Alkonyatkor egyedül kószáltam a városban. Elég furcsán ment le a nap, az árnyékok egymásba gabalyodtak. Kerestem az enyémet. Hűségesen követett. Minél alacsonyabbra ereszkedett a nap, annál inkább megnyúlt az árnyék. Feje óriásira dagadt, karjai úgy himbálóztak, mint valami polipok. Kezdtem megijedni a saját árnyékomtól. Sarkon fordultam és úgy iszkoltam, ahogy csak a lábam bírta. Hazáig egyszer sem néztem hátra.

1. András Gyárfás:
   2013. szeptember 21. 01:23

   Mennyivel,szerencsésebb volt T.Hajnal mint én!!!
   Ugyanez történt velem tegnap délben és hiába iszkoltam az árnyék egyszerre elém került.Brrrrrrrr