A negyvenágyas teremben, az Ocskó Terézről elnevezett leányotthon – az egykori Mariánum – második emeletén, az ajtóhoz közel kaptam fekvőhelyet, szürke szemű brassói kolleginám mellett. Reggel hatkor csengőszóra keltünk, este 10-kor villanyoltás. A folyosón mindenkinek jutott egy szekrényrész és egy fiók az élelem számára. Furcsa szag terjengett mindenütt: több évtizedes diáklány-kipárolgás, fiókban tartott élelmiszerek és olcsó szappan- meg parfümillat keveredett az elmaradhatatlan fertőtlenítő és a padlótisztításhoz használt kibírhatatlan gázolaj szagával. Az ideiglenesség tudata – hiszen még csak az előkészítőn voltunk – valahogy elviselhetővé tette az egészet, s én, mint rendesen, nem tudtam távlatban felmérni, hogy milyen utat nyit meg előttem az, amire most készülök. Azt sem tudtam, milyen képesítést nyújt a szak, amelyre iratkozom. Nyelv és irodalom – mi sem látszott vonzóbbnak és izgalmasabbnak számomra. Az, hogy falusi tanítónő lehetnék, meg sem fordult a fejemben.

A körülöttem nyüzsgő emberanyag teljességgel idegen volt számomra. Most kerültem először közvetlen kapcsolatba az erdélyi magyar kisebbséggel, nagyobb tömörülésben: faluról jött, kisvárosi és nagyobb városi fiatalság volt ez, furcsán rétegződve – a székelyek, mezőségiek, erdélyi csángók és moldvai csángók, bihariak, érmellékiek, aztán a váradi, aradi, temesvári „úri” fiúk és lányok, különös hanghordozással, enyhén vagy erőteljesen jellegzetes tájjellegű kiejtéssel, szókinccsel, hanglejtéssel inkább a fülemre, hallásomra hatottak először, idegen, hol vonzó, hol határozott ellenszenvet keltő módon. Az első kontaktus színhelye természetesen a hálóterem volt: de annyira taszító volt számomra az ilyen nagy közösség, hogy egyszerűen nem vettem róla tudomást, nem néztem túl az ágyam szélén. Az egy hónapig tartó előkészítő idejéről csupán annyira emlékszem, hogy egy langaléta, hihetetlenül sovány leány hosszú, rendetlenül lógó hajjal, az ágy tetején állva hangosan szavalta a Zalán futását elejétől végéig, könyv nélkül. Valósággal dermedten bámultam ezt a memóriateljesítményt és szorongva gondoltam arra, hogy szinte semmit sem vagyok képes könyv nélkül megtanulni, az évszámokat sem, verseket sem. Még egy kép tolakszik fel az emlékeim közül abból az időből: Hervay Gizella költőnő áttetszôen sovány alakja, amint az ágyak közötti üres térben fel-alá száguld, egy rímet keresve. Meg sem fordult a fejemben, hogy költők is felvételiznek – mármint olyanok, akik tudják magukról, hogy költők és annak is készülnek…

Eljött a felvételi vizsga ideje. A magyar irodalom Petőfi-központú volt: mindent beleírtam a dolgozatba, amit Petőfivel kapcsolatban éreztem, fittyet hányva a téma „megpolitizálásának” – vagyis Petőfi és a nép, vagy a forradalom, vagy tudom is én, már nem emlékszem. Kis lelkes eszmefuttatás kerekedett belőle, egészen más idézetekkel, mint amilyeneket elvártak. Idéztem például csúfondáros verssorokat is. Dolgozatom bizonyosan szórakoztatta Jancsó Elemér professzort, mint ahogy később is elnézte nekem – más tanáraimmal együtt – hajmeresztő baklövéseimet az úgynevezett politikai szempontok terén. Csak a marxizmus-leninizmus tanszék vezetői, főleg asszisztensei nem bocsájtották meg hihetetlen tájékozatlanságomat, amely valami zsigerekből fakadó ellenkezésből eredt, olyannyira, hogy maga a politika szó – amelyet az egyik, nyugodt hangú asszisztens nő következetesen pulitikának ejtett – hallatára is lúdbőrözni kezdett az egész testem…

Forró volt ez az őszelő, amelyet a felvételi vizsgával töltöttem. Kolozsvár idegen volt számomra, az is maradt mindvégig. Viszont nagy tiszteletet éreztem az egyetem iránt, s az egyetemi hallgató titulus hirtelen felnőtté avatott önmagam számára. Azt a világot azonban, amelybe belépni készültem, egyáltalán nem ismertem. Bolyai Tudományegyetem, Filológia Kar, magyar nyelv és irodalom szak… Sem a múltjáról, sem a jelenéről nem tudtam semmit.

Augusztusban temették el Gaál Gábort. Baróti Pál kollégánk, aki újságíróként dolgozott, a szerkesztőségből jött felvételizni, mondta, hogy mikor lesz a temetés.

Román nyelvből kitűnő eredménnyel vizsgáztam, történelemből úgy-ahogy, alkotmánytanból elégségesen.

A felvételi sikerült. Bejutottam az egyetemre. A sikerérzés elmosta azt a bizonytalanságot, amely végigkisért egész idő alatt, hogy mit keresek én itt, ezek között a vadidegenek közt? Ebben a vadidegen városban? Hazautaztam, összeszedtem még egy bőröndnyi holmit, és október elsején először léptem át egyetemi hallgatóként az Alma Mater küszöbét.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. február 21.