A nagy balhé

Az, hogy februárban menjünk a fővárosi állatkertbe, Battyán Hajni néni találta ki. Ő tartotta a kapcsolatot az állatkerttel, és talán megkérték, csapatát most is vigye, mert kevés a látogató. A tanárnő a felsős igazgatóhelyettestől nem csak a belépőkre, hanem a buszjegyekre is pénzt szerzett. Céklafejjel sem kellett tárgyalnia, mert az igazgatónk valahol a Föld másik, meleg felén nyaralt.
Hajni néni csak egy nappal korábban, biosz órán közölte, mi a terve. Nekünk tetszett, hogy tízkor fogunk indulni, így az utolsó négy órát elblicceljük.
Merci azonban feldobta a kezét.
– Télen kár állatkertbe menni – jelentette ki. – Az állatok vagy alszanak, vagy elbújnak.
Hajni néni elsápadt, és rövid szünet után válaszolt.
– Rosszul tudod. Pont annyi állatot lehet látni, mint nyáron. És a télnek is megvan a maga varázsa.
– De a medvék ilyenkor alszanak – vitatkozott Merci.
– Nem az állatkertben. És van még ezerféle állat, amit érdemes megnézni. Sőt, ha korábban eszembe jut a tanulmányi kirándulás, ingyen mehettünk volna. Február elején Macifesztivált tartottak, ami azt jelentette, hogy a kicsiknek és az általános iskolásoknak díjtalanul lehetett bemenni, plüssmackóval a kézben. Az is elég volt, ha a gyerek a bejáratnál csak brummogott.
Az osztály ezt nagyon komálta. Hangoskodó medvebocsokkal telt meg a terem. A tanárnő kivárta a zajongás végét.
– Arról lekéstünk, de így is olcsóbban kapjuk a jegyet – mondta Hajni néni.
Este megnéztem az interneten az állatkert honlapját, és láttam, hogy három napja, február közepén egy másik akció is volt.
Másnap, háromnegyed tízkor, amikor már készülődtünk, beszámoltam erről.
– Az elmúlt hét végén sem kellett volna fizetni. Valentin nap alkalmából a szerelmeseket ingyen engedték be. Azzal lehetett igazolni, hogy a pár oda és vissza van egymásért, hogy bejáratnál megcsókolták egymást – magyaráztam.
Ez ismét felkavarta a 8 b-t.
– Az lett volna a tuti – zúgták. Máris elkezdtek együtt-járókat alkotni. Farkas Szilvi és Kápi Kevin. Kumin Zsike és Finta Ricsi. Bálint Dia és a Kleman testvérek. Raspó Mara és 8 á-s Csikó Gábor. Hogy Mara állapotos, az már kiderült, de Céklafej megértő volt, hagyta, addig járjon a suliba, amíg tud. Engem Basa Norbival párosított Zorán, és hozzátette, mivel Norbit ki kellett volna hagyni, ő hajlandó lett volna feláldozni magát.
– Álmodik a nyomor! – lohasztottam le.
Az összegubancolás csak játék volt, Gujdi Kriszti mégis kikészült.
– Én nem megyek abban a rohadt állatkertbe – vágta be a durcit.
Hajni néni, aki meglepő türelemmel hallgatott minket, most Krisztát nyugtatta. Ami nehezen, de sikerült. Pöri magában dünnyögött: marhaság, nem csak fiú és lány alkothat párt.
*
A városháza melletti megállóban alig kellett várakoznunk, mert hamar jött egy csukós 30-as busz, és arra mindkét osztály felfért.
Az állatkerthez vezető úton megtorpantunk egy nagybajuszú pasi előtt. A fülét takaró bilisapkán cilinder billegett. Kabátja fölött bokáig érő, rozsdás-kockás, vitézkötéses kabátot viselt. Kesztyűs kézzel tartott villával kavarta a dobkályha rácsán sülő gesztenyéket. Mellette öreg csajszi vigyorgott, hasonló fedőkabátot viselt, ám az ő kalapja, sála, kesztyűje égővörös volt. Egy terebélyes bükkfa alatt pangtak, az ágakon még látni lehetett egy-két aszott kis levelet. Vásári formájuk és a pattogva sülő gesztenye illata néhányunkat megállásra késztetett. Végül Kevin meg én vásároltunk, a másik osztályból pedig Eszenyi Petra, a tanító néni lánya. Én elosztogattam a forró gesztenyét.
Mikor az állatkerti főkapun túljutottunk, el kellett dönteni, merre tovább. Kari bá, aki a másik kísérőnk volt, előhúzott a zsebéből egy füzetet, és felolvasta javaslatát. Induljunk a kilátótorony felé, kerüljük meg a szavannaházat, nyújtsuk nyakunkat a zsiráfoknál, a felső úton forduljunk a Nagyszikla felé, nézzük meg a kígyókat és az oroszlánokat. Közben jöhetnek a majmok is. A Kisszikla mellett látogassuk meg a jegesmedvét, és végül bámészkodjunk az Akváriumban.
Mivel megkérdezte, van-e valakinek óhaja-sóhaja, én jelentkeztem.
– Tessék, Virág Santál – mutatott rám mosolyogva.
– Csak Virág. Bocsi. Amit a tanár úr mondott, az tökéletes. Én azzal egészíteném ki, amit az interneten olvastam: az állatok között is vannak szerelmesek. Azaz párok. És útba esnek. A kilátó mellett az elefántok, a Nagyszikla mögött a tigrisek, és a Nagytó mögött a vízidisznók és izé, a tapírok. Őket is nézzük meg.
– Tökély! – kiáltotta Zorán. – Hátha valami állati szexet is kuksizhatunk.
– Zorán! Fogd vissza magad – ajánlotta Hajni néni. De az ötletem nem ellenezte.
Az elefántokat és a tigriseket sikerült megnézni, de csak találgattuk, melyik lehet Assam, az elefántlány vagy Niva, a tigrislány. Séta közben mást is láttunk: flamingót, zebrát, vízilovat. Fel akartunk mászni a kilátóba, de zárva volt. Majd következett az orrszarvú és az antilop. A Mérgesházon átfutottunk. A majmokat végül kihagytuk. A szabadban a füves és a nem összetapicskolt területeket két-háromujjnyi hótakaró borította. Kicsit fáztam, mert reggel csak kötött blúzt, vékony pulcsit és szellős télikabátot vettem fel. Sapkám, kesztyűm sem volt.
A tapírokhoz, a Dél-Amerika kifutóhoz már nem jutottunk el, ugyanis a Nagytó előtt összeakadtunk az újpesti Báró Eötvös József Gimnázium egyik nyolcadikjával. A Bejgli tizenkét osztályos suli volt.
Ildi néni néhány perccel korábban megdicsért minket, mert tök normálisan viselkedtünk, semmi ricsaj, csámborgás, rongálás, agresszív állatetetés, de aztán minden szavát vissza kellett vonnia.
A balhé úgy kezdődött, hogy Kriszti ismerőst fedezett fel a Bejgli sacc-kábé húsz „sápadtképűje” között. Könnyen kiszúrta a srácot, mivel fiú csak kettő volt közöttük. A bundasapkás, gömböc krapek az előző tanévben három hétig járt a Lánc utcában, Esztó néni osztályába. Ott gyorsan megtapasztalta, ki az úr a házban: az erejükkel nem bíró köcsögök kiklopfolták a pofáját. A vidékről felköltözött szülők nyomban kivették a Láncból, és átvitték a Bejglibe.
Kriszti kieresztette a hangját.
– Szia, Kálmi! Szia, Ártány! – Ezt a gúnynevet ő ragasztotta rá, így nem felejtette el. – Jól vagy, Ártány? Jól érzed magad a többi disznó között?
A Zara-kabátos, steppelt dzsekis, sztreccsnadrágos, csizmakölteményes bejglisek – mindegyik szerelése százezer froncsinál többe kerülhetett – meglepődtek. De gyorsan magukhoz tértek, és középső ujjukat az égre lökve válaszoltak.
– Cigó-cigó, feka-rigó!
Majd fradi-rigmusra váltottak.
– Újpesti cigányok, basszátok meg anyátok! Megy a vonat Auschwitzba, pfú, pfú, pfú!
Felelgető kórusok alakultak. Mi azt visítottuk: varas disznók, mocskos parasztok, ők maradtak a fradista trutymóban. Hamar közönségünk is lett: a körénk gyűlt spanyolok, olaszok, németek azt hihették, valami suli-flashmob tanúi. Tapsot azért nem kaptunk.
Ildi néni és Kari bá kétségbeesetten, teljes hangerő bedobásával próbált véget vetni a hirignek, és amilyen gyorsan lehetett, másfelé terelték a csapatot. Ugyanezt tette a Bejgli két fiatal tanárnője.
Bementünk az Akváriumba, ahol kábé negyedórát töltöttünk. A még mindig ketyegő tanáraink úgy határoztak, véget vetnek a látogatásnak. Lázongtunk, de hiába. Így csak rövid két órát töltöttünk az állatkertben. Vissza is a 30-as busszal mentünk volna. A Szépművészeti Múzeum bal oldala előtti megállóban azonban gyökeret vert a lábunk. Hiába vártunk, csak nem jött a nyavalyás tragacs. És egyre többen lettünk, egy járműre mind már fel sem fértünk volna. Baleset történhetett az 56-os emlékmű környékén, tudtuk meg. Rendőr- és mentőautók szirénáztak el előttünk. Pöri javasolta, gyalogoljunk ki a Lehel útra, és szálljunk fel a 14-es villamosra. Ildi néni maradni akart, ám Kari bá hajlott az ötletre, így a csapat kettévált.
A 8 b-sek többsége Kari bával tartott. A Dózsa György út és a Lehel út találkozásánál az utolsó néhány métert futva tettük meg, mert láttuk, közeleg a villamos.
Pechünkre a bejglis csajok is ott voltak, nekik korábban eszükbe jutott a villamosos megoldás. Újpest központig rajtunk röhögtek: orrukat fogták, mintha büdösség miatt védekeznének, kaparták kobakjukat, mintha tetűt keresnének, ujjaikkal rittyentgettek, ahogy a cigánytáncosok szokták. Olyan is volt, aki vonatpüfögést, és a levegőbe karikákat rajzolva elfüstölést imitált. Mindezt némán tették, mert nem akartak botrányt, és mert a tanárnők is velük voltak. Igaz, a két pedagógus egymásba búj, még véletlenül sem nézett a lófarkos, frufrus, hullámhajas, platina pixie fejű, angyalarcú tanulóira. Kari bá sem akarta egy másik suli tanulóit fegyelmezni, így ő is elfordult.
A villamos közönsége szokás szerint közönyt mutatott, persze akadt, aki cinkoskodva vigyorgott. Eszembe jutott a nyár végi élményem, amikor egy beteg cigányasszony miatt állt le a villamos, és néhány „édi srác” azt akarta, hogy hajítsák ki, és a szerelvény lóduljon tovább. Egyre idegesebb lettem, minden pattanásig feszült bennem, és a fülem úgy pattogott, mintha egy hegytetőre értem volna.
A bejglisek a metróállomásnál suttyantak le, mi egy megállóval később. Mire a suliba értünk, fél kettő körül járt az idő, és mivel a tanárunknak sietni kellett a beteg anyjához, de ezt csak én tudtam, hazaengedett.
*
A suli előtt Kriszti megállította a bandát. Nyomuljunk a Bejglihez, és amikor Ártányék kijönnek, hajigáljuk meg őket hógolyóval, mondta. Mert nem nyelhetjük le csak úgy, amit velünk csináltak.
Mindenki helyeselt, mégis tétováztunk. Éreztük, ebből is botrány kerekedhet, és ki tudja, mi lesz a botrány vége. De én már annyira felhúztam magam, hogy képtelen voltam józan maradni.
– Tényleg ne hagyjuk magunkat! – vágtam ki. – A kurva anyjukat!
Hogy a Kriszti győzte meg a csapatot vagy miattam szálltak be a buliba, azt nem tudom. Összeszámoltam: tizenegyen indultunk el. A Ferenc utca és a Harang utca találkozásánál jobbra fordultunk, nehogy Hajni néni csapatával fussunk össze, és még visszatereljen minket. Hogy kettő előtt a gimnáziumhoz érjünk, nyakunkba szedtük a lábunkat. A Nagypostánál átvágtunk a túloldalra.
A havas fákkal, bokrokkal, padokkal szegélyezett Iskola sétányon már visszavettünk a svungból. A suli telkét törpe vaskerítés vette körül, kerítés meg az épülettömb között tízméternyi távolság lehetett.
Mindig csodáltam a Bejglit. Számomra lélegzetelállító volt a kétemeletes régi építmény, tetején a csillagvizsgálóval. A klinkertéglás homlokzat ablakainak üvegtáblái sem voltak közönségesek: tizenkét részre tagolták mindegyiket, mintha egy múzeum húzódna a falak mögött. Legszuperebb az előreugró bejárati rész volt: hat darab masszív, klasszicista oszlop köré épült emelvényről, sőt bástyáról nézhették le a diákok a sétány előtt vonuló pornépet. Irigyeltem az oda járókat.
Időben voltunk, mert még nem csengettek ki. Gyorsan ledobtuk a táskákat, hadállásokat kerestünk, hógolyókat gyúrtunk. A suli központi kapujával szemközt, a sétány túloldalán, a vastag törzsű akácfa mögött ketten is elbújhattak. Ugyancsak védettséget biztosított néhány pad meg betonvirágtartó. Volt öt percünk, hogy felkészüljünk: személyenként húsz-harminc golyót gyúrtunk. Az előttünk elhaladó felnőttek közül senki nem kérdezte meg, mit csinálunk, mert világos volt, gyerekek vagyunk, hógolyózni akarunk.
Aztán csöngettek, és szivárogni kezdtek a bejglisek. Kriszti és Merci volt a megfigyelő, mert ők jól ismerték Kálmánt és néhány osztálytársát. Nem akartuk olyanokat megdobálni, akik nem ártottak nekünk. Achtung!, kiáltotta Merci, aki szintén németes volt. Szerencsére az első között érkeztek azok, akik az állatkertben és a villamoson csúfolkodtak velünk. Amikor a kapuhoz értek, Kriszta tüzet vezényelt.
A csajok először meglepődtek, aztán amint látták, hogy a Lánc-sulisokkal van dolguk, visszahúzódtak, és felvették a harcot.
Nem futottak a bejárati bástyára, mert az túl messzire lett volna tőlünk. Más osztályokból érkezők is csatlakoztak hozzájuk. Heves csata bontakozott ki. A bejglisek egyre többen lettek, de mi is erősítést kaptunk: a körzeti rendelőből kijövő cigány fiatalok csatlakoztak hozzánk. Hárman voltak, úgy tizenöt és tizennyolc év közöttiek. Mégis nyilvánvaló volt, nemsokára vissza kell vonulnunk, mert a gimnázium udvarán már talán ötvenen gyúrták a hógolyókat. Tanárok is megjelentek, és biztosak voltunk benne, a rendőrséget is értesítették.
Elhatároztuk, megpróbálunk még egy kitörést visszaverni, aztán usgyi. Már jöttek, és mi mindent bevetettünk. Aztán egy éles sikoltás az összes üvöltést felülmúlta. Tanulók és a tanárok álltak körbe egy diákot, és bevitték a gimi épületébe. A bejglisek azt kiáltozták, hogy kidobtuk egy csaj szemét. Beparáztunk, és mindenki futott, amerre látott.
Este Anyának nem, csak az újságíró barátnőmnek, a Beának számoltam be a történtekről. Ő igazat adott nekünk. Jó, hogy visszavágtatok, mondta. Ismert néhány elit sulit. Az oda járók szülei vastagon kereső hivatalnokok, ilyen-olyan tanárok, újgazdag vállalkozók, csupa forrófejű, félművelt fazon, mondta. Nem csoda, hogy a csemetéik „vonatoznak”, úgy, mint a stadionokban a söpredék. Tavaly, a nyár elején egy ilyen új szellemű gimiben meglepődve tapasztalta, hogy több csaj blúzára nem valami szélsőjobbos szimbólumot, hanem a Monica nevet és egy alfa betűt nyomtattak. Nagy nehezen sikerült kiderítenie, hogy a példaképük, a Monica nem más, mint Monica Lewinsky kisasszony, és az alfa nem is alfa, hanem egy L betű. Bizony, mondta.
Persze nekem is el kellett magyaráznia, hogy a nevezett hölgy milyen nagyszerű cselekedettel írta be nevét a világtörténelembe.

(Folytatjuk)