Mester Miklós történész és politikus (1906–1989) arcképe alá

(Befejező rész)

3. A Jancsó Bélával folytatott levelezés több szempontból is érdekes. Jancsó tőle várta a magyarországi reformnemzedékkel való kapcsolat kiépítését, egyszersmind Szabó Dezső „megszelídítését”.
Az 1936. március 25-i keltezésű Mester Miklós-levélből Jancsó azt olvassa ki, hogy „a komoly „reformnemzedék” helyzete Magyarországon nem könnyű. A hivatalos világ minden számottevő fiatal értéket extra muros helyezett. Matolcsy és különösen Kerék Mihály helyzete nem irigylésre méltó. De ettől eltekintve a Ti szempontotokból végeredményében az a fontos, hogy létezik egy kevesekből álló komoly reformnemzedék, ami eddig nem volt, és ez előreláthatólag egyelőre nem is fogja be a száját. Tehát a kasztok falain belül mégsem lehet olyan nyugodtan pöffeszkedni, mint eddig.”
A Rákosi börtönében pusztult Matolcsyról az 1936. április 20-án kelt levélből megtudjuk, hogy „az agrárkérdésben szaktekintélyre tett szert”, de „a nemzetiségi kérdésben még jóval kevesebb az ismerete”. A levélíró azzal érvelt, hogy „a demokráciának a konzekvenciáit minden téren le kell vonni, mert máskülönben egy szintetikus, a dunai népek érdekeit kiegyenlítő politikai programot felállítani nem lehet. A magam álláspontját nyíltan kifejtettem előtte, ami természetesen nagyon sok jelenlevőnek nem tetszett. De mit bánom én a nagy többséget, amikor úgy látom, hogy egyesekkel – így többek között Kovács Imrével is – jól meg fogjuk érteni egymást. Mindketten valljuk, hogy józan, reális programot kell összeállítani, és minden politikai miszticizmust, ha úgy tetszik, butaságot, amit egészséges emberi agy be nem vesz – a legszigorúbban ki kell vetni abból.”
Az 1937. június 14-én kelt Jancsó-levél a Szabó Dezső-recepció szempontjából is rendkívül fontos. „Annak, hogy a német kérdés fontosságát Ő annyira hangsúlyozza, minden oka megvan, mi innen is úgy látjuk, hogy az összes dunai államokra nézve jelenleg a legnagyobb veszély, nagyságánál fogva minden egymás közti ellentétnél súlyosabb. Viszont éppen ezért: a dunai népeknek össze kell fogni. Ez az összefogás nem képzelhető el a kisebbségi kérdés mindenütt való becsületes rendezése nélkül. Ennek a rendezésnek az alapja nem lehet különböző, az alapelv csakis az az igazság lehet, amely minden nép számára fejlődési lehetőséget ad. Szabó Dezső ellentmondását ott látom, hogy ő, aki a becstelen (érdek-)asszimiláció minden korruptságára olyan gyökeresen mutatott rá, most maga is erővel asszimilálni akar, holott az érdek éppen az ellenkező: inkább akadályozni az asszimilációt, mint elősegíteni, s intézményesen biztosítani a kisebbségek kollektív fejlődési lehetőségét. Ott, úgy látom, nem a nyílt és faji-hű németek, de az asszimiláltak képezik a veszedelmet. Tisztább helyzetet pusztán az elősegített kulturális önkormányzat és a »magyarosítás« illúziójának feladása jelenthet. Ezen túl pedig: tegyük magyarokká a magyarokat — mondom Széchenyivel. Sz[abó] D[ezső]nek megírtam, hogy minden ottani kisebbségi lépés jó vagy rossz példa lehet itt, azért kell vigyázni.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a meghívását felhasználva menj el Hozzá, de én jobbnak látom, ha először egyedül mennél el, és egészen őszintén és közös dunai szempontból világítanád meg a kérdéseket. Erre Te vagy ott a leghivatottabb, s ezért, ismétlem, nagyon fontosnak tartom találkozásotokat. Bizalmasan arra figyelmeztetlek, hogy az öregnek ne mondj mindjárt ellen, és hogyha ő indulatoskodik, akkor se térj le Te a logikai útról. Az ellentmondás dacossá teszi, míg a lassú, nyugodt érvelés meggondolkoztatja. Most, amikor az új magyar ideológia és program kialakításának kérdése hovatovább történelmi szükségszerűség, feltétlenül kell az ügy érdekében, hogy Te s az ottani haladó fiatalok Szabó D[ezső]vel gyakran találkozzatok, esetleges szeszélyeitől el ne kedvetlenedjetek, és az ügyet nézzétek csak, hogy a magyar belső megújulás összes értékes erőit egy gondolat- és programrendszerbe összeszedhessétek! Ha az első találkozás nem sikerül, akkor se csüggedj, az ügy érdekében.”
Csaknem négy évvel később, 1941. március 4-én már az államtitkár fordul kéréssel Jancsóhoz: két székelyföldi nagycsalád egy-egy gyermekét kellene ingyenes helyre bejuttatni a kolozsvári tanoncotthonba. Nem a korabeli „hivatalosságok” valamelyik fórumához fordult tehát Mester, hanem az 1940 őszétől is tovább működő civil társadalmi képződmények egyik exponenséhez, a Székely Társaság ügyvezetőjéhez. Könnyű lenne erre azt mondani, hogy ennek a kérésnek voltaképpen nincs is különösebb történelmi relevanciája. De éppen ez mutatja, hogy Mester felfogásában a mélyszegénységből való kilábolás mennyire összefügg az embertelenség leküzdésével, a nemzeti szuveranitás kivívásával.

4. Utolsó előtti erdélyi látogatása 1944 augusztusának harmadik hetére esett – aminek a leírása különösképpen a román átállás (augusztus 23) előtti és utáni napok átélése szempontjából nyújt lélektanilag hiteles képet. (Utolsó erdélyi útja ugyanis 1968-ban volt, amikor már csak özvegy édesanyját kereshette fel.)
A Tolvajos tetőn át Székelyudvarhelyre tartva azon töprengett akkor Mester Miklós: mit is mondjon ottani barátainak és munkatársainak? Még nincs híre a román átállásról, de már tisztában van azzal, ami rövidesen bekövetkezik. „Látjuk, hogy csatavesztés előtt állunk – írja művének 490. lapján –, de erkölcsileg szembe merünk nézni a következményekkel, mert érezzük, hogy becsületesek vagyunk…” A megfutamodást mindig lelkiismeretlen, jellemtelen cselekedetnek tartotta, de az értelmetlen helytállás erőpazarlásától is igyekezett megóvni környezetét. A belső tusakodások eredményeként – miként a 491. és 492. lapok tanúsítják – Székelyudvarhelyen – elvbarátainak kifejtette: „A román–magyar viszony azért nem rendeződött eddig, mert a román és a magyar vezető réteg egyaránt nacionalista, soviniszta volt. Mindkettő hazafisága lényegében negatívumokból, uszításokból, a gyűlölködés szításából állt a két nép között. […] A háború után az ismét megkisebbedett Magyarországnak egyetlen becsületes feladata lehet, mégpedig az, hogy a békekötésnél hatásos nemzetközi garanciát harcoljon ki az erdélyi magyarság részére Romániával szemben. Erre véleményem szerint feltétlenül szükség van mindaddig, amíg Romániában a vezető politikusok nacionalisták, soviniszták lesznek, vagyis éretlenek maradnak a demokrácia szempontjából.”
Székelykeresztúron megígérte, hogy 120 ezer pengő gyorssegélyt utal ki a gimnázium régi épületének a renoválására, ami meg is történt. Rugonfalván csak egy estét töltött, augusztus 23-án napsütésre s „békebeli” reggelire ébredt, de az eperfa alatt megterített asztal mellett a katonai bevonulásról, a legjobb lovak rekvirálásáról, az ellenséges repülők bombázásáról folyt a szó a rokonsággal és a szomszédokkal. Ettől eltekintve senki nem panaszkodott, csak az édesanyja sóhajtott fel: azzal is megelégednének, ha az amerikaiak jönnének ide. De aztán a szovjetek jöttek. (Érdekes, hogy az én Homoród menti szülőfalumban is mindenki az amerikaiakat várta, főleg azt követően, hogy elkezdődött a kollektivizálás.)
Amíg Szovátától eljutott Nagyváradig, az államtitkár mindenhol intézkedett, hogy egy-két hónapra előre fizessék ki a közalkalmazottak illetményét. Amikor pedig Kolozsváron arról értesült, hogy az Erdélyi Párt, a történelmi magyar egyházak vezetői és a baloldali magyar értelmiségiek összefogtak a város megmentéséért, a háborúból való kilépés felgyorsításáért, Mester Miklós szívvel és lélekkel vállalta a rá háruló előkészítő munkát. Nemcsak a közismert zsidómentésben, az erdélyi magyarmentésben is történelmi érdemeket szerzett.
Az idők változásának jeleként 1944 szeptemberétől ismét egyre több erdélyi fordult meg az államtitkár kabinetjében. De már menekültként. Ki segítséget, ki tanácsot, ki közbenjárást kért. Mester Miklós igyekezett messzemenően (értsd: a kormányzóig) működésbe hozni kapcsolatrendszerét. A volt magyar külügyminiszter, gróf Bánffy Miklós, illetve a Londont járt Nagy Imre festőművész esetében erre nem volt szükség, miként a kötet 551. lapja tanúsítja:
„Nagy Imre festőművész barátom menekülése 1944 szeptemberében különösen meglepett. Az ő élete és munkássága annyira összeforrt a csíki székely nép életével és környezetével, hogy annak értelme és célja a világon másutt sehol sem lenne. Nagyon sokat alkotott már akkor. Kb. 50 éves lehetett. Alkotói képessége csúcspontját érte el, de még sok művészi alkotás tervét forgatta a fejében. Hazulról semmit sem hozott magával. Egy szál ruhában jött el, batyu nélkül. Itt kellett őt a legszükségesebb ruhadarabokkal ellátni.
– Miért jött el hazulról, Zsögödről? – kérdeztem. Válasza az volt, hogy ezért bizony szégyelli is magát, meg is bánta a menekülést, de már késő. Az utolsó pillanatban indult el hazulról, mert az emberek annyiféle bolondságot beszéltek össze-vissza. Azt is mondták, hogy őt még a Szovjetunióba is elvihetik. Megijedt. A többi menekülttel együtt sodródott. Tovább azonban innen nem megy, és ha már itt van, hasznossá szeretné magát tenni. Nyíltan megmondta nekem, hogy kihallgatást fog kérni Horthy kormányzótól, és megmondja neki, hogy sürgősen kössön fegyverszünetet, mert az erdélyi magyarság részére akkor teszi a legnagyobb szolgálatot. Nagy Imre valóban volt kihallgatáson Horthynál. Horthy azt mondta Nagy Imrének, hogy már többen közbenjártak erdélyíek a fegyverszünet érdekében nála. Ha csak az erdélyiektől függne a kérdés megoldása, nem is lenne semmi baj.”

5. Befejezésként két rövid idézet Mester Miklós látásmódjának jellemzésére. Az egyik a Tolvajos-tető nyújtotta panoráma történelmi időélményét, a másik a harmadik világháború túlélésében reménykedő magyarok jövőképét vizionálja.
a) „Utam Kézdivásárhelyről Sepsiszentgyörgyön, Tusnádon, Csíkszeredán keresztül vezetett a Hargita aljáig. […] Szebb tájat, gyönyörűbb kilátást a környezetre egyetlen útvonal sem nyújthat a világon a turistának, mint ez az útvonal. Bár lelkileg nagyon nehéz helyzetben voltam, több helyen megállítottam az autót. A látvány mindenütt lenyűgözött, különösen amikor a Tolvajos-tetőről a távolban pompázó Csíki medencére és az azt övező fenséges Kárpátok koszorújára tekintettem. Lassan az az érzés kerekedett felül bennem, hogy legyen, ami lesz, az én sorsom és velem együtt talán sokaké a vezetők közül a közeledő katasztrófában, de a fenséges táj és ismereteink szerint a közel egy évezred óta ott élő félmilliónyi székely–magyar nép meg fog maradni.”
b) „Hogyha minden becsületes, józanul gondolkodó ember vágya és erőfeszítése ellenére a világ békés demokratizálódása a buta diktatúrák és főként a világuralomra törő, legnagyobb diktatúra, a Szovjetunió idiotizmusa miatt nem valósulhat meg, és kitör a harmadik világháború, a szörnyű pusztulás ellenére is bízni kell abban, hogy kevés ember életben fog maradni a Földön. Mivel a magyarság szétszórtságban él a világ minden táján, remélnünk kell, a túlélők közt lesznek magyarok is.”