Friedeck 1983-84

Vég és Kezdet

Nem vezettem naplót akkor sem, ma sem vezetek. Azt vallom, hogy ami megmarad az évek lassú emlékrostálása után, azt érdemes lejegyezni, megírni. Így távol (időben és térben is) attól a közösségtől, ahol megéltem az eseményeket, azoknak a baráti vagy rokoni csevelyeknek a hiányában, amelyek újra életre keltik a már elfelejtetteket, elvész talán egy-két apró színes csingilingi,de a lényeg kikristályosodik. Ha naplót írtam volna, és gondolom, akkor is csak kora hajnalban, a teljes egyedüllétben, akkor aznap, akárcsak XVI. Lajos a számára végzetes francia forradalom napján, azt jegyeztem volna le: Rien. Semmi, még mindig semmi. Pedig ez lett aztán az a nap, amelyiket a királyokkal sem (pláné Lajossal) cseréltem volna el.

Nem is levél, kisebb csomagocska jött, és mivel Herr Sigg nem volt az irodában, Herr Zwalen, a jóságos és áldott Herr Zwalen azonnal ideadta, látva a berni feladói címet. Kétoldalas gépelt szöveg volt benne, de ezt akkor nem tudtam elolvasni, párás szemmel nehéz, és két útlevél. A fényképeket, a fiam és a magam képét fél vakon is kitapogattam. Azonnal berohantam Ramsenbe a postahivatalba, akkoriban még nem volt automata kapcsolat Svájc és a keleti blokk országai között, és bediktáltam az édesanyám telefonszámát (Pampa a munkahelyén volt délelőtt). Arkhimédész nem rohant nagyobb örömmel és hangosabb Heuréka, Heuréka kiáltásokkal, mint én akkor. Megvan, megvan, Édesanyám! Maradhatunk! Nem, nem a Házban, itt már éppen eleget voltunk, hanem Svájcban. Azonnal hívjátok fel Pampát, mondjátok meg neki, én majd este nála is jelentkezem.

Délben hazajött Andris, s kettesben olvastuk el a kísérőlevelet. Nem volt rendes útlevél, hanem utazóokmány, az ezerkilencszázötvenvalahányas, most már nem emlékszem pontosan, a Genfi Konvenció alapján bárhova mehettünk, kivéve azt az országot ahonnan elmenekültünk, ebben az esetben Svájc nem vállalja a felelősséget értünk, és visszatérésünk után el is veszíthetjük a menekült státust. Válasszunk ki magunknak egy segélyszervezetet (itt egy egész komoly névsor volt a HEKS-től a Félholdig), és mielőtt elhagyjuk a Házat, ott jelentkezzünk be. Szabadon választhatunk, hova akarunk letelepedni, de három éven át havonta kétszer meg kell jelennünk az idegenrendészeten és egyszer a lakáshivatalnál. Előzetes bejelentés és engedély nélkül nem változtathatunk munka- és lakóhelyet. A levél még tartalmazott egy pár igen szigorúnak tűnő figyelmeztetést, amelyek aztán a valóságban erejüket vesztették.

Ami a nevünkre szóló útiokmányok mellett a legnagyobb örömet okozta, az egy külön lap volt a Vörös Kereszttől. Értesítettek, hogy hivatalos úton mindent elkövetnek a családegyesítés érdekében. Kissé megijesztett a kísérőszöveg, hogy nekünk semmit sem kell tennünk, csak várni. Várni, megint csak várni, és semmit sem tenni!? Hát ezek nem tudják, hogy a tétlen várakozásnál kínosabb állapot nem létezik?! Azonnal felhívtam a megadott telefonszámot, és este már boldogan mondhattam Pampának, hogy a Vörös Kereszt szerint ez számukra rutinmunka, és legtöbb két hónap múlva együtt a család. A „rutinmunka” aztán egészen más jelentéssel bírt, mint „egyszerű és biztos ügy”. Valahogy ugyanaz lett, mint a szívsebészek ígérete. Nekik rutin, de a betegnek, aki ezt először kell átélje, félelmekkel és fájdalmakkal teli időszak. Pampa megkapta a „Kicsi”, s rövid időre rá a „Nagy Formulárt”, de hát hol volt még a jóváhagyás, az utazás?! Kínos bukaresti utak, ahol az intéznivalók a város egymástól legmesszebb eső hivatalaiban és lehetőleg egymásnak ellentmondó nyitvatartási időkben voltak. Megengedték, hogy egy 70 kilós ládát hozhasson ki magával, százszor leellenőrizett holmikkal. A könyveket, képeket egyenként le kellett pecsételtetni, hogy nem a népvagyon részei, nem részletezem, még a ládát illetően is szabvány volt, miből és mekkora lehet. Szerencsére még éltek a bútorgyári kapcsolatok, s jó pénzért egy asztalos elkészítette. Az első beszélgetéskor azt mondtam, hogy konyhai edényeket és a Kriterion sorozatot tegye belé. Az elsőt azért, mert itt akkor nagyon drágának tűntek nekem, a másodikat azért, mert azokat itt nem lehetett sem olcsón, sem drágán megvenni, és könyvek nélkül… De miközben teltek a hetek, és a lassan már napi rendszerességgel sorra kerülő esti beszélgetéseinkben mind több és nagyobb szerepet és teret kapott a láda és a 70 kiló, és egy este, éppen szolgálatban lévén, nem tudtam őt elérni, egy közös baráti családot hívtam azzal, hogy kérjék meg Pampát, hagyja a 70 kilós ládát, s hozza csak a saját 60 kilóját, de azt amilyen gyorsan csak tudja. Két napot voltunk még a Házban, míg a HEKS (Hilfswerk derEvangelischen Kirche Schweiz) lakást szerzett Schaffhausenben, én is munkát kaptam, és az albán és tamil fiúk pakolhatták a kisteherautót használt bútorokkal és az örök emlékekkel.

(Folytatjuk)