Egy nagyközség miesnapjai

A honlapunkról is ismert, Gyergyószentmiklóson élő szerzőt – költőt és újságírót – a napokban Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) a kulturális értékek népszerűsítéséért végzett publicisztikai tevékenységért szakmai díjjal jutalmazták. Köszöntés- és bizonyságképpen álljon itt lírai riportja, amit 2007-ben írt Gyergyóremete lelkületéről, a HMKK fotós csapatának a felkérésére, a községben rendezett nagy sikerű fotótábor anyagából szerkesztett album élére. Az írást a fotótáborban készült felvételekkel illusztráltuk. (Káfé főnix)

Puha léptekkel közeledik az est. Ilyenkor, a templomdombról keletre nézve a legközelebbi szomszédokat: Ditrót és Szárhegyet, meg kósza füstjeivel a Túlamarost még tisztán látja az ember. E falurész-névből az is következik, hogy a Maros ott kanyarog alattunk karnyújtásnyira, tükrében a temető fölé igyekvő csókák kémlelik a vízben pihenő eget, míg az élettér-biztosító folyó a templomdombja tövével cseveg, simogatja biztatgatva az ősi ismerőst.
Mögöttem a háborús emlékmű, rajta a fakoronába rejtett egykori haza vésete. Nagy vérveszteséggel áldozott mindkét világháborúban Remete. Ki tűnődik ma már azon, hogy megérte vagy sem? Tudjuk, hogy nem. Lehet akkor is tudták, de azokban az időkben a helytállás még becsület dolga volt.
Hej, szálló idők…

Remetén, mint bárhol, kell a biztatás, főleg ma. Annak ellenére, hogy itt azért van valami, ami máshonnan hiányzik. Itt magukban bízó emberek születnek, akik aztán a község szorításából – vagy öleléséből? – kilépve is azonnal megtalálják a szilárd talajt, ahova léphetnek, amin megállapodhatnak, megpihenhetnek, hogy erőt gyűjtsenek vagy a továbblépésre, vagy a gyökéreresztésre. És teszik ezt immár közel 450 éve. Mert az élni! az első parancs, amit belénk tápláltak.
Ha pedig itthon nem lehetett a jövőre is gondolva megélni, utódot nemzeni, akire hagyni tudunk valamit magunkból is, valahol helyet kellett keressen magának a remetei születésű, aki ellenben bárhol telepedhetett le, mindig remetei maradt. Nem csak a szívében!
Mondás és regés vidéken balladás sorsok mesélnek. Mintha a nyárvégi hajnalokon lassan emelkedni készülő Maros dere óvná e történeteket.
Tejfehér ködben dereng a múlt, s tán így a jobb. Különös varázs árad e titokzatosságból, e pattogó tábortűz, pásztortűz fénye mellé valóból, hogy tartalommal teljen a mesékbe bugyolált est, a kora éj is, ha már tartalmas volt az egész nap.
Remetét sem lehet könyvből vagy magasan szálló gépből megismerni.
Itt is csak a néhol marasztaló sár, a Maros, az Eszenyő, a Kő-patak ismertethet meg a valósággal, meg a lecsupaszított hegyek, melyeken alig 15 éve még messziről selymesnek tűnő rengeteg erdők oldottak kékítőt az éggel érintkezve annak vizében. E látvány is a múlté. Mert az építő remetei emberek között él néhány pusztítva teremtő remetei is. De hát mutasson valaki erdőt korhadt fa nélkül.
Az én személyes bajom, hogy jobban szeretném ma is a zölderdős remetei hegyeket látni a Kereszt-hegyig és vissza. De most itt, immár a vacsoraillatos álmosító estet is nyakon csípve, egészen más a fontos. S mert hiszem, hogy a lelkiismeret, a legigazságosabb bíró, egyszer csak elvégzi a dolgát azok életében is, akik szeme elől a gyors és a bármi áron meggazdagodás lehetősége, a pénz csillogása minden más fényét elvette. A lelkiismeretre bízom hát az ítélkezést.
(Bár hiszek a lelkiismeret feltápászkodásában, nem fűzök reményeket gyorsaságához.)

Mellettem a templom és mellettem egy iskola. Az emlékművet úgy érintem meg, mint varázslatkeltő ereklyét. Megsimogatom a hideg talapzatot, ami egyszerre ember-meleggé válik, a kő érdessége selymes tapintásúvá, s mint feltámadáskor ígérik, lassú sorok indulnak az épp felkelő hold irányába egykori hadfiakkal. Apák és fiúk. Az itthon-maradottak könnyeit fakasztó kedvesek.
Akár a mesében.
Miért is hessegetném el e látomást? Az elvonuló sereg arcai semmiben sem különböznek a Lénárd-napi búcsúra templomba érkezőktől. Valamennyi jellegzetesen remetei. Ha szikárak, ha tömzsik viselőik.

Hagyjuk hát a lelkizést és kalandozzunk kicsit az emlékek, a máig őrzött tudás, az anyáról, apáról gyermekre szálló falutörténet zegzugos ösvényei segítségével abba a rengetegbe, amit nem lehet fejszével, láncfűrésszel eltüntetni, ami fennmarad, ameddig remetei szív fog dobogni.
Nem érdekes már az is, hogy Remetét talán nem is remetei ember alapította, hanem bizonyos Kendeffy Bonifác? Fráter György erdélyi kormányzó hivatalnokaként menekült nagy kerülővel erre, annak meggyilkolása után, s mint Szent Ferenc rendi szerzetes telepedett le, talán épp itt a közelben?
1560-at írtak akkortájt a kalendáriumok. A Maros dombján élő ferencesről kapta volna a nevét a község? Az ellenkező bizonyításáig ezt kell elfogadnunk. Főleg, hogy cáfolhatatlan érvnek tűnik.
Az pedig, hogy mi történt az első hét évben sejthető, hiszen 1567-ben már írásos említést is találunk 30 remeteiről.
A legrégebbi remetei családnevek pedig a László, az Antal és a Tamás, tudjuk meg ugyan ebből az összeírásból.
Jó a levegője Remetének. Borvize is lehetne világhírű. Az ellenben tény, hogy a nem túl termékeny földje helyett Isten az asszonyait tette termékennyé, azok gyermekeit pedig szívóssá, bár a kor legnagyobb veszedelme a pestis Remetén sem kegyelmezett 1716-18 között.
Sok idő telt el a kezdetektől. A remetei édesapák sok-sok bölcsőt kellett faragjanak áldott asszonyaik és Isten ajándékainak. Ennek is köszönhető, hogy a valamikori 6 kapu fél évszázad alatt 28 kapuvá gyarapodott.
Újabb 100 esztendő, s bár még mindig a legkisebb gyergyói település Remete, 90 családjából 72 már katonacsalád!
A XIX. század elején örmények is letelepednek a faluban.
Ők szórják el a polgáriasodás magvait Remetén is, akárcsak az egész Gyergyói-medencében. Súrlódások csiszolják az együttélést, hogy eredményessé váljon az együttműködés.

A remetei ember messzire is elutazott munkát keresni. Tutajjal, szekérrel fát szállított, aztán autóra, vonatra ült s ment az ország egyik végétől a másikig, mert pénz nélkül lehetetlen volt fenntartani a családot, felnevelni a sok gyermeket. Márpedig a családfenntartás főleg 5-10 gyermekes családok esetében embert-próbáló, amihez nem elég csak az édesapa inaszakadtáig robotolása.
A remetei édesanyák nem csak a tűzhely őrzői voltak. Rájuk szakadt az anyai teendők mellett a férfimunka egy jelentős része, nem egy esetben a szántás-vetés is.
De hát szokva volt a remetei székely asszony a megpróbáltatásokhoz. A kencefice sem tudta volna elrejteni a szél és a nap munkáját. Mégis édes és kedves volt a cserzett arc. Puha a másoknak érdes kéz, ha gyermekét simogatta.
A falu pedig növekedett, terebélyesedett. Előbb „fiókák” jelentek meg a kirajzás eredményeként. Ezek közül Csutakfalva mára igazi faluvá nőtte ki magát, ahol nem csak korszerű iskola működik, de Isten tiszteletére is hajlékot emeltek. Szerényt, de a célnak mindképp megfelelőt.
A mára elnéptelenedett Kicsibükk kápolnája csak védőszentje, Szent István napján csalogatja búcsúra a híveket, egykori lakóit, azok leszármazottjait, főleg szép idő esetén.
Martonka népe is máshova költözött. Utódaik, gyermekeik időnként visszatérnek, hogy Istennek hálát adva emlékezzenek nem is olyan régi időkre, amikor még iskola is működött, s nem volt gond, hogy csak gyertya- és petróleum-lámpafény vetélkedik a holdvilággal és a szentjános bogarak pillancsaival.
Az Eszenyőn nem rég még csaknem kéttucat vízikerék pletykált a patak kristálytiszta, akár ma is iható vizével.
Most valami ismét megmozdult, s eljön az idő, amikor Eszenyőn nem csak Portik Dezső bácsi és Góga Rózsika néni vízikerekei által meghajtott szerkentyűk előtt kattogtatnak fényképezőgépeket erre látogatók.

A Marostól nem messze szennytisztító állomás épül az élet védelmében. Innen a Tejporgyár felé haladva a falu alszegébe vezet az út. A nagyközségben egyik fő munkaadó a tejporgyár. Ha már korán kell ébrednie a gazdának, hogy ellássa barmait, valami értelme legyen a koránkelésnek. Multimilliomos senki nem lesz errefelé becsületes munkából. De valami értelme csak marad a fáradozásnak, a fehér, habzó tejnek is köszönhetően. A gyár csillogó gépei, csövei a jövő reményét ringatják. Vajon meddig? Mert Európa fanyalog a kézi fejés által nyert tejtől, a hagyományos istállók is szép lassan vagy kiürülnek vagy, mások, korszerű betonpadlózatú csarnokok veszik át a helyüket. Eltűnik az egy-két tehenes gazda, s velük el a falu is, mármint az, aminek sajátos levegője századokon át beivódott a posztóruhába, a lenvászon ingbe, a szabad, másoktól függetlenül is élni képes ember biztonságát adva a saját lábán állónak. Akkor is, ha nehéz volt pirkadattól-vakulásig dolgozni, értelme volt a munkának és becse a munkájából élőnek.
Mert többet adott a házi szőttes óvó melegnél: önmaga lehetett benne viselője. Büszke arra, hogy mindent maga teremtett meg maga körül, csak Isten segedelmével, rokonok és barátok viszonzott segítségével, kalákájával.
Ezért jelenthetett minden szó félreérthetetlenül egyet a szóló és a hallgató számára. Ezért lehetett minden egyenes és tiszta, mint a felhők közül nyilazó napsugár.
Ki fogja és hogyan megőrizni ezt a székely földet? Szorul-e egyáltalán őrzésre, vagy ilyen az élet rendje? A feltételek nélküli belesimulás lenne a járható út abba az életvitelbe, amit mások határoznak meg nekünk vagy többször és határozottabban kelleme kapaszkodnunk a darócköpenyes, sokszor lenézett, sőt megvetett múltba? A primitívnek cédulázottba? Az eres, kérges kezet kellene megszorítanunk vagy puha, idegenből csalogató kezek simogatására felednünk mindent az ébredésig?

Remete nem szabad csak e számomra fontos jegyekkel maradjon, hiszen az élet nem helyben topogás, nem állandó visszanézés. Elég néha visszapillantani, hogy pontosabban kifürkészhessük a következő lépés helyét. Az előttünk járóktól át kell mentenünk a tudást, hogy a magunkéval elegyítve használhassuk. Csak egy kérdésben nem lehet más a véleményünk: dolgoznia kell annak, aki talpon akar maradni. És Remete hétköznapjai e munkának gyümölcseitől szépülnek sokszor ünnepnappá.
A közösség, amelyik annyi élnivágyással ébred minden reggel, annyi megvalósítandó tervvel, mint a remetei, túl él minden kort. Csak arra kell ügyelnie, hogy őrizze meg jó szokásait.
Ebbe a törekvésre lépten nyomon belebotlik az idelátogató. Így lesz minden rendben a változó világban, így lehet majd megóvni a talán ma még fel sem mért értékű kincset, amit e közösség birtokol, amit senki el nem vehet tőle, csak maga hagyhatja veszendőbe, hajíthatja sutba.
Az új és a hajdani ölelkezéséből kell felépüljön a jövő Remetéje. Tudják ezt. Mi több, tesznek is érte. Ezért is egyedi mindaz, ami Remetén történik. Még a gyergyói testvérközösségekben tapasztaltaktól is különböző.
Féltem a régi Remetét, miközben ámulok a naponta alakulón?
Úgy hiszem, hogy csak az érték, amit az idő koptatott, csiszolt azzá? Ne törődjenek velem!
Csak tegyék, amit kell, de ne feledjék: azért a régi Remetéért nagy kár lenne!

Remete utcáin bárhova eljuthat az ember. Még a holdra is, ha észak-nyugat felé veszi az irányt. A Kelemen-havasok szunnyadó kráterei rakétakilövő és leszálló-helyeket juttatnak eszembe. Keletre Ditróig jutunk, onnan Szárhegyre, ha jobbra vesszük az irányt, Várhegyre, ha balra. Sikolytó deszkametszők és rönkszállító autók is akadnak szép számmal utunk során. A „ 90-es években megjelent csodajárgányok pedig az igásokat helyettesítették, helyettesítik, ameddig mozgásképesek.
A vasútig lopakodó házak egy része már mai ízlés szerint épült. Nem testvérei a régi település szerény lakjainak. Valószínű, innen nem is fognak népdalok, balladák, népmesék és regék szárnyra kelni. Itt nem táltosok őrzik az álmot, hanem a mai kor csillogó villogó csodái. Olyanok, mint bárhol.
Azok a régi porták a hosszú útra készülő nagymamákkal, nagytatákkal csak a még tiszta lelkű unokák számára jelentik azt, amit lakóiknak. Építőiknek, az öregebbek öröklőiknek.
Remete igazi csodáit ott kell keresni. Azokon az udvarokon nyílik még a felénk hagyományos, egyszerű, de szívós és gyógyító körömvirág is, a muskátli is, az oroszlánszál, avagy a tátogtató, a Noé-bárkája sötétkék szirmaival, galambhoz hasonló bibéivel. Ott még őszirózsa és krizantém tereli magára a tekintetet, és macska dörgölőzik a lábadhoz, ha szívélyesen hellyel kínáltak, akkor is, amikor tennivalójukat kellett megszakítaniuk, mert munkaidőben alkalmatlankodtál.
Oda a melegséget és barátságosságot sugalló, szemet, lelket megnyugtató arányok törvénye szerint épült faházakba kopogj be, ha Remetére vagy kíváncsi. Ott kapod azt, amiből még nem csipet ki semmit a messzi, úgymond civilizált vidékekről hozott jeges szél lehelete. Oda bármikor nyugodt szívvel beléphetsz, még ha az idő le is marta a szemöldökfát a kapuról, rajta a biztató felirattal: Béke a bejövőre! Áldás a kimenőre! Már ha volt ilyen. De ez volt minden kapu fölött láthatatlanul is.
Vajon e házak kincsei tájházba kerülnek, mert ez a rendje?

Barombőgés, tyúkkárálás, récehápogás, kutyaugatás. Olyan zajok, amelyek nem fárasztanak. A lekoptatott járom, a fényes járompálca már a gazda kezében. Éppen indulni akart egy rakományért. Magának? Valakinek? De megáll a mozdulat. Néhány percig szegre kerül ismét a járom, s a fürgentyűt fogva készségesen válaszol a javakorabeli, amíg a házból észre nem vesz fürge asszonya, hogy tereljen be a melegbe. Mert milyen dolog őszidőben kint álldogálni az udvaron, s bár egy pohárkával és egy kis szalonnát, túrót hagymával el ne fogyasztani?

Fiatalkorod settenkedik elő és Nagy Portik Feri bácsi udvara. Épp eső jött, eresz alatt állott a megrakott szénásszekér, s te a városi legény már ugrottál is segíteni édesapád katonabajtársának. És nem tépted fel a tűréseket, tudtad, hogy valaki épp akkora adagokat vetett villával a szekérre, amekkorákat most te kell továbbadj a szénapadlásra. Mint az indiánok a nyomot, úgy ismerted fel a következő adag helyét. Vajon, máig megmaradt e tudásod, ami nélkül ott kapott volna a zivatar? Mert a pontos rend betartásával az első cseppek megjelenése előtt már a két lónak is vethettél egy-egy öllel a szekérderékban számukra meghagyott szénából.
Soha nem felejted a koccintás utáni falatozás közben elhangzott, fehér bajuszú gazda dicséretét, aki pedig tudta: városi, de földműves ember gyermeke vagy te is.
Csutakfalva e dicsérettel bújt el örökre szíved mélyén.

Bejártam a település utcáit. Viszem magammal e városnyi községet, pedig csak maroknyi a tarisznya, amibe becsomagolhatok. Egy rugdalózó, a kelleténél kicsit többet verő szív. Mégis elfér minden benne: a színevesztett kalapú, trágyát hordó egylovas bácsi; a fekete fejkendős, a köszönésemig szúrós szemmel néző néni, aki csak átszaladt valamiért vagy valamivel a szomszédba, s most úton van hazafelé; a kicsi, csillogó szemű elemis gyermek, aki „Dicsértessék a Jézus Krisztusát Mindörökké ámennel” illik fogadnom; az ereje teljében lévő középkorú és a magabiztos vállalkozó… minden remetei. A kívánatos lányok, asszonyok is.

Tehát a háborús emlékműnél vagyok. Bákóból, a dombról érkeztem. Közben sokan megsüvegeltek, néhány emberrel szót is váltottam. Többen ismernek máris, mint ahányat én a faluban. Pedig én jöttem kíváncsiskodni, én érkeztem tudásszomjjal, én szerettem volna megtudni még azt is, hogy mi lesz az Erzsi, Biri, Sári, Mariska, Rózáli… után a valamikor oly sok embert meggyógyító remetei borvízfürdő sorsa? Hiszen nemhogy Karcag, Hajdúböszörmény, de Szováta és Tusnád is messze van annak, aki nem Bukarestben vagy más magas helyen „tengeti életét”.
Európa agyonreklámozott gyógyhelyei egyenesen elérhetetlenek innen. Mi pedig itt kellene megéljünk. Mint Anna néni, aki 100 év alatt egyszer sem jutott messzebb Ditrónál. – Nem is hiányzott – nyugtatott meg.
A mezők kihaltak, elszállt a nyár. El a vándormadarak is. A családjuktól távol dolgozók szétszóródtak Európa országaiban.
Megszokták Remetén ezt az életmódot.

Mást is kezdenek megszokni. A szociális segítséget, ahol arra szükség van. Gyermekek maradnak tanulni és játszani felügyelet mellett, napköziben estig. Remetén két ilyen intézmény is működik. A jó iskola az otthoni lehetőségektől is függ. Ötven gyermeknek jobb a tanulmányi előmenetele egy ideje.
Bonifác testvér utódja, Csaba testvér, nem telepedett le Remetén. Nem menekült a Maros dombjára. Csak a ferences rend szellemét hozta ismét ide, ahol hamar meghallgatásra talál az értelmes, a segítő szándék.
Főleg, ha a felemelkedést szolgálja.
A befejező szavakat keresem. Talán az alant folyó, acélszürke csillogású Maros nyelte el őket? Meglehet.
Ezért marad befejezetlen tétova ódám Remetéhez.

2007

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ