„S ő maga… ahogy ott megkönnyebbülve feküdt.” (Rilke)

A továbbélés ösztöne hadat üzen minden részvétnek – egy idő után az önsajnálatnak is. Orvosi fölismerés, hogy a beteg képes megváltani önmagát (lehet, hogy csak ritkán) – sebészorvosé!; mégis mulatságosnak tetszik utólag a más szájából elhangzott vallomás, miszerint – ,,a kilátástalanságban, életem holtpontján – vitalitásommal, tartalék energiámmal képes voltam segítséget nyújtani orvosaimnak, mindentudásukban kételyt támasztani (vagyis ők szorultak az én segítségemre).” A diagnózis nem minden. Bár olykor: fél-halál!…

Ki az, aki meg tud szökni „a tünetei elől”? A fulladási rohamok, a véres köhögés másokat talán jobban ingerelt. Engem közben? – „ó micsoda ostobaság!… Az örökkévalóságban jobban bízni, mint a huszonegyedik századi orvos-tudományban!… Sokszor olyan mély álomból ocsúdtam, hogy az egy nappal korábbi leletek elvesztették érvényességüket (hogyan is mondják ezt: szavatossági idejüket?) – mert nem érdekeltek. Az én tudattalan gyötrelmem volt; de van, amikor az emberben a kínnál mélyebb a kéj (ahogyan Rilke mondta volt)… És „karunkban időtlen nedv ered” – különösképpen akkor, ha szeretünk.
A veszteségek utólag mélybe süllyednek (mint a hegyomlás). A halottakkal szembesülve, persze, olykor még iszonyat fog el, ha a magad képére formálod őket.
*
Látod: vihar sem volt, letarolt / mégis mindent a csend aszálya.
Dermedten vársz a „soha már”-ra ­- / darabokban, ami volt.
Csonka szív, komédia! / Undor-keselyűk felzabálták
bensődet; házfalad csontvázát / ne hagyd elrepülni ma…
(Mégis? Mi ez a zagyvalék; lét-váladék.
Menekülnél reves homályba, vér parazsából fagyhalálba.)
Sehol az ég… Jaj, elég! ————————–
Időnként még visszanézel: csak dér és csiganyál fénye? A leves körte megaszalt falatokban; éhgyomorra, dideregve nyeled le, mint a szent ostyát, mint az orvosságot.
A düh tett harsánnyá, fiatallá. Csak ki ne mondd, hogy őrülten ragaszkodsz mindenhez, ami volt!
Nem lesz olyan többé soha a családi vacsora, a vér lüktetése halántékodon, a bordáidat cirógató kéz, a nemek párviadala. Vakvágányra terelt álmos vagonsor, szemafor sehol. Egy szerelmes párt keresel. „Hol bujkáltok előlem bűntelenül? Vagy inkább a zöldmajom-kór elől?”
Óbor, öröklét! ­Karneválmaszknál röhögtetőbb vágyak. A háztetők, de még a vashidak is meghajolnak; arra riadsz föl, hogy a lotyó pirkadat a tépett falragaszokkal együtt eléd söpri a rézráncú, merevjárású részegeket.
Kihez van közöd?!
*
(A munka mocska hátra volt. Hosszú napok a senkiarcú jövő ölében. Ki ez a mord alak, aki még most sem fáradt bele az emlékezésbe?! Csak ácsorog az üres gangon, megreped kezében a pohár, megreped szívében a néhai naplementével visszasütő látóhatár a hiábavalóság üres ege alatt. A kert alól, maszatos állal, előkerül a vad kölyök, s megáll a torzító, tört tükör előtt.
Sárga képmásomat öklöző Idő, adj neki pókok lábait tépdeső türelmet!)
*
Kusza álmok köpenyében ébredek.
A szereplők viszonya érthetetlen.