Friedeck 1983-84

Sissi Diana

Egyszerre kitört a menekülési láz. Elég volt!

Az elején még egymást biztattuk, de akkorra már, akár a katona, aki a véget érni nem akaró sedani ütközetben az éhség eszet vesztő kínjában elvágja bajtársa torkát, hogy ne tudja lenyelni a még valahonnan előkerült kenyérdarabot, ugyanúgy képesek lettünk volna bármire, csak már vége legyen. Ez elől az állapot elől menekült a kongói fekete a családjával (elvitte a gyönyörű kis rigót) a francia kantonokba, mert ott beindult a „Sans Papiers” mozgalom. Százával gyűjtötte össze a papírok nélküli színeseket egy civil mozgalom meg egy pap, és templom védőfalai közül próbálták rákényszeríteni a hatóságokat, hogy gyors megoldással teremtsenek nekik megélhetési lehetőséget Svájcban. Nyoma veszett a számomra nagyon szimpatikus fekete mérnöknek, Andris focicsapata is megsínylette a robusztus védőjátékos hiányát. Az argentin macsónak is beszűkült már a schaffhauseni kereslet, ezért aztán valahol Zürichben kínálta tovább a West utcai piacon az áruját. Ezt viszont a még itt aszalódó cseh orvos családja szenvedte meg a legjobban. Rómeó, az argentin legény, hogy formáját tartsa, remek partnere volt a nimfomániás doktornénak. Mint kiderült, az idős cseh orvos, miután nem tudott Gödöllőn, Schönbrunnban, Ischlben vagy Korfuban kastélyt építeni, hogy a felesége ott élje ki a szenvedélyét s legyen belőle legenda, Sissi hasonmás, Svájcba próbált elszökni az otthoni emlékek elől. Engem az ilyen Diana, Sissi és még folytathatnám a névsort, „szívek királynői” történetek valamiért nem hatnak meg, inkább csak arra a szörnyű igazságtalanságra hívják fel figyelmemet, hogy az ugyanazt csináló fehérnépek, ha fillérekért teszik, akkor kurvák, ha vagyonért, akkor rajongók bálványai. Amikor évek múlva Londonban reggel beültünk a városnéző buszba, és az idegenvezető megkérdezte, hogy melyik vonalat válassza, a Dickens szülőházát, Shakespeare Globe Színházát s ehhez hasonlókat, vagy a Diana fodrászatát és bevásárló boltjait érintő útvonalat, egyöntetűen a másodikra volt kíváncsi a tömeg, nekünk nem maradt tehát más megoldás, mint hogy kiszálljunk, és az emeletes buszokkal közlekedve messze elkerüljük őket. Korfun az Achilleionban közmegvetésnek tettem ki magam, mikor a hölgyek egymásután ájultak ki, hogy „igen, innen nézte Sissi a tengert, és várta Ferenc Jóskát”. Oh és áh, és megint óh és megint áh, és én durván megjegyeztem, hogy ez a nyögdölőzés, ami még ma is hallatszik a falak között, az a görög lovászlegény szorgalmas munkájának szólt, és nem a messzeségbe révedő szerelmes nő halk fohászának visszhangja.

Na de vissza a Házba.

Mikor Rómeó, akit az öregedő férj már megszokott, és professzionális segítségként elfogadott, elment, a cseh „sissi-diana” rávetette magát a kurd fiúra. Ezt már, gondolom, vallási okok miatt sem bírta a férj, estére most már nem rúgott be merev részegre, mint azelőtt, hanem megtartott magának annyi erőt, hogy alaposan elpufálja a b. nejét. Nagy volt ilyenkor a rikoltozás. A többi feleség éppen engem célzott meg azzal a megjegyzéssel, hogy miért nem segít valaki, csak bámuljuk az ingyen színházat? Én úgy látom, hogy a cseh orvos egyáltalán nem szorul segítségre, kitűnően csinálja egyedül is!, válaszoltam érintettként. De a humoromat a Házban ezúttal sem értékelték kellőképpen. A csehek másnap pakoltak s kiköltöztek, gondolom, mára valahol az Északi-sark közelében gyógyítja az eszkimókat a cseh orvos, s mikor elmegy beteglátogatóba, az iglu ajtaját visszafalazza.

(Folytatjuk)