Eltelt a tél. Eljött a tavasz. Megismerkedtem egy egyetemista fiúval a gépészeti egyetemi karról. Szőke volt, de arca a fiatal Eminescura emlékeztetett. Rendkívül gátlásos volt, mert egyetlen zöld bársonykabátban járt egész éven át. Hosszú lábai voltak, sovány volt és sokat olvasott. Meghívott egy táncdélutánra az egyetemre, ahol ügyetlenül csetlett-botlott velem a parketten, valami idegesítően primitív ritmusú zenére. Megesett rajta a szívem, és kihívtam a folyosóra, hogy megigyunk egy hűsítőt. Azután sokat jártunk este sétálni a Warthe dombra, megvártuk, amíg a hold felkelt s azután hazakísért. Idegesítően sokat beszélt a barátairól és nem mert megcsókolni. Kiprovokáltam a csókolózást, s azután magam is megijedtem a hatástól. Valószínűleg ő is szűz volt. Kínoztuk egymást egy darabig, azután elmentem felvételizni Kolozsvárra, s amikor visszajöttem azzal, hogy sikerült a felvételi, az Eminescu-profilú fiú dűlőre akarta vinni a dolgot. – Vagy az enyém leszel, vagy hagyjuk abba – jelentette ki határozottan, és csak akkor vettem észre, hogy finoman kettészelt álla milyen konokul ugrik előre. Otthagyott a kapuban, s hirtelen úgy éreztem, halálosan szerelmes vagyok belé. Bőgve rohantam fel a lépcsőn, anyám csúfot űzött bánatomból, és mélységes lenézéssel nyilatkozott a fiúról, aki ilyen „ordináré” feltételeket szab a szerelemnek. Vigasztalhatatlan voltam két hétig, de aztán mégis megkeresett és kibékültünk. A nemi kérdésről több szó nem esett, fulladozva csókolóztunk, halálos bánatban búcsúztunk el az állomáson, és egy hosszú éven át leveleztünk. Úgy vártam a leveleit, mint a Messiást, és a kis, rongyolt szélű amatőr fényképét a közös hálószobában a takaró alatt zseblámpa fényénél nézegettem. A dolognak úgy lett vége, hogy tavasszal meglátogatott Kolozsváron, de nekem akkor már egy orvostanhallgató udvarolt; összeismertettem őket, este elmentünk együtt egy sörözőbe, alaposan berúgtak, és meghatottan attól, hogy mennyire szeretnek engem, kölcsönösen lemondtak egymás javára. „Eminescu” hazautazott, többet nem írt, később megnősült, elvált, ismét megnősült és Amerikába disszidált. Hallottam, ettől a második feleségétől is elvált ott, igen gazdag. Tudom, hogy egész életében csak engem kívánt és szeretett, több ízben is feltűnt az életemben, hogy tanúja legyen csúfos szerelmi csalódásaimnak, és mindig felajánlotta magát, de hiába. Most, amikor úgy érzem, végem van, mert ez a legutolsó úgy megkínzott, mint még soha senki, most, most nem tud megjelenni „Eminescu”, hogy elvigyen megaláztatásom és megszomoríttatásom e siralomvölgyéből?!…

*
1945 nyarán elindultam felvételizni a magyar nyelv- és irodalom szakra, Kolozsvárra. Elhatározásom egészen egyszerűen onnan fakadt, hogy N. Péter, a könyvmoly, értelmes zsidó fiú egy közös kószálás alkalmával azt mondta nekem:

– Te annyit olvasol és olyan szépen beszélsz és írsz magyarul – miért nem iratkozol be a filológiára? Magyar szakra?

Miután tüzetesen megvitattuk, hogy mi is az a magyar szak, elmentem apámhoz, és közöltem vele elhatározásomat. Valószínűleg igen meglepődött, zűrzavaros iskolai múltam után nem tartott volna képesnek egy ilyen épkézláb ötletre. Arra senki sem gondolt, hogy iskoláimat román nyelven végeztem, ám meg sem fordult a fejemben, hogy ha valakinek magyar az anyanyelve, ne sikerüljön például a magyar nyelvtan vizsgája.

Nem is ez aggasztott. Mint kiderült, egészen másfajta meglepetések vártak rám.

Az előkészítő tanfolyamra augusztus elején kellett elutazni. Becsomagoltunk – egy nagy, esetlen koffer telt meg mindenféle fölösleges kacattal –, és anyám kíséretében este tíz órakor kimentünk az állomásra. A régi, sárga állomásépület előtt hatalmas tömeg várakozott a vonatra, valamennyien diákok és szülők. A tömeg, a zaj, a mozdonyok füstje, sípolása és – minden bizonnyal – a véglegesség egy töredékét magában hordozó baljós utazás különös hatással volt rám: szabályosan rosszul lettem. Hideg verejték lepte el a homlokomat, a pulzusom százon felül vert, hányinger, szédülés kerített hatalmába. Anyám bevonszolt az első osztályú váróterembe, beadott valami csillapítót, és elhatározta, hogy nem megyek sehová, így nem lehet idegenbe indulni. Erre valamiképpen magamhoz tértem, tiltakozni kezdtem, szégyelltem, hogy így megfutamodjak. Később megtudtam, hogy akadtak még nebántsvirágok, akiket a mamájuk felkísért Kolozsvárra, barátoknál kényelembe helyezte csemetéjét, és valódi protekcióval simán bejuttatta az egyetemre. Azok persze jófejű, ügyes csemeték voltak… De minek kockáztatni? A biztonságérzet, az önbizalom sokszor segít, különösen ha labilis idegrendszerû teremtményről van szó. Anyám, mint rendesen, csak lármázott, de végül is felnyomott a zsúfolt vasúti kocsiba, ahol valakinek a féltérdén utaztam majdnem Szamosfalváig, s reggel teljesen józanul és egészségesen kászálódtam le a vonatról más brassói felvételizőkkel együtt, s elindultunk a megadott címre – vagyis az Alma Mater felé.

Az Alma Materből a legelső emlékem a szalmazsák. Reggel hat óra volt, rekkenô augusztusi nap ígérkezett, halálosan kimerültek voltunk. Kistermetű, szép, szürke szemű felvételiző társnőmmel együtt bevánszorogtunk egy tornaterembe, ahol rajtunk kívül lehettek még vagy százan – diáklányok. Mindegyikünknek kijelöltek egy szalmazsákot, amelyre félénken letelepedtünk s a földről elfogyasztottuk az otthonról hozott elemózsiát: némi húsfélét, sajtot, paradicsomot. A falból csap meredezett elő, papírlapból poharat csavartunk és vizet ittunk. A világ mintha rózsásabbnak mutatkozott volna. Elnyúltunk a szalmazsákon és talán egy órát szundítottunk a porban és melegben. Utána felfrissülve felkeltünk és elindultunk, hogy hálóhelyet keressünk magunknak.

A szalmazsák – az első életemben – velem tartott egész első egyetemi évem alatt. Az év végére – ahelyett, hogy megszoktam volna (pedig az ágyneműt hetente cserélték és minden tiszta volt) – valósággal betege lettem, no nem a szalmazsáknak, hanem annak, hogy a hálóteremben negyvenen voltunk és semmi nevén nevezendő egyedüllét vagy egyéni életvitel nem volt lehetséges. Nem mintha igényt tartottam volna valamilyen elkülönülésre: tudatosan legalábbis nem. Igyekeztem „beilleszkedni a közösségbe”, ahogy apám egy levelében tanácsolta, mikor megkérdeztem tőle, hogy nem költözhetnék-e ki a városba, „kovártélyba”? Az év végéig öt kilót fogytam, és gyötrelmes fejfájásaim sehogy sem akartak szűnni.

Nem, soha nem tudtam „beilleszkedni a közösségbe” – sajnos semmilyenbe sem. Hallgattam, mosolyogtam, rettegtem és törvényszerűen megbetegedtem. Másodéves koromra szépen fejlett gyomorfekélyben és kitartó álmatlanságban csúcsosodott ki alkalmazkodó-képtelenségem.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. február 14.

1. Gergely:
   2013. szeptember 17. 09:05

   Rendkívül érdekes