Friedeck 1983-84

Még mindig semmi

A már rég eltűnt afgán kecskepásztor szelleme kísértett az új lakókkal a Házban. Ő volt az, aki a ma már tudományosan is bebizonyított legegészségesebb módon végezte a dolgát. Még mielőtt valaki valamilyen, az ergonómiával kapcsolatos dologra gondolna, sietek pontosítani. Az afgán a nagydolgán kívül semmi „dolog”-nak nevezhető tevékenységben nem vett részt. Ha kora reggel felkapaszkodhatott és leguggolhatott a WC-ülőkére, elvégezte az egész napi „dolgát”, és mivel meg volt tiltva a koldulás, hát beült a nagy cserefa alá és, mint egy keselyű, lógatta az orrát, gunnyasztott délig. Az, hogy a fürdőszobákra kirendelt csoport hatalmas káromkodások közepette göngyölítette le a tűzoltóslagot, hogy megközelíthetővé tehesse a fülkét, ahol ő azelőtt dolgozott, nem zavarta, fel se nézett. Ez a jelenség most az új lakókkal megsokszorozódott. A lakók száma, tekintve, hogy a kezdeti csoport alig szűkült, nőtt, színesedett és illatosodott az újonnan jöttekkel. És egyre sötétebb lett a természetes testszín.

Már messze voltunk a befogadók által kitűzött alapelvtől, hogy a Ház lehetőleg családos és elsősorban európai menekülteknek biztosítson átmeneti otthont. A jóságos Herr Zwalen teljes titoktartás mellett két WC-fülkét lezárt, és szétosztotta a kulcsokat az európaiak között, hogy reggelente, ha az újonnan jöttek már aláaknázták a fürdőszobákat, hát legyen ahol ülve is el tudták végezni a szükségest. Aztán jött a slag, a káromkodás, miközben a tettesek már lehet, éppen New York felé hajladozva adtak hálát Allahnak, hogy emésztésük zavartalan. Az új illatok nemcsak a WC felől terjengtek nagy néha olyan vastagon és orvul, hogy majdnem levertek a lábunkról, a konyhában is születtek. Már régóta leállítottuk a valamikor bevezetett menürendet, hogy nemzeti heteket tartunk, két, sőt, nemsokára már három konyhát vezettünk szigorú berni ellenőrzés mellett.

Miután Frau Sawade mindent be tudott szerezni, az új fűszerek domináltak, az ezeregy éjszakából ismert mesés keleti illat gazdagsága a valóságban egyszerű bűzzé változott. Közben a másik magyar család is csomagolt. A Levél nekik sem jött még meg ugyan, de eljött utánuk egy nagybácsi Zürich mellől, aki akkor ment nyugdíjba, és akkor özvegyült meg, s a hiányzó űrt meg a ház körüli munkákhoz az erőt pótlandó, magával vitte őket, hogy majd ott várják ki a fejleményeket. Ilyen esetekben napi harminc frank járt személyenként, hetente kellett jelentkezni az idegenrendészeten, és teljesen önállóan kellett gondoskodni orvosról, iskoláról, egyéb társadalmi szolgáltatásról. Sajnáltuk, hogy elmennek, mert az övék volt a kis vasgyúró gyerek, aki időnként elpáholta a bolgár-pakisztáni korcsot, s ezzel enyhített az utálatunkon, amit az anyjuk besúgó, talpnyaló természete váltott ki belőlünk. A chilei tanár volt a következő, aki még egy pár hetet eltöltött a Házban azután, hogy már hivatalosan elhagyhatta volna, kezében a várva várt bizonyítvánnyal. Annyira itthon volt, és az egész Svájcban „se rokona, se ismerőse”… Kivárta, amíg munkát kapott egy vendéglőben, érzelmes búcsút vett azoktól a kevesektől, akikkel a kezdet kezdetétől együtt izgult, reménykedett, még egyszer kikérdezte a spanyol káromkodásokat (ezt az egyet tanította meg nekünk, és naponta kellett ismételgessük, akárhányszor meglátta Herr Sigget), aztán egy hátizsáknyi holmival örökre eltűnt az Alpok magas, meredek hegyes Svájcában. Utólag furcsa számomra, hogy ellentétben azzal, amiként a katonaság alatt vagy a sors kegyetlen játékaként börtönben egymás mellé sodródott emberek között ki szokott alakulni egy életreszóló bajtársi kapcsolat, aki elhagyta Friedecket, soha többet nem érdeklődött a többi ideiglenes sorstársa után. Valahogy bezártunk egy kaput életünk jól betájolható szakaszát követően, és inkább felejteni akartunk, mintsem bajtársi találkozásokkal, levelezéssel,életben tartani az onnan magunkkal hozott emlékeket.

Az események nemsokára felgyorsultak. A Házat éjjel-nappal fegyveres őrs járta körül, ennek ellenére napi eseményekké váltak a vallási vagy törzsi villongások. A szobáinkat kulcsra zártuk, s igyekeztünk a lehető legkevesebb időt otthon tölteni. Elmaradtak a hétvégi meccsek a falu legénységével s vele együtt a sörözések is, és ami tényleg fájt, az utcán messziről kitértek előlünk az emberek, ha megláttak. Ursula feltűnően gömbölyödött, és augusztus végén szerény kis ünnepi ebéd után bejelentette, hogy férjhez ment ahhoz a húszéves magyar sráchoz, aki egy hálókocsi tetejébe befeküdve aludta át a magyar-osztrák, majd az osztrák-svájci határt. A srác már letelepedési engedéllyel hagyhatta el a Házat, a házassággal átugrott egy lépcsőt, és utána fejest a családi élet örömeibe. Akkorra már úgy éreztük, csak napok kérdése lehet, hogy mi is sorra kerüljünk. A két hátizsák, amivel jöttünk, bepakolva a legszükségesebbekkel, az ágyam végénél készen állt, amivel csak lehetett, sürgettem a „Levelünket”, de a svájci hivatali malmok lassan és alaposan őrlik az idegeket.

(Folytatjuk)