus bezárt, mert elapadt a forgalma.
Újabban, azért, hogy elkerüljem a kőkorszakit, a pavilonsor elé érve nem jobbra, hanem balra fordultam. Elhaladtam a talponálló, az autósbolt, a férfifodrászat, egy valamilyen iroda, végül az edzőterem előtt, majd jobbra és ismét jobbra fordultam. És majdnem otthon voltam. Már három hete így bújócskáztam, amikor egyszer egy órával korábban értem az edzőterem előtti parkolóhoz, ahol megpillantottam Henriket. Sötétkék Fordból szállt ki. Megijedtem, futni kezdtem, és a ház bejáratáig meg sem álltam.
Lehet, hogy már napok óta engem figyel az Euro Gym Fitness terem homokszürkére fóliázott ablaka mögül? Mit akar? Talán azt, hogy én legyek a fehéregere? A Duna plázát a metróval összekötő aluljáróban egy hajléktalan pasi szokott kempingszéken ülni, és a térdén két hosszúfarkú egeret idomítgatni. Simogatásra kínálja őket. A csávó a cirógatásért pénzt ugyan nem kér, viszont volt előtte egy fémdoboz, amibe aprót lehetett dobni. Úgy éreztem, a Henrik, a Sárkány, a nembarátom, akivel egyszer, egyetlen egyszer dizsibe mentem, engem is ilyen egérkének szeretne használni.
Vajon hogyan tudnám leállítani? Végigvettem a lehetőségeket, de mindegyiket elvetettem.
Kristóf is eszembe jutott, pedig tudtam, ő lenne az utolsó, akinek elpanaszolnám, hogy valaki rám szállt. Mert kérdezősködne, és nekem kamuzni kellene. A Glasgowban tanuló barátommal lassan helyreállt a kapcsolatom, legalábbis internet-szinten. Igaz, mindketten visszavettünk a nagy felbuzdulásból, mert éjszakánként már nem leveleztünk. Abban reménykedtem, márciusban hazaugrik, ahogy ígérte, és tisztázzuk a helyzetet. Volt mit. Karácsony előtti délelőtt eljött hozzám, hogy együtt menjünk a belvárosba. Csak ketten voltunk, a kanapémon ültünk, és lassan odáig jutottunk, hogy bármi megtörténhetett volna, de én hirtelen ideges lettem, megfeszültem, és a varázslat szétfoszlott. Nem magyaráztam el neki, hogy nem akarok abba a szituba kerülni, amibe Anya érettségi előtt. Ráadásul én még csak nyolcadikos vagyok, és nem tizenkettedikes. Ha állapotos maradnék, vajon feleségül venne Kristóf? Eldobná a karrierjét, amely még el sem kezdődött? Inkább megutálna. És belőlem hogyan lenne orvos? Vagy újságíró? Vége lenne minden álmomnak, nem beszélve arról, hogy összetörném Anya szívét.
És a Sárkány most bekavar. Meg kell őrülni. Ezerszer jobb lenne apácának lenni, mint ilyen gondolatokkal viaskodni.
Ezek után inkább vállaltam, hogy kiteszem magam az őrült fekete gazember szidalmainak, csak hogy ne lásson meg a Sárkány. Néhány nap múlva a kíváncsiság mégis a fitness-terem felé hajtott. Nem láttam a kocsiját – egyébként honnan telik egy huszonéves szobafestőnek jó verdára, ráadásul úgy, hogy nem is melózik? – , így megnyugodva fordultam jobbra és jobbra. A magasföldszintű szolgáltató ház mögött az üzletek, boltok raktárai, lomtárai húzódtak, de ott volt egy amatőr színházi társulás székhelye is, meg az épület közepén megbúvó kocsma fedett terasza. A teraszon egy télikabátos csávó ült, és a sörét szürcsölte: a Sárkány. Onnan pont a mi tízemeletes házunk egyetlen bejáratra látott. Tehát bármilyen utat is választottam hazafelé, ő biztosan észrevett.
Elöntötte a fejemet a vér. Odaszaladtam.
– Mit akarsz?
– Semmit – dünnyögte. Látszott rajta, ő is zaklatott.
– Kire vársz?
– Találd ki! – húzta vigyorra a száját.
– Mi értelme van ennek?
– Nem tudom.
– Nincs más dolgod?
– Azért lenne, dögivel. De kíváncsi vagyok, mikor kísér haza az a paraszt barátod. Aki folyton külföldön lóg.
– Mit akarsz tőle? – döbbentem meg.
– Semmit. Csak a szemébe nézni.
– Minek? – szinte megállt a szívem.
– Csak. Csak úgy. Láttalak titeket karácsonykor, a karácsonyi vásárban.
– Ugye nem akarod meggyepáltatni?
– Olyan gizdának gondolsz, hogy egyedül nem tudnám elintézni?
– Könyörgöm, csak ezt ne. Ő semmit nem ártott neked. Ne bántsd! Csinálj velem, amit akarsz, csak őt hagyd békén – fogtam könyörgőre.
– Jó. Legyünk ismét barátok – javasolta felcsillanó szemmel.
– Azt nem lehet. Bármit lehet, de azt nem – mondtam már szinte sírva.
– Majd meggondolod magad – válaszolta halálos nyugalommal. – Egyébként piszok egy húzás volt tőled, hogy visszaküldted a születésnapi ajándékomat. Anyám vette ki a csomagból a neked szánt márkás női karórát, majd hetekig rajtam röhögött mindenki. Ezt soha nem bocsájtom meg neked.
– Minek küldtél ajándékot? Különben sem januárban, hanem júliusban van a szülinapom.
– Tényleg? Jó. Tökmindegy.
– Nekem nem.
Sárkány ezután bement az épületbe, a söntéshez, hogy kifizesse a sörét, majd velem már nem törődve a főút felé távozott.
Beparáztam. Szerelemféltéses gyilkosságokkal voltak tele a tévéhíradók. Az újpesti polgármester-helyettes fiát is összeverte egy rivális pasi. Amilyen elvakult a Sárkány, még komoly galibát okozhat. Összeszedi a haverjait, és kikészítik Kristófot. Ha tényleg hazajön márciusban, a névnapjára, akkor nem szabad hagynom, hogy Újpestre jöjjön. Az lenne a legjobb, ha nem is találkoznánk, mert ki tudja, ki követ. De meddig ne randizzak vele? Csak márciusban? Csak nyolcadikos koromban? Csak idén? Csak néhány évig? Csak életem végéig? Kész őrület.
Egy ideig nem láttam Sárkányt, de feltételeztem, úgy figyel, hogy ne vegyem észre. Akárhol lehet. Behúzódhat egy légkondis kocsiba, beülhet valamelyik haverjának lakásába, és távcsővel kuksizhat. Átmaszkírozhatja magát, ahogy a filmekben szokás, és beáll postásnak, víz- és villanyóra leolvasónak, kukásnak, vagy a sulinkban tanárnak. Miért is ne? A nyolc osztályával és szakiskolájával lenne olyan jó pedagógus, mint Klumpa vagy a Fehérzokni.
Valentin napra gyönyörű képeslapot kaptam Kristóftól, persze a világhálón. A mesék hangulatát idéző lapon egy magas, karcsú, barna hajú lány látható. Rajta és körülötte minden aranyszínű. Az üzenet: „ i miss you”. A Google-val nyomban lefordíttattam, azt jelentette, hiányzol. Ez kárpótolt minden sárkányos dologért, de aztán az aggodalom ismét letepert. Biztosra vettem, minél közelebb kerül hozzám Kristóf, annál nagyobb veszedelemnek teszem ki.

(Folytatjuk)